Cím: Dren álmai
Szerző: Aiko
Műfaj: Tokyo Mew Mew
Az ember könnyen megszegheti az általa ígért becsületet, melyet
mindegyik oly nagyra tart. Egyszerűen felfoghatatlan, miért teszik ezt,
de számomra csak egy valami fontos, mardossa szívemet, bőrömet,
létemet. Soha sem éreztem, nem tudom mi ez, miért kell, hogy eljöjjön
számomra. Két szempárt láttam, melyek mélyen belém hatoltak, úgy
gondoltam, szükségem van rá, bármi áron, de hogy teljes legyek,
valamivel meg kell szabnom sziluettemet. Meggondolatlan tett volt
magam részéről, hogy semmibe vettem ezt a felszabdaló késztetést,
hogy érjek azokhoz az ajkakhoz, melyből a nevem szilárdan,
félelmetesen hangzik. Magam előtt vélem látni lobbanó vörös tincseit,
melyekből árad az ősz napsütötte, vágyakozó sápadt napfénye. Két
szembogara megremeg, mikor körvonalam kirajzolódik a kék égen, ahol
a bárányfelhők vonaglanak egymáson. Lágyan simogatja ajkaival
medálja szikrázó csillámlóját, és ámulva várom, hogy kecses alakja
kiforrjon a puha rózsaszínderengésből. Macska ügyességével,
viháncolva táncol, libben elém, és én mosolyt fakasztva arcomra
különös érzéssel telítődök meg. Rakoncátlan vágyaim hevesen
testemen felül kerekednek, s álombéli tájba ringatnak el. Elém rántja
megszikkadt harangját, mely a nap lemenő sugaraiban olvadt színt
kapott. Ravaszra húzódik mosoly ittas arcom, és feléje vetődve
próbálom megkaparintani. Semmi sem számít. Számomra nem fontos a
Föld elpusztítása, csak az, amiért itt ragadtam. Szemem pillantásai
elibe teremti két pengémet, mely óvatosan lengi be az eget, hogy a
nyak köré csavarodva maradásra bírja őt. Közelebb hajolva illatok
áradta száll felém, és nem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek
erre. Szörnyű kimondani az ocsmány, rózsaszín teret, mikor az ember,
még én is, se, lát se hall, csak egy valamiért él. A sugarak megvilágítják
fáradt, meggyötört arcát, s remegve fogódzkodik egy magasabb rendű
teremtményhez, melyet Istenként nevez. Szeme elszántságot tükröz, s
figyeli, mikor válhatok gyengévé, mikor ejtek ki valamit számon, amit
nem akarva árulok el. De ő tudja, hogy mit érzek. Bevallani magamnak?
Talán az a legnehezebb. Az ember mindent elkövet azért, hogy
meglegyen számára ez a borzadály. Egész létében azért küzd, hogy a
csillagokat, fent, a bárányfelhőin kettesben kémleljék kiválasztottjukkal.
Arcukról az öröm lerí, s csak azt kívánom, hogy velem ne legyen, ne
álmodozzak, ne lebegjen előttem mosolyt csaló pofija, ne lengje a teret
a mámorító illata. Mindent meg akarok vonni magam elől, semmit nem
szeretnék magaménak tudni, mint őt. Akarom! Rajta feküdve az élet
szebb lenne, s nem válna nyitottá az, mit mindenki elől megvonok. De
talán mégis. Ahogy a virágok, melyek gusztustalanok, (he képes
vagyok valamit szépnek vélni) kinyílni előtte, de ez túl veszélyes. Nem
szabad. Nem mutathatom meg, milyen vagyok, azzal az én
Becsületemet bántanám, sérteném meg. De mikor rajta vagyok, úgy
érzem, mindent tudok. Remegve akarom őt. De ő nem… Akkor
erőszakkal… Ez az… erőszakkal… Nem…, ki kell vernem a fejemből. De
nem látok, nem hallok mást csak negédesen suttogó hangját, mely nem
engem szólít, hanem Rómeót. (he már megint) Mi van benne, ami
bennem nincs? Mit tud adni, amit én nem? Én akár az egész bolygóm
királynői trónját is felajánlanám számára, de ő nem akar velem jönni.
De ha nem, ha nem… akkor kivel leszek boldog? (he undorító szó)
Boldogság… Engem sosem fog megtalálni, mert nem kívánom, nem.
Semmi sem számít, csak egy, hogy beletúrjak finom hajába, hogy végig
simítsak ujjaimmal forró selyemmel átszőtt testén. Magaménak akarom!
Ő csak az enyém! Nem lesz a két bájgúnáré, azé a Marké, se Ellioté. A
pengéim élesen elválasztják kecses nyakát, melyen medálja mélyen
beleváj dekoltázsába. Ki kell vernem fejemből. Nem gondolhatok, az
ellenségre. Egyre közelebb kerülve ajkaihoz, melyekről finoman csurog
a kéjes nyögések harmata, megérintem, s szerelemittasan,
erőszakosan megcsókolom. Észre se vettem, hogy amiért beszélt az a
fájdalom volt, mert pengém felsértették baba arcát. Óvatosan kiveszem
a hegyes eszközeimet a föld maró, kapkodó lángnyelveiből, s lágyan
karomba zárom őt. Semmi mást nem akarok… Görcsösen markolászom
a rögöket, melyeket fegyverem kiemelt, s szemeimet az ajkakon
legeltetem. Csak még egyszer… Éles fájdalom nyíllal karomba, s
tekintetemet oda szegezem. A vállamból csorog a piros, levegővel
keveredve vörös folyadék, s szigorúan a felettem levőre pillantok, aki
kardjával metszi rajtam a vágások tömkelegét. Megjött Rómeó…, kicsit
felturbózva. Hm, kezd érdekes lenni. Senki sem ért meg engem…
Fegyveremet nyelénél megragadom, s hadonászva, mégis taktikával
rendelkezve szabdalom a levegőt, egyre közelebb jutva Markhoz. Hm,
azért született, hogy megvédje őt. Ne nevetessen, nem méltó hozzá!
Ez az! Kereszt alakú mélyedést ejtve rajta térdre kényszeríttetem,
azonban egy hang megszakít, hogy pompás temetőt vájjak neki a
földbe. Színfoltokkal tarkított zuhatag söpöri végig arcom sápadt
vonásait, majd felocsúdva, lebegve nézek rá. Ő nem méltat rá.
Pillantásomat rá szuggerálom, mikor könnycseppek távoznak szeméből.
De nem értem… Milyen érzés, mikor te szeretsz, s ő nem szeret
viszont? Milyen érzés? Gyűlölködő. Utálatra méltó. Borzadály.
Szánalmas. Velem kell jönnie, csak velem, mindig őt akarom! Bágyadtan
szélesre húzom ajkaimat, s megvetően tekintek Rómeóra, aki mellette
maradt. Leereszkedek, s meggondolatlanul feléje sietek. Csak ő érte,
csak miatta. Megvillan bennem valami, s Markra tekintek. Kék Mélység?
Egy torz, küszködő arcot vélek felfedezni, mely állandóan harcol valaki
ellen. Nem gondolkodok tovább, csak őt akarom.
- Kérlek, ne haragudj! – mielőtt odaérhettem volna, könnyek
zápora hintette be meleg, kipirosodott arcomat.
Csak egy harangot láttam semmi mást… Édesdeden csilingelt, olyan
volt, mint régen az én hangom. De összetört, s abbamaradt. Csak
csápként kúszó villámoszlopokat láttam tornyosulni, mik nyamnyogva
falták porcikáimat. Szemem lehullt… Ichigo.
Mindenkinek vannak álmai, elképzelései. Nekem is van, bár nem vagyok
ember, mégis közel álló fajként vagyok nyilvántartva. Én csak szeretni
akarok. Csak Zoeyt akarom… Akarom, akarom. Hangom belefulladt a
vágyakozás tengerébe, s arcomat az eső könnycseppjei mosták.
Bájosan ringatott álomra egy hang: Dren, mely aggasztóan, mégis
aranyosan csengett fejem bugyraiba… ahogy csak ő, Ichigo
mondaná.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
