2. fejezet

Yusuke és csapata, vissza térve az emberek világába, Kurama vezetésével elindultak megkeresni Ayumit. Ayumi Yoshikuni megakarja építeni az átjárót az emberek és a Szellemvilág közt. Ha sikerül neki, talán az eddig normálisnak ismert világ örökre megszűnik létezni. Azt, hogy miért akarja megépíteni, senki nem tudja. Egyenlőre…

Igen meglepő módon Kurama a városon belül vezetgette őket.

-Miért erre jövünk?- kérdezte csöndben Kuwabara.

-Mert Kurama és Hiei erre megy- súgta oda Yusuke. Hiei és Kurama elől mentek és egymás közt beszéltek valamiről, majd Kurama hirtelen megállt.

-Megjöttünk!- mondta.

-Hova?- nézett körbe értetlenül Kuwabara.

-Itt lakik Ayumi- felelte.

-De én nem látok hegyet  közelben!- tekintett újra körbe.

-Akkor úgy mondom, hogy itt is lakik –mutatott egy ház felé Kurama.

-Ja, értem- bólogatott idétlenül Kuwabara. Kurama eközben az ajtóhoz lépett, majd becsöngetett. Egy öregember nyitott ajtót, aki fekete komornyik ruhát viselt.

-Igen? Miben segíthetek?- kérdezte mély és rekedt hangján.

-Ayumi itthon van? –kérdezte Kurama.

-A kisasszony néhány hete házon kívül van- felelte.

-És ,megtudja mondani, hogy hol? –türelmetlenkedett Kuwabara.

-Ayumi kisasszony jelenleg a Tobi- szigeti rezidencián tartózkodik.

-Tobi- sziget? Az minimum három nap, míg odaérünk- elmélkedett Hiei.

-Lehet, de nincs más választásunk- sóhajtott Yusuke.

-Köszönjük az információt! Viszlát!- mondta Kurama és elindult.

-Várjon!- szólt utána az öreg.- Ayumi kisasszony hetek óta furcsán viselkedik, mintha nem is ő volna…Kérem vigyázzanak! –mondta az öreg, majd becsukta az ajtót. Kurama néhány másodpercig még némán állt, majd elindult a többiek után.

Még aznap este elindultak, hisz nem volt vesztegetni való idejük. Tokióban buszra szálltak. Mindenki csöndben ült, csak Hiei tett néha egy-egy alig hallható, nem túl hízelgő megjegyzést, amiért emberekkel kell utaznia.

Két nap buszozás múlva megérkeztek Sakata-ra, ahol megszálltak éjszakára és kipihnték az éjszaka fáradalmait. Mindenki jóízűen aludt, kivéve Kurama. Az ágyában feküdt, a plafont bámulta és valamin nagyon gondolkozott. Nem sokkal később őt is elnyomta az álom.

Reggel aztán mindenki frissen ébredt, csak Kurama volt kicsit kába. A sakatai kikötőben hajóra szálltak és néhány órás hajóút után megérkeztek a szigetre. Különösnek találták, hogy csak ők utaztak Tobira, hisz a sziget kedvelt üdülőhely. Még a hajó is azonnal visszafordult.

-Valami nem stimmel!- nézett körbe gyanakodva Hiei.

-Túl nagy a csend!- mondta Kurama.

-És most merre?- nyújtózott egyet Kuwabara, mit sem törődve az előbb elhangzottakkal.

-Szerintem arra! –mutatott egy hegy felé Yusuke. A hegyen egy hatalmas ház tornyosult a lábánál elterülő erdő fölé.

-Oda másszunk fel?- háborodott fel Kuwabara.

-Úgy nyafogsz, mint egy lány! Ha nem tetszik, nem kell jönnöd- szólt rá Hiei és elindult a ház irányába.

-Nem nyafogok, tökmag!- ordított, és Hiei után futott.

-Hagyjátok abba a veszekedést! A világ veszélyben, ti meg ilyen hülyeségek miatt veszekszetek?

-Figyelem srácok! Társaságunk van! –szólt közbe Yusuke, mikor meglátta a közeledő alakokat. Fekete öltönyös férfiak voltak.

-Nem emberek- mondta Kurama.

-Tudom, érzem…- állt mellé Yusuke.

-Legalább verekszünk egy jót!- érkezett meg Hiei, utána Kuwabara.

-Kik maguk?- kérdezték az öltönyös fickók.

-Hááát, mi csak turisták vagyunk -vigyorgott Yusuke, majd megfordult és elindult az ellenkező irányba. A többiek követték őt, de a hátuk mögött is volt pár nem túl bizalom gerjesztő alak.

-Hát, ha nem megy szépen, tudunk durvák is lenni!- mondta Yusuke és neki rontott az illetőknek. A többiek is beszálltak a harcba és hamar el is intézték őket. Miután kifújták magukat, valaki tapsolni kezdett.

-Brávó, brávó…-mondta egy hang, majd nem sokkal később a fák mögül kilépett egy lány. Hosszú, barna, derékig érő haja volt, szemei szintén barnák voltak, azonban kegyetlenséget árasztottak.

-Ayumi?!- mondta halkan Kurama.

-Ő lenne Ayumi?- nézett Kuramára Hiei, aki bólintott. A lány behunyta szemeit, majd néhány másodperc néma csönd után megszólalt.

-Hmm…Kurama és Hiei- mondta.

-Miért akarod megépíteni az átjárót?- kérdezte Yusuke.

-Ahhoz neked semmi közöd!- mondta.

-Dehogyis nincs! Hisz a mi világunkat teszed vele tönkre! –ordított Kuwabara.

-Nemtud érdekelni- mondta közönyösen a lány, majd hátat fordított és elindult.

-Állj meg! –kiállott rá Yusuke.

-És ha nem?- nézett vissza gúnyosan Ayumi.

-Akkor megölünk!- mondta szigorúan Kurama. Hiei ránézett a fiúra, aki láthatóan nem akarta megtenni. Ayumi ismét behunyta szemeit, majd mikor kinyitott, „kedvesen” Kuramára nézett.

-Tényleg megtennéd? Azok után, ami történt?- kérdezte.

-Miért, mi történt?- nézett értetlenül Kuwabara.

-A küldetést teljesítenünk kell! És most az a feladat, hogy megmentsük a világot…-mondta Kurama.

-Úgy, szóval így állunk!- mondta Ayumi, majd tekintete ismét gonoszságot vett fel. –Akkor nincs más választásom! Őrük!

Az utolsó mondatra a fák mögül jónéhány szörny lépett elő, akik mind rátámadtak a fiúkra. Mindenki küzdött, ahogy csak tudott, de túl sokan voltak. Egy órát harcoltak, mikor Kuwabara térdre rogyott.

-Nem bírom tovább…-mondta lihegve.

-Mi sem fogjuk sokáig!- mondta Kurama és egy újabb szörny fejét csapta le a rózsaostorral.

-Akkor mit tegyünk?- kérdezte Yusuke egy reigant kilőve.

-Adjátok fel!- nevetett Ayumi, aki az egészet végignézte az erdő széléről.

-Soha!- mondta Hiei.

-Ahogy akarod- sóhajtott Ayumi. Intett és újabb démonok jelentek meg.

-Ezek soha nem fogynak el?- tápászkodott fel Kuwabara és újra harcolni kezdett.

-De honnan jönnek?- kérdezte Yusuke.

-Mindenhonnan! Az összes emberi világon élő démon, szörny és szellem idejön. Van, aki vissza akar menni, és vannak, akik egyszerűen csak csodálják, amire készülök!- válaszolt Ayumi.

-Az összes?- ijedt meg Kurama.

-Az nem túl jó nektek- csóválta a fejét Hiei.

-Nektek? Neked miért nem?- kérdezte Kuwabara.

-Én démon vagyok, de idióta! Engem békén hagynak- mondta, és abba hagyta a harcot.

-Ebben nincs igazad!- mondta Ayumi.

-Mert?

-A Szellemvilág lakói úgy tudják, hogy átálltál az emberekhez…

-Ugyan miért tettem volna ilyen hülyeséget?- háborodott fel Hiei.

-Kössz, ez kedves volt!- mondta Yusuke, majd kicsinált néhány újabb szörnyet.

-A lényeg- folytatta Ayumi- hogy téged sem kímélnek!…Na de most már elég! Ez unalmas!- mondta és lábát egy kőlapra tette, majd benyomta. Yusukéjék alatt valami megmozdult. A homokból néhány kőtábla emelkedett ki. Mikor mind kint volt, tetejük és aljuk megnyílt, majd az onnan kikúszó fénycsóva kört formálva bekerítette a fiúkat.

-Mi a fene ez?- kérdezte Yusuke, majd a kör széléhez lépett. Ki akart menni, de egy erőtér megakadályozta.

-Mit csináltál? –ordított Kurama.

-Ő, hát ez csak egy csapda. Direkt nektek raktam félre. De ne aggódjatok, nem öllek meg…még!- mondta nevetve.

-Szerinted egy ilyen gyenge kis erőtér megakadályoz, hogy kijussunk?- kérdezte gúnyosan Hiei, mire Ayumi ugyanolyan gúnyosan válaszolt.

-Próbáld ki!

Hiei elmosolyodott, előrántotta kardját, majd a falnak esett. Onnan azonban egyszerűen lepattant.

-Fenébe!- mondta, s közben köpködte a homokot.

-Hehe, pancserkám, nézd a mester!- mondta Kuwabara. –Szellemkard! –kiáltotta, majd a megidézett fegyverrel a kezében szintén a falnak rontott és szintén lepattant róla és Hiei mellett landolt a homokban.

-Na, ki a pancser?- kérdezte gúnyosan.

-Fogd be!

-Nem igaz, hogy ti már megint veszekszetek!- sóhajtott Yusuke. Felemelte kezét és lövéshez készülődött.

-Azt a helyedben nem tenném!- mondtaAyumi.

-Ugyan miért nem?- kérdezte.

-Mint láthattad a falról minden lepattan. Képzeld el mi lenne, ha a reigunnal és ez történik

-Nekünk annyi lenne- mondta Kurama. –Ayumi! Miért csinálod ezt? –fordult a lányhoz. –Ember vagy és mégis a vesztüked akarod?

-Honnan vagy te olyan biztos abban, hogy én is ember vagyok?- kérdezte lesütött szemmel. Kuramamának a szavai is elálltak.

-Azt akarod mondani, hogy nem is vagy ember?- kérdezte Kuwabara.

-Nem tök mindegy? Ki kell jutnunk!- mondta Yusuke és elsütötte a reigunt. Ayumi megmondta előre, hogy mi fog történni, és meg is történt. A lövés lepattant a falról és telibe találta Yusukét, Hieit, Kuwabarát és Kuramát. S bár a lövést a homok nagyban legyengítette, éppen elég volt ahhoz, hogy a csapástól elveszítsék az eszméletüket.