— Igyekezz! – hallotta a Yami Seto Kaiba távoli hangját, amint balra fordult a következő saroknál.

— Kaiba! Várj! Hova megyünk? – de válaszra hiába várt, be kellett érnie az elhaló léptek zajával. Már vagy húsz perce futottak megállás nélkül a város alatt húzódó dohos csatorna rendszerben, hogy ily módon közelítsék meg a Kaiba Corps. felhőkarcolóját, de a Fáraónak az a furcsa érzése támadt, mintha végig ellenkező irányba tartanának. Abban azonban biztos volt, hogyha a cégéről van szó, Kaibát a világ össze Orichalcos átka sem térítheti el, és ez el is altatta kétségeit. Meggyorsította lépteit és behozta lemaradását.

Seto egy zár ajtó előtt állt, amikor utolérte, és homlokát ráncolva ütött be egy kódot az ajtó melletti panelen.

—Na végre… — mormolta, amikor Yami végül megállt mellette, és egy talán túlságosan is határozott mozdulattal végigrántotta belépőkártyáját a panel szélét végigszántó sávon. – Rövidítettünk. – folytatta immár a normális hangerején – Ez egy vészhelyzetekre tervezett titkos bejárat a Kaiba Corps. központi számítógépéhez.

— Kód elfogadva. – hangzott fel egy gépiesített női hang, majd az ajtó egy halk szisszenéssel kinyílt és ők beléptek a liftbe.

Kínos hallgatás következett, amiről Yami úgy igyekezett elterelni a figyelmét, hogy minden idegszálával a rá váró feladatra koncentrált: megszerezni a fényképeket, legyőzni Dartzot, kiszabadítani Yugit és az elrabolt lelkeket, segítséggel vagy anélkül… Most viszont, hogy valaki felelőtlenül rátette a kezét a Kabia Corps.-ra, talán Kaibát is meggyőzheti, hogy csatlakozzon hozzájuk. Így együtt, és a három legendás sárkánnyal talán van esélyük….

De nem volt ideje végiggondolni a jó remélt végső győzelmét, hogy szívét annyi keserves nap után eltöltse a remény bíztató melegsége, mert a lift tetejéről hatalmas csattanás hallatszódott és egy macskányira nőtt szarvasbogár szerű szörny törte át a tetőt.

—Mi a …? – nyögte Yami, de mielőtt a paklija után nyúlhatott volna, a túlméretezett szarvasbogár egy újabb csattanással utat tört magának a lift padlóján keresztül.

Mindketten döbbenten bámulták a helyet, ahol a szörny az imént eltűnt, majd Seto szólalt meg elsőként:

—Nem tudom, mi a pokol volt ez, de nem vagyok hajlandó itt maradni, hogy kiderítsem! – azzal a kezelő panelre függesztette tekintetét, mintha tudatával próbálná irányítani, majd egy hirtelen erős mozdulattal hozzávágta a dueldiscjét. Mindkettő szikrákat hányt, a lift pedig rándult egyet, majd megállt. Együttes erővel kifeszítették az ajtaját, hogy aztán egy újabb végeláthatatlan sötét folyosóra érkezzenek.

— Úgy tűnik, újfent „rövidíteni” fogunk. – mondta Seto anélkül, hogy a Fáraóra nézett volna és futva elindult az előttük nyújtózó folyosón.

— Várj! Lehet, hogy csapda! – kiáltott utána Yami.

—Ha megijedtél, menj vissza az ovis barátaidhoz játszani!

—Állj meg!!!

—Mi az már megint?!?!? – csattant fel Seto és végül megállt.

—Te nem érzed? – mondta halkan Yami – Bekerítettek minket…

—Hogy…?? – kérdezett vissza, de ő is érezte, amit Yami, így lassú léptekkel elindult visszafele, majd megállt mellette.

Körülöttük a homályból mindenfele szörnyek körvonalai bontakoztak ki.

—Kaiba… — kezdte Yami  – te fel tudsz ismerni egy hologramot, igaz?

—Ha most arra célzol, hogy ezek a szörnyek igaziak, azt kell mondjam, legalább olyan őrült vagy, mit azok, akik elvették a cégemet. Ezek a szörnyek nem lehetnek valódiak!!

—Higgy nekem, azok… — mondta Yami, majd elmosolyodott — … persze csak ha nincs jobb magyarázatod…

—Nem vagy normális. De azt hiszem nem ez a legjobb alkalom a veszekedésre.

—Egyetértek. – nyugtázta Yami – Gyerünk, intézzük el őket!

Seto bólintott és zavarba ejtő magabiztossággal húzta fel paklijából a megfelelő lapot.

—Kékszemű Hósárkány…!

Éles kék fény világította be a sötét folyosót, amiből feje fölött lassan előtűnt a büszke Hósárkány.

—Kékszemű, törj nekem utat! – kiáltotta. A sárkány mordult egyet, majd száját kitátva ezüstös tüzet okádott az útjukat álló szörnyekre, akik száma a támadás következtében jelentősen megcsappant. – A következő ajtó egyenesen a folyosó végén van!

—Rendben! Hátulról fedezlek! – válaszolta Yami és ő is kártyái után nyúlt – Kelta Gárdista, Királynő Lovagja!

Oldalán a Kékszemű Hósárkánnyal, hátulról pedig Yami által védve, Seto zavartalanul érte el a következő ajtót. Sietve beütötte a kódot, ám amikor kártyájával ki akarta nyitni az ajtót, az nem mozdult.

—Kód megtagadva. Kód megtagadva. – ismételte a gépiesített női hang.

—A pokolba!! – kiáltotta, és olyan erővel csapott az ajtóra, mintha puszta kézzel akarná betörni.

—Kaiba, igyekezz! – kiáltotta a közben megérkező Yami, aki az elesett Kelta Gárdista és Királynő Lovagja helyére immár másodszorra volt kénytelen új szörnyet előhívni – Iszonyú túlerőben vannak!

—Azok a patkányok megváltoztatták a kódot! – vetette oda, még mindig dühtől reszketve.

—Akkor csapdába estünk… És már a szörnyeink se védenek minket többé. – mondta ki Yami a szomorú igazságot, kétségbeesett pillantást vetve az éppen köddé váló Koponya Szörnyre, amit épp az imént hívott le. A Kékszemű is még egy utolsó tűzcsóvával megtizedelte a szörnysereget, majd ő is eltűnt. – Valami ötlet?

—Negatív.

Vállukat az ajtónak vetve szembefordultak támadóikkal és felkészültek a legrosszabbra.

Ekkor azonban halk recsegés hallatszott a Seto gallérján lévő apró adóvevőből, majd távolról felcsendült egy vékonyka vidám hang:

—Hello fiúk! Kell egy kis segítség? – és az ajtó a hátuk mögött kinyílt.

—Hogy a …? – kezdte Seto de Yami a szavába vágott.

—Rebecca! – kiáltott megkönnyebbülten – Megmentettél minket…

—Ugyan már! Semmiség az egész.

—Te feltörted a Kaiba Corps. biztonsági rendszerét?? – kérdezte Seto veszélyesen ráncolva a homlokát, bár valójában még egy hekkernek sem örült ennyire.

—Hát igen… — cincogta Rebecca és halk kuncogást hallatott a vonal túl végéről. – Van még valami, amit tehetek értetek?

—Nézd meg, a gépterem kódja rendben van-e! – utasította Seto. Ha már ez a hiperaktív fruska a Kaiba Corps. rendszerében garázdálkodik, legalább használják ki rendesen. Több ilyen alkalma úgysem adódóik, mert amint hozzáfért a számítógéphez, első dolga lesz felülírni a biztonsági kódokat. Még egyszer nem fordulhat elő, hogy egyszerű hekker trükkökkel elvegyék tőle az igazgatói széket.

—Kód rendben, és az út is tiszta odáig – jelentette Rebecca – de a személyi azonosító rendszerhez nem férek hozzá.

—Mert nem is tudsz. – válaszolta Seto – Innen átveszem.

—Ok!

—Köszönjük Rebecca. – mondta mindkettejük nevében Yami.

—Igazán nincs mit. Yugiért tettem… -- hangzott a válasz. Rebecca hangja mintha egy kicsit elkomorult volna. – Sok szerencsét.

Yami mélyet sóhajtott, Seto pedig úgy döntött, hogy a már nyelvén lévő megjegyzést inkább megtartja magának.

Az utolsó ajtón egy gombnyomással túljutottak és gond nélkül beléptek a Kaiba Corps. hatalmas és titkos számítógép termébe. Teljesen sötét volt. Az élettelen monitorok kísértetiesen meredtek rájuk. Csak az egyik sarokban világított egy apró zöld lámpa.

Seto odalépett a lámpához és felkapcsolt mellette egy kapcsolót. Nem történt semmi. Egy fél perc múlva azonban felcsendült, a már ismerős női géphang:

—Idegen behatoló. Kérem azonosítsa magát.

A falból egy fekete üveglap emelkedett ki. Seto rányomta a tenyerét, ami érintésétől vörösen felizzott és a szeme magasságában is kigyulladt néhány másodpercre egy piros lámpa.

—Ujjlenyomat, rendben. Retina vizsgálat, rendben. – darálta a gép – Hangazonosítás…

—Seto Kaiba…

A gép egy darabig pityegett, majd ismét megszólalt:

—Hang, rendben. Behatoló azonosítva: Seto Kaiba, 8-0-1-0-2-5.

Ezzel egy időben felkapcsolódott az összes villany és automatikusan bekapcsolódtak a számítógépek.

—Rendszer újraindítása, … most! – adta ki az utasítást Seto. Egy pillanatra ismét minden elsötétült, majd a fény visszatértével a gépek hevesen zümmögni kezdtek.

—Rendszer újraindítva. Kérem a jelszót.

Villámgyorsan begépelte a jelszót, majd folytatta:

—B kód érvényesítése! Régi kódok felülírása! Idegen program felülírása!

A képernyőkön hosszú perceken keresztül végeláthatatlan számsorok cikáztak át iszonyatos sebességgel, majd egy negyed órával később a gép bejelentette, hogy elkészült.

—Vonalban vagy még kislány? — kérdezte Seto mindennemű kedvességet mellőzve hangjából.

—    Nem vagyok kislány! — sipította Rebecca valahonnan távolról.

—    Rendben nem vagy az… csak ne visíts! — hagyta rá Seto — Csatlakozz rá a központi számítógéphez, megkaptad a hozzáférést.

—    Jó. — válaszolta sértődötten Rebecca. — Megvagyok…

—    A múzeum összes fotóját  megtalálod itt, a lehető legjobb minőségben. Küldöm a linket…

Ekkor azonban hatalmas robajjal betört az ajtó és szörnyek tucatjai özönlöttek be rajta.

—El kell tűnnünk innen!—kiáltotta Yami menekülési útvonalat keresve.

—Nem mondod… —vágott vissza Seto és pillanatok alatt a terem másik végében megbújó keskeny ajtó előtt termett. Egy lift volt az. – Yugi!! Erre!

Yami felkapta a fejét és a támadó szörnyek közt szlalomozva a lifthez futott.

—Még épp idejében… — fújta ki magát, amint becsukódott a háta mögött az ajtó és szélsebesen elindultak fölfele.

—Ha békén hagynál, nem kéne folyton a te megmentéseddel vesződnöm! – vetette oda Seto. Közben az agya hevesen dolgozott a menekülés következő fázisán. A szörnyek nyilván várni fogják őket odafent is. Csak egyetlen esélyük maradt… Matatni kezdett köpenye zsebében, majd elégedetten hunyta be a szemét, amnit tenyerébe csúszott a hideg fémdarab, amit keresett.

—Kaiba! Hát nem fogod fel végre, hogy ilyen ellenféllel szemben egyedül egyikünknek sincs esélye?! Együtt kell működnünk!

—Kímélj meg a csapatmunkás prédikációdtól, ha egy mód van rá! – válaszolta Seto. Kénytelen volt ugyan elismerni, hogy Yuginak igaza van: egyenként valóban nem volt esélyük. De a Yugival való együttműködés nem volt egyenlő az egész banda elviselésével, márpedig jól tudta, hogy az egyik nincs a másik nélkül. Bár a kölyökcsapat néha kifejezetten szórakoztató is tudott lenni… .—Ahelyett, hogy fárasztod magadat és engem is a fölösleges lelki fröccsel, inkább készülj, mert lassan megérkezünk. És nehogy azt hidd, hogy azok a szörnyek nem várnak minket.

—Hova megyünk?

—Csak maradj mögöttem, és ne kezdj el feleslegesen hősködni! Kész vagy?

Yami bólintott, és csak reménykedett, hogy Seto nem valami őrültségre készül.

A lift hirtelen megállt, az ajtó kicsapódott, ők pedig, mint akit puskából lőttek ki, rohantak végig az épület tetején, ahová érkeztek. Seto szomorúan konstatálta, hogy igaza volt: vagy egy tucat szörny várt rájuk a tetőn és azonnal üldözni kezdték őket. Fedezékből fedezékbe rohantak, így érték el a tető túlsó szélét.

—Készülj fel az ugrásra! – kiáltotta oda Yaminak.

—Mi?!?

—Figyelj, az előbb megbíztam benned, most bízzál te is bennem!

—Rendben. – válaszolta Yami meglepetten. Nem gondolta volna, hogy Seto egyszer a bizalmát fogja kérni.

—Ugorj, most!!!

Yami lenézett a párkányról, hogy lássa, mekkora mélység van alattuk, és megpillantotta a BE01-est (a Kaiba Corps. saját fejlesztésű vadászgépét, amit a Kékszemű Hósárkányról mintáztak), amint épp felfele emelkedik a fal mellett. Amikor már alig 3 méter volt a távolság köztük és a gép között, mindketten leugrottak, de már késő volt…

Seto alig, hogy elrugaszkodott a párkányról, éles fájdalmat érzett az oldalában. Az egyik szörny megsebezhette, csak azt nem értette, hogyan, ha ezek hologramok… Minden erejét össze kellett szednie, hogy többé kevésbé pontosan a BE01-es pilóta ülésében landoljon. Keményen megragadta a botkormányt, és igyekezett a gépet minél távolabb vinni az épülettől, bár sérülésétől és az esés erejétől, látása kezdett elhomályosodni.

—Kaiba, zuhanunk! – kiáltotta mögüle Yami a másodpilóta üléséből.

Ez volt az utolsó dolog, amit még érzékelt, a körülötte lévő világból, majd elsötétült előtte minden és feje ernyedten csapódott a műszerfalnak.

Nem láthatta már, hogy Yami kiáltásnak az oka az az Átoksárkány volt, amelyik a felszálló gép jobb szárnyát egy leheletével lángba borította. A BE01-es megingott, majd veszélyes gyorsasággal zuhanni kezdett. Seto azonban még ájultan is görcsösen tartotta a botkormányt, feje előre esésével pedig súlya is előre került, ami lökött egyet a kormányon. A gép orra az utolsó pillanatban megemelkedett, épp csak annyira, hogy a BE01-es egy darabban tudjon landolni…

Seto arra ébredt, hogy fázik. Hideg, kövezett padlón feküdt egy homályos helységben. Lassan megmozdította a bal, majd a jobb lábát, aztán a kezeit is. Úgy tűnt, minden végtagja egyben van még, így megpróbált felülni. Mikor már nem szédült annyira, és képes volt normálisan érzékelni a környezetét, döbbenten tapasztalta, hogy egy pince szerű helységben van. Majdnem a plafon magasságában volt csak néhány lőrés szerű ablak, ahonnan a tűző nap fénye alig szivárgott be. Az ablakokkal szemben a falon egy fáklya lobogott, a sarkokban pedig hatalmas agyag korsók álltak, olyanok, amikben az ókorban búzát és olajat tartottak.

Fogalma sem volt róla, hol lehet. Az utolsó emléke az volt, hogy zuhannak és Yugi a nevét ordítozza a hát mögül, meg valami olyasmit, hogy jól van-e… De hogy hogyan került a gépből ebbe a lerobbant pincébe, azt nem tudta. Egyáltalán, hol van a BE01-es? Biztos megint hallucinál… Egyiptomi varázslók, lélekrabló átkok, legendabeli sárkányok, és most még ez is! Nem vitás: lassan kezd beleőrülni a Yugi féle tündérmesékbe. De minden olyan valóságos… Talán egy újabb virtuális világ? Nem lehet! Egy hologramot bármilyen körülmények között képes felismerni. Kivéve persze ha olyan, mint az az Orichalcos átok. Nem is tudta eldönteni mi a rosszabb tudat: hogy egy másik cég fejlesztői előtte járnak, vagy hogy az a zöld gyűrű és a vele járók tényleg valódiak…