Az utolsó vérig

Délután volt. Odakinn zuhogott az eső, mintha csak az időjárás is megérezte volna, hogy nincs most senki, aki örülne a napsütésnek.

Yami céltalanul sétálgatott Solomon Motou egykori játék boltjában, ami már hetek óta zárva tartott. Fejét lehorgasztotta, és meredten nézte a padlót, mintha keresne valamit, de még az útjába kerülő szemetest sem volt képes észrevenni, így majdnem orra esett benne… Lemondóan sóhajtott és inkább leült egy székre és kezébe temette arcát.

Halk nyikordulással kinyílt a hátsó ajtó. Észre se vette. Téa lépett a helységbe egy csésze kakaóval és egy kis süteménnyel. Yamit megpillantva minden erejét összeszedte, hogy egy halvány mosolyt erőltessen az arcára.

— Yugi, te vagy az…? — még ennyi idő után se tudta biztosan megkülönböztetni Yugit Yamitól anélkül, hogy megszólaltak volna.

— Nem Téa… Én vagyok. — mondta Yami és a lányra nézett.

Téa összerezzent és mintha halványan el is pirult volna.

— Hoztam neked uzsonnát. — mondta mosolyogva és letette a kakaót és a süteményt az asztalra.

— Nagyon kedves vagy, de….

— Semmi de! — vágott a szavába — Jót fog tenni. Hidd el…

De erre Yami olyan tekintettel nézett rá, mint akinek ezen a világon már semmi sem tehet jót. Téa megértette és az ő arcáról is egy-kettőre leolvadt a mesterkélt mosoly. Erőtlenül huppant le a Yami melletti székre és elmerült az ablakon végigfolyó esőcseppek figyelésében.

Minden egy hónapja kezdődött…. Yugi, Joey Tristan és ő egy gyönyörű napsütéses délutánon a tengerparton sétálgattak. Vidámak voltak és felszabadultak. Az ég adta világon semmi gondjuk nem volt, csak élvezték a nyári napsütést. De aztán hirtelen a semmiből előugrott egy csuklyás alak és leszúrta Tristant, majd egy ördögi kacajjal távozott. Minden olyan gyorsan történt… Mire magukhoz tértek a döbbenettől és felfogták az eseményeket, Tristan már rég halott volt és a gyilkos is messze járt… Egy délután… Ennyi kellett ahhoz, hogy összeomoljon az a védett világ, amelyben eddig éltek. Egy délután alatt nőttek fel és törtek össze mindhárman. Tristan temetése után ő és Yugi, Yami támogatásával, hamar összeszedték magukat, hiszen fiatalok és életerősek, de Joey teljesen kifordult önmagából. Napokig a színét se látták, és amikor végre megtalálták, borzalmas állapotban volt. Teljesen elhagyta magát és csak azt tudta ismételgetni, hogy neki kellett volna meghalnia Tristan helyett. Délutánról délutánra vele voltak, de Joey egész napos felügyeletet igényelt. Hosszú keserves napok fáradtságos munkájával azonban sikerül lelket önteni belé, és lassan úgy tűnt, minden rendbe jön, ám ekkor érkezett a következő csapás. Egy este, amikor épp mindannyian Yuginál voltak, megcsörrent a telefon. Téa még tisztán emlékezett hogyan vette ő fel a kagylót, majd adta át könnyeivel küszködve Yuginak, aki hatalmas szemeivel kérdőn nézett rá… Egyiptomból telefonáltak, oda utazott ugyanis az öreg Solomon Arthur Hopskins professzorral, hogy újabb feliratokat keressenek a Fáraóról. Egy szerencsétlen véletlen folytán azonban eltévedtek az egyik járatban, és öt nappal később már csak a holttesteiket találták meg.

Ezek után már nem volt visszaút. Téa tehetetlenül nézte végig, ahogy két legjobb barátja teljesen tönkre megy. Ha Yami nem lett volna mindig vele, Yugi biztosan valami őrültséget csinált volna. Szeretett nagyapja elvesztése olyan mélyen megrázta, hogy attól a naptól kezdve Yami szinte teljesen átvette a helyét. Mindannyian tudták, hogy nem volt jó ez így, de amíg Yugi össze nem szedi magát egy kicsit, ez bizonyult a legjobb megoldásnak. Joeyn azonban nem tudtak segíteni. Az a törékeny lelki egyensúly, amit annyi munkával építettek fel, pillanatok alatt porladt el. Ő is úgy szerette Solomont, mintha csak vérszerinti nagyapja lett volna, és szinte beleőrült abba, hogy újabb hozzá közel álló ember halt meg értelmetlenül. Létének értelme kérdőjeleződött meg benne. Napról napra kezdett élni, kimaradt az iskolából és lassan inni kezdett. Yami és Téa hiába próbálkoztak, nem tudták megállítani a züllés útján. Egy idő után már azt se tudták, merre jár, mert Joey teljesen elhidegült mindenkitől és kerülte őket is.

Téa ezek után minden erejével azon volt, hogy visszahozza valahogy Yugi életkedvét, hogy legalább őt ne veszítse el. Gyakorlatilag vele töltötte minden egyes percét és csak aludni járt haza, de néha még azt sem. Szépen berendezkedett az egyik szobácskába és lassan átvette a háztartás irányítását is. Yugi mindig is olyan volt, mintha a testvére lenne, ezért feladatának érezte a róla való gondoskodást.

— Hogy van Yugi? — kérdezte Yamitól, amikor rájött, hogy az eső nézése csak még rosszabbat tesz neki.

— Nem jól… — hangzott a válasz. — Aggódom érte… Joeyról valami hír?

— Semmi. Már egy hete nem is hallottam róla. Az újság pedig mindenféle gyilkosságokról ír mostanában. Attól félek, hogy ugyanaz lehet, mint aki Tristant megölte és akkor Joey sincs biztonságban…

— Egyszerűen nem tudom, mit tehetnék érte, ha azt se tudom, hol van! — fakadt ki Yami.

Téa szomorú szemekkel nézett rá.

— Pihenj egy kicsit…

— Nem tehetem. Meg kell védenem a barátaimat… Yugi barátait…

Egy darabig mindketten hallgattak. Érezték, hogy egymásra vannak utalva. Ha bármelyikük is meggyengül, mindketten elvesztek. Vigyáztak tehát a másikra, nehogy elveszítsék egyetlen támaszukat.

— Köszönöm, hogy itt vagy Téa…

— Ugyan… Ez természetes. — válaszolta a lány és zavarában elnevette magát.

Yamival mindig olyan furcsa volt beszélgetni. Yugi nyíltsága minden kommunikációs nehézséget áthidalt, a Fáraó viszont sokkal komolyabb és zárkózottabb személyiség volt. Titokzatosabb és izgalmasabb. Míg Yugiban csak a jó barátot látta, a Yami iránt táplált vonzalma néha igen komolyan zavarba tudta ejteni… Ketten voltak egy testben, de mindkettőt másképp szerette. Olyan probléma volt ez az életében, amire még nem látta a megoldást, de remélte, egyszer majd megtalálja.

Yami fáradtan rámosolygott.

— Megpróbálom felhívni Joeyt, hátha otthon van… — mondta és visszament a lakásba telefonálni.

Téa egy darabig nézett utána, majd követte őt.

De azon az estén Joey nem volt otthon. Egy külvárosi parkban feküdt egy padon és várt…

Tristan halála óta csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: a bosszú. És ahogy telt az idő, egyre kevésbé tudott tőle nyugodni. Nem értette Yugiékat: hogy képesek ölbe tett kézzel ülni, és sebeiket nyalogatni! A bajban ismerszik meg a barát, és ő be akarta bizonytani, hogy igaz barátja volt Tristannak, nem úgy, mint ők… Egyáltalán, hogy képesek megfelejtkezni a köztük lévő kötelékről? Hogy képesek továbblépni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna? Joey úgy érezte, még soha nem csalódott ekkorát, mint most Yugiban. Egyedül maradt. Teljesen egyedül…

A távolból közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Gyorsan felugrott és behúzódott a legközelebbi fa árnyékába. A homályból egy csuklyás alak körvonalai bontakoztak ki.

Ő volt az… Joey már órák óta várta. Amint a csuklyás elhaladt mellette, észrevétlenül követni kezdte.

Meg volt róla győződve, hogy Tristant egy kártyavadász ölte meg, így nem volt más dolga, mint végeznie az összessel, aki csak az útjába került… Nem számolta, de már legalább a negyediknél tartott.

Ezt itt már régóta figyelte. Pontosan tudta, honnan jön és, hová megy, így nem volt nehéz követnie. A parkot elhagyva, csendes kertvárosi kerületbe értek, ahol már mindenki aludt. Békés környék volt csupa családi házzal.

A kártyavadász úgy tűnt, észrevette, hogy követik és meggyorsította lépteit. Joey minden óvatosságát félretéve kénytelen volt futni utána, hogy ne veszítse szem elől. A következő keresztutcánál a csuklyás jobbra fordult, és eltűnt a szeme elől. Pont, ahogy várta… Ez volt a kártyavadász otthona, most már csak be kell jutnia valahogy… Könnyedén mászott át a kerítésen, és a bejárati ajtó sem okozott neki gondot: se kutya, se riasztó nem volt. Igazság szerint meg is lepődött, hogy minden ilyen simán ment.

Bent a lakásban teljesen sötét volt, mintha a háziak nem lettek volna otthon… Lehetséges lenne, hogy egy üres lakásba tört be és a kártyavadász mindezidáig megtévesztette? Át kéne kutatnia az össze szobát, ám az túl kockázatos feladatnak bizonyult. Ha felfedezik az ittlétét, könnyen igen csúnyán végezheti. Tristan példájából látta, hogy ezek bármire képesek… Megállt tehát és fülelni kezdett, hátha meghall valami árulkodó hangot vagy zörejt. Nem kellett sokáig várnia, és fülét lépések zaja ütötte meg. Tehát mégis itt volt… Akkor viszont a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban kell elintéznie. Kabátja belső fele ugyan tele volt aggatva különböző méretű késekkel, de azt a módszert már unta… Valami újat és izgalmasabbat akart kitalálni.

Az ötlet nem váratott sokat magára. Sietve berohant a konyhába, kitárta a sütő ajtaját és kinyitotta gázcsapot. Ezután elhagyta a házat, és az utca túloldalán húzódott meg egy kapu árnyékában. Levetette kabátját és egyik késével kihasított belőle egy darabot. Most már csak egy megfelelő kőre volt szüksége… Rövidesen talált is a járda menti árokban. Jó erősen belekötötte kabátja foszlányába, az anyagot meggyújtotta, és teljes erejéből elhajította.

Pontosan célzott: a lángoló kő a kártyavadász konyhaablakán repült be, hangos csörömpöléssel törve ripityára az ablakot. Joey amilyen gyorsan csak tudott, igyekezett fedezéket keresni. Épp meghúzta magát egy autó mögött, amikor a konyhában terjengő gázfelhő elérte a lángoló rongyba csomagolt követ és a ház alsó szintje berobbant…

Joey néhány perc múlva kimerészkedett a biztonságot jelentő kocsi mögül és elégedetten nyugtázta, hogy immár az egész épület lángokban állt.

Mint, aki jól végezte dolgát, távozott a tett színhelyéről, abban a hitben, hogy újabb kártyavadásztól szabadította meg a világot…

Pedig mekkorát tévedett! A csuklyás alak ugyanis már az elején lerázta, és csak megtévesztés képen menekült pont abba a kertbe, hogy aztán rögtön tovább is álljon. A házban valóban nem volt senki, azt a két kisfiút leszámítva, akik a Kaiba Corps. legújabb játékát tesztelték két héttel a piacra kerülése előtt. Mindketten meghaltak. Az egyikük Mokuba Kaiba volt…

Másnap kora reggel Seto Kaiba egykedvűen ült a Kaiba Corps. felhőkarcolójának tetején lévő irodájában és elmélyülten tanulmányozta cége részvényeit. Minden a legnagyobb rendben volt. A lassan piacra kerülő új játéka ugyan nem a legmodernebb virtuális technikával készült, de hatalmas sikernek ígérkezett. Ez megelégedéssel töltötte el. Nem szokott előre inni a medve bőrére, de ezúttal tényleg nem volt mitől tartania. Jó üzletember volt, és ezt pontosan tudta magáról: nem volt helyzet, amire ne gondolt volna előre.

Miután kigyönyörködte magát a tőzsde reggeli árfolyamában és megitta szokásos zöld teáját, azt tervezte, hogy átnéz a fejlesztési részlegre ellenőrizni az ott folyó munkát, és ott tölti a délelőttöt. Ha rajta múlott volna, minden egyes kis csavart ő rakott volna a helyére, de mivel ez lehetetlen feladat volt egy ekkora cégnél, legalább személyesen felügyelte alkalmazottait, így nem érhette kellemetlen meglepetés.

Már épp elindult volna, amikor halk kopogást hallott irodája ajtaján.

— Igen…?! — mondta hidegen. Hol a pokolban van ilyenkor a titkárnője?? Végül is azért fizeti, hogy bejelentse az érkezőket.

Az ajtó lassan kinyílt és Mr. Hino lépett be rajta bizonytalanul. Hino volt az egyik legrégebbi alkalmazottja és az egyik legjobb is. Örökké derűs ötvenöt éves férfi volt, aki a külföldi kapcsolattartást intézte és kivételes tehetsége volt ahhoz, hogy Seto nem mindennapi modorát kezelje. Most azonban arca nyúzott volt és szeme végtelen szomorúságot tükrözött.

— Mondja Mr. Hino… — vetette oda Seto köszönés képen és szúrós szemekkel nézett rá, amiért a férfi még mindig egy szó nélkül topogott az ajtóban.

— Uram… — kezdte, de elcsuklott a hangja.

— Igen? — Seto kezdett egyre türelmetlenebb lenni.

— Az öccse… — nyögte ki végül.

— Mi van az öcsémmel?? — kapta fel a fejét. Eddig igazán oda se figyelt látogatójára, de Mokuba említése rossz előérzettel töltötte el.

— Borzasztóan sajnálom Mr. Kaiba, de az öccse meghalt…

A szobában megfagyott a levegő. Seto felugrott székéből és dühösen meredt Hinora. Mit merészel mondani ez az ember? Hogy Mokuba halott?? Nincsen az ő öccsének semmi baja! Egy osztálytársánál van, hogy együtt teszteljék az új játékot. Hinonak az állásába fog kerülni ez a vicc!

Már nyitotta volna a száját, hogy nem épp finoman helyre tegye a férfit, de az megelőzte:

— Éjjel gázrobbanás történt a házban, ahol Mokuba úrfi vendégeskedett. Senki sem élte túl… Őszinte részvétem…

Seto erőtlenül rogyott vissza karosszékébe. A hallottak össze-vissza kavarogtak a fejében. Mokuba… tényleg halott lenne? Nem! Az képtelenség! Hiszen ő mindig ott van mellette, hogy megvédje. Erre való egy báty. Nem lehet, hogy kudarcot vallott…

Hino döbbenten nézte főnökét. Seto Kaiba, aki húsz éves kora ellenére kemény volt, mint a kő és hideg, akár a jég, az orra előtt tört össze. A fölényes büszkeség a felismeréssel egy időben mállott le az arcáról és most csupán egy ijedt kisfiú nézett vissza rá szinte könyörögve, hogy mondja, ez az egész csak valami tévedés.

—Nem lehet… — suttogta maga elé Seto — Nem lehet!!!!

Felugrott az asztal mellől és kirohant az irodából, majdnem fellökve Hinot. Nem akarta elhinni, mert képtelen volt elhinni. Mokuba volt a családja, a legfontosabb ember az életében, nem lehet, hogy elment…

Lélekszakadva futott végig az épületen. Leérve kocsiba szállt, és tövig nyomva a gázpedált, elhajtott.

Amikor odaért a kiégett házhoz, az már körül volt kerítve sárga műanyag szalaggal és csak úgy nyüzsgött a rendőröktől. Rájuk sem hederítve csörtetett át közöttük, míg a nyomozást vezető felügyelő észre nem vett és meg nem állította.

— Hé maga! —kiáltott rá — Mit keres ott?!?

— Az öcsémet… — válaszolta Seto fagyosan.

— Mr. Kaiba… — döbbent meg a rendőr — Én… igazán sajnálom…. Részvétem…

— Hol van?!!! — kiáltott rá Seto úgy, hogy a felügyelő komolyan megijedt.

— A testeket elvitte az orvos szakértő. Nem tudtunk tenni értük semmi: már mindketten halottak voltak, mire kiértünk a tűzoltókkal…

Tehát mégis igaz… Mokuba halott. Seto nem tudott magával mit kezdeni tehetetlen fájdalmában.

— Nem sokkal éjfél után történhetett.— folytatta a felügyelő, de ő szinte nem is hallotta — Még nem tudjuk pontosan, mi okozhatta a robbanást, de gyanítjuk, hogy szándékosság történt. A konyhaablakot valaki kővel bedobta… Amint megtudunk valamit, értesítjük.

Seto nem válaszolt. Szó nélkül visszatámolygott autójához és őrült sebességgel elhajtott.

— Láttad ezt? — kérdezte aznap reggel Yugi az éppen megérkező Téától és odalökte elé a reggeli újságot.

— Mit? — kérdezett vissza mosolyogva a lány.

— Olvasd el.

Téa felvette az újságot és rögtön megakadt a szeme a szalagcímen:

Katasztrófák éjszakája

Úgy tűnik, nincs kegyelem Domino Citynek! A sorozatos belvárosi késelések után, tegnap éjjel a város több pontján is tűz ütött ki. A legsúlyosabb kár a kikötőben a keletkezett, ahol egy egész raktárépület égett ki, de egy gázrobbanásban életét veszítette a Kaiba Corps. vezérigazgatójának öccse is… (folytatás a 7. oldalon!)

—Mokuba?!? — Téa döbbenten meredt az újságra, aztán Yugira.

Yugi szomorúan bólintott. Egy újabb halott… Egy újabb ártatlan élet. Hát nem volt elég ennyi???

— És Kaiba? Róla tudsz valamit?

— Semmit… De bele se merek gondolni… — ezt már Yami mondta, mert idő közben egy hirtelen arany villanással elmét váltott. Majd folytatta: — Ráadásul egy órája bemondták a rádióban, hogy a külső körgyűrűnél hatalmas tömegbaleset történt. Állítólag valami őrült átszáguldott a piroson, egy részeg kamion sofőr pedig már csak úgy tudta kikerülni, hogy keresztbe fordult az úton, az utána jövők pedig mind belerohantak… Már bele se merek gondolni, hány barátunk lehetett ott!

— Ne gondolj mindjárt a legrosszabbra Fáraó! — mondta Téa, de nem hangzott túl meggyőzően. Az igazat megvallva neki is pont az járt a fejében, kit veszíthetnek el legközelebb, kimondani azonban nem lett volna bátorsága.

— Ezek a balesetek… — folytatta elgondolkodva — Nem jutott még eszedbe Téa, hogy talán összefüggnek egymással?

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Még nem tudom… De nagyon rossz előérzetem van. — válaszolta Yami —Meg kell találnunk Joeyt, mielőtt még neki is bántódása esik!

— Jó ötlet!

Ám hiába mentek el hozzá, Joey nem volt otthon. Átkutatták utána az egész környéket, de nem akadtak a nyomára sem aznap, sem pedig azután…

Éjszakai akcióját követően Joey olyan fáradtan ért haza, és abban a pillanatban elaludt, amint lette a fejét. Fel se kelt volna délig, ha reggel kilenc körül nem kezd el csörögni a telefon. Először nem akarta felvenni, de a telefonáló nem hagyta annyiban, így kénytelen volt elvánszorogni a telefonig.

— Igen? — szólt bele még félig aludva és szinte biztosra vette, bármit mondjon az illető, ilyen álmosan nem fog eljutni a tudatáig.

— Joey Wheeler? — hallatszott egy megnyugtató férfihang a vonal túlsó végén.