A nevem Akimoto. Akimoto Fujiwara. Átlagos 20 éves lány vagyok, átlagos élettel: egy tokyoi egyetemen tanulok, bulizok a barátaimmal, nyaranta pedig dolgozom. Néha mégis úgy érzem az életem csak egy kisiklott vonat. Gyakran elgondolkozom azon, miért is vagyok itt. Hogy miért pont velem történnek rossz dolgok, hogy miért nincs normális kapcsolatom...De egy nap történt valami, ami megváltoztatta az életemet.

Meleg nyári este volt, a munkából tartottam hazafelé. Pocsék napom volt. A főnököm kiakadt, eltörtem egy raklap drága porcelánt, ráadásul a legjobb barátnőmmel is összevesztem. Szokás szerint sajnáltam magam a szörnyű életem miatt. Átvágtam a parkon, ami a centrumot kötötte össze a külvárossal, ahol lakom. Ilyenkor szeretem a legjobban ezt a parkot. Olyan csendes és nyugodt. A kedvenc padom felé vettem az irányt, hogy leüljek egy kicsit gondolkodni. Gyönyörű este volt: az ég tele csillagokkal, amelye kmég Tokyo fényei mellett is beragyogták az éjjeli égboltot. Miközben sétáltam, észrevettem, milyen csendes minden. Még a szokásosnál is kevesebb ember sétált a parkban. Mikor a padhoz értem, szomorúan vettem tudomásul, hogy már foglalt. A sötétben nem láttam tisztán az ott ülőt, de annyit sikerült megállapítanom, hogy egy férfi az. Bár nem vágytam társaságra gondoltam, leülök mellé. Ahogy közeledtem egyre jobban ki tudtam venni a férfi sötétbe burkolózó alakját. Két kezét a térdére támasztva, lehajtott fejjel ült, mintha aludna. De nem aludt. Mikor odaértem hozzá, megálltam előtte. Nem is tudom, miért nem ültem le azonnal. Amint észrevett, felnézett. Soha nem felejtem el azt a pillanatot. A közeli lámpa megvilágította az arcát. Olyan volt, mint egy tökéletesen megmunkált remekmű. Porcelánszínű bőre a csillagok fényében ragyogott, érzéki száját résnyire nyitotta. Vörös haján, mely rakoncátlan tincsekben keretezte arcát, megcsillant az utcai lámpa kékes fénye. De ami igazán rabul ejtett az a szeme volt. Az a tengerkék szempár, ami olyan szomorúan nézett rám, hogy belesajdult a szívem. Mintha még soha nem lett volna boldog ebben az életben. Soha. Egy percig nem tudtam mozdulni. Csak néztem Őt. Egész életemben nem láttam még hozzá hasonló fiút. Aztán felocsúdtam a kábulatból és a következő percben már hálát adtam az égnek, amiért én a lámpa fénykörén kívül estem: így nem láthatta, mennyire elpirultam csupán attól, hogy rám néz. Zavaromban a földre szegeztem tekintetem. Akkor láttam meg. Vér. A földön, a lábánál egy kis tócsában gyűlt össze. Ismét ránéztem, de már nem az arcát figyeltem. Az első, ami szembeötlött a bal karja volt. A ruhája kiszakadt és körülötte véres folt éktelenkedett. Hogy lehet, hogy addíg nem vettem észre? Ő már nem nézett engem, újra a földet bámulta. Leültem mellé és finoman megérintettem a karját. Ő lassan felém fordult és kérdő tekintettel nézett rám. Mintha azt kérdezné: "Miért vagy még mindíg velem?". Ha megkérdezte volna, nem tudom mit válaszolok. Magam sem tudtam, mit keresek ott. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ez nem szokványos sebesülés. Nem ismerem ezt a fiút, tulajdonképpen bárki lehet. Talán egy őrült. De nem. Valahogy biztos voltam benne, hogy nem rossz ember. A szívem azt súgta segítsek neki. Megfogtam a kezét és felálltam a padról. Közben le sem vettem róla a szemem. Tudtam, ha Ő is feláll, az azt jelenti, hagyja, hogy segítsek neki és velem jön. Pár pillanatig csak felszegett fejjel bámult rám. Aztán lassan felkelt. Jóval magasabb volt nálam, így már én néztem fel rá. Elindultam…. és Ő jött velem. Nem engedte el a kezem. Jól esett az érintése. A tenyere puha volt és lágyan szorította az enyémhez. A lakásomig némán sétáltunk egymás mellett. Közben meg voltam róla győződve, hogy teljesen megőrültem. Sosem voltam az a típus, aki minden döntését jól megfontolja, de az hogy egy teljesen idegen, sebesült férfit vigyek a lakásomra az éjszaka közepén, az még tőlem is őröltségnek számított. És mégis: egy percig sem gondoltam arra, hogy visszaforduljak, vagy otthagyjam.

A lakásom nem túl nagy, de mivel egyedül élek, nincs is szükségem nagyobbra. Mikor felértünk leültettem Őt az előszobában -ami egyben a háló is volt- az ágyamra. Elétérdeltem és segítettem neki levenni a kabátját. Egy kicsit furcsálltam, hogy ilyen melegben kabátot visel, ráadásul feketét. De egyáltalán nem bántam, mert nagyon jól állt neki. Amikor sikerült a bal kezét is kicsúsztatnom a kabát ujjából, megláttam a kardot. Egy katana. Egy pillanatig dermedten álltam. De csak egy pillanatig. Aztán megfogtam a kardot és óvatosan az asztalhoz vittem. Nem érdekelt miért van nála. Visszaindultam az ágyhoz, közben láttam, hogy engem figyel. Tudtam, hogy nem érti, miért teszem ezt. De örültem, hogy bízik bennem. Hiszen az nyilvánvaló volt, különben nem jött volna velem. Levettem róla a szintén fekete trikót. Hihetetlenül gyönyörű, izmos teste volt. Gyorsan kimentem a fürdőbe vízért és kötszerért. Megkönnyebültem, hogy addig sem kell Őt néznem. Egy kicsit talán tovább maradtam a kelleténél, de attól féltem, ha kimegyek, lebénulok és csak bámulni fogom. Azután összeszedtem magam és visszamentem. Kimostam a sebét. Lőtt seb volt, de szerencsére nem túl komoly. Valahogy úgy éreztem, hiába akarnám kórházba vinni, úgysem jönne. Közben egyre az járt a fejemben, hogy mondanom kellene valamit. De mégis mit? Bekötöztem az immár fertőtlenített sebet, letettem a kötszert és vele szemben a földre ültem. Néztük egymást és hallgattunk. Aztán:

- A nevem Akimoto. De hívj Akinak.  - megtörtem a csendet. Mintha csak erre várt volna, Ő is megszólalt. A hangja hallatán megborzongtam. Soha nem hallottam még olyan szomorú és érzéki hangot, mint az övé. Azt mondta, a neve Ran, de szólítsam Ayának. Először nem értettem, miért, aztán elmesélte. Elmondta, hogy egy virágüzletben dolgozik, hogy a szülei meghaltak, a kishuga pedig kómában van 2 éve. Tudtam, hogy igazat mondd, de azt is tudtam, hogy sok mindent elhallgat. Mert egy virágárusnak nincs szüksége kardra, és nem akarják lelőni sem. De nem kérdeztem semmit. Láttam, hogy nem akarja nekem elmondani. Nem bántam. Nem érdekelt, ki Ő. Csak az érdekelt, hogy akkor és ott velem van. Már éjfél is elmúlt mire elaludt. A beszéd szörnyen kifárasztotta. Betakartam, leoltottam a lámpát és elmentem zuhanyozni.

 Ahogy Aya történetét hallgattam, világossá vált számomra, hogy miért olyan szomorú a tekintete. A kishugára gondoltam, aki kómában van, aztán az én kishugomra, aki egészséges és gyönyörű. Eszembe jutottak a halott szülei. Majd az én szüleim, akik élnek és mellettem állnak. Hálás voltam a sorsnak. Hálás, amiért van családom.

Miután végeztem, visszamentem a szobába. Aya már nem aludt, az ablak előtt állt és az eget bámulta. Én pedig Őt. A szoba sötét volt, csak a telihold festett egy fénylő csíkot a padlóra és a falakra. Aya meztelen felsőtestén is ez a fény tükröződött vissza. Ahogy ott állt és csak egy nadrág volt rajta, hirtelen elöntött a forróság. Olyan jóképű volt és olyan titokzatos. Nem vett észre engem, de nem is bántam, tekintve, hogy egy szál törölközőben voltam. Halkan megfordultam és elindultam vissza a fürdőbe a ruháimért. De akkor Aya hirtelen megszólalt:

-          Olyan gyönyörű! – visszafordultam, nem értettem mit akar ezzel. A Holdat bámulta, majd lassan felém fordult. – Te is az vagy.

Most nem pirultam el, hanem elindultam felé. Mikor mellé értem, én is felnéztem a Holdra. Valóban gyönyörű volt. Ayához fordultam és rámosolyogtam. Ő még mindig engem nézett és visszamosolygott rám. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de a mosolyától még vonzóbbá vált. Már egész testével felém fordult. Lassan felemelte a jobb kezét és végigsimította az arcomat. Megremegtem, ahogy hozzám ért. Megfogta a derekam és magához húzott. Már éreztem a forró leheletét az ajkamon. Behunytam a szemem és Ő megcsókolt. Életem leghosszabb, legszenvedélyesebb és leggyönyörűbb csókja volt. Mikor ajkaink szétváltak csak nézett és mosolygott. Nem engedett el, átölelt és hosszú percekig a karjaiban tartott. Arra vágytam, hogy örökké tartson ez az éjszaka.

Végigsimított a hátamon, majd lassan levette rólam a törölközőt. A karjaiba vett és az ágyra fektetett. Mintha már nem is fájna a karja. Gyengéden megcsókolt, én átkaroltam a nyakát. Finom, apró csókokat lehelt az arcomra, a nyakamra és a testemre. Úgy éreztem, álmodom. Annyira közel még soha nem éreztem magam senkihez, mint azon az éjszakán Ayához. Mintha egész életemben rá vártam volna és csak azért jöttünk volna erre a világra hogy együtt töltsük ezt az egyetlen éjszakát. Nem bírtam tovább, a nadrágjához kaptam és kigomboltam, majd levettem róla. A mellkasát csókolgattam, hallottam hogy egyre szaporábban veszi a levegőt. Az illata a legédesebb illat volt, amit valaha éreztem. Gyengéd érintéseitől és forró csókjaitól már bizsergett az egész testem. Mosolygott. Olyan hihetetlenül gyönyörű volt a mosolya.

Az övé lettem. Újra és újra. Aztán, mikor annyira kifáradtunk, hogy levegőt is alig kaptunk, csak feküdtünk egymás karjaiban és néztük a másikat. Egy szót sem szóltunk, csak gyengéden simogattuk egymást.

Elaludt. Én csak néztem őt. Az utcai lámpák és a Hold beszűrődő fényeinek halvány derengésében olyan volt, mint egy gyönyörű látomás. Nem tudnám leírni, vagy akár elmondani, amit akkor éreztem. Határtalan boldogságot……és fájdalmat. Annyira szerettem volna, ha velem marad. Ha vigyázna rám. És én rá. Soha többé nem hagynám, hogy szomorú legyen. De tudtam, hogy nem lehet…..A mellkasára hajtottam a fejem és úgy aludtam el, hogy hallgattam a szívdobbanásait.

Reggel a lépteire ébredtem. Halkan mozgott, amikor felöltözött. Nem nyitottam ki a szemem. Nem akartam őt látni. Ha akkor látom, talán nem engedem el. Talán arra kértem volna, maradjon velem. Talán maradt volna. Talán…..De tudtam, hogy neki még más dolga van. Megsimogatta az arcom, majd gyengéd csókot lehelt a számra. Éreztem, ahogy hosszú percekig csak néz. Aztán újra megcsókolt. Utoljára. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Felkeltem és az erkélyre mentem, épp akkor, amikor Aya kilépett az utcára. Mintha érezte volna, hogy figyelem, felnézett. Csak állt és nézett. Majd láttam, hogy megmozdul az ajka: „Köszönöm.” Csak ennyit mondott, aztán megfordult és beleveszett a munkába indulók tömegébe.

Azóta nem láttam Ayát. De még most is csak ő jár a fejemben. Az életem megváltozott. Már élvezem minden egyes percét. Többé nem sajnálom magam és nem mérgelődöm egy rosszul sikerült nap miatt. Hiszen vannak barátaim….És van családom.

Tegnap egy szál vörös rózsát találtam a padon, amelyiknél találkoztunk. Tudom, hogy Aya hagyta ott. Nekem. És azt is tudom, hogy még látom Őt. Tudom, egyszer visszajön hozzám. De még dolga van…

Ran! Hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy felébresztettél!