— Megmondtam: csináljatok, amit akartok, de engem hagyjatok békén. — vetette oda Seto és részéről a vita le volt zárva.

— Menjünk innen. — ragadta karon Yami Ishizut és elindult kifele. A küszöböt átlépve aztán olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy a folyosón lévők ijedten húzódtak félre az útjából.

Miután Yami elment, Téa egyedül maradt az üres házban. Kétségbeesetten próbált valami elfoglaltságot találni magának, hogy elterelje gondolatait aggodalmáról. Borzasztóan féltette Yamit. Nem bírta volna elviselni, ha valami baja esik. Bárkit képes volt elveszíteni, de őt nem. Csak azért nem őrült még bele ebbe a rémálomba, mert Yami vele volt, és úgy érezte, napról napra közelebb kerülnek egymáshoz… Ő volt az egyetlen dolog, amiért még értelmét látta életének. Amiben csak tudott, igyekezett a segítségére lenni: bátorította, és ha kellett, vigasztalta Yugit, hogy a két személyiség egyensúlyban maradjon egymással. Fáradhatatlannak tűnt, de néha neki is szüksége lett volna a támogatásra. Ilyenkor mindig elképzelte, hogy Yami egyszer csak odalép hozzá, szorosan átöleli, és a karjai között végre kisírhatja magát. Persze ez lehetetlen volt, és ezt tudta is. Ám az is új erővel töltötte el, ha Yami aggódva figyelte, vagy kérte, hogy saját magával is foglalkozzon.

Most azonban, hogy elment, ráadásul egyedül, Téa vigasztalan volt. Hiába magyarázta magának, hogy nem lesz semmi baja, nem tudta elhinni. Miután figyelemelterelésképpen gyakorlatilag az egész házat kitakarította, szinte percenként nézett ki az ablakon Yamit várva, de csak nem jött… Kétségbeesetten ült le az asztalhoz és azt számolgatta, mennyi ideig tarthat az út a Kaiba Corps. felhőkarcolójáig és vissza.

Ekkor azonban csöngettek.

Téa szélsebesen az ajtónál termett, de legnagyobb meglepetésére nem Yami állt vele szemben, hanem Rebecca Hopskins… A lány hatalmas bőrönd fogantyúját szorongatta és a cipője orrát bámulta.

— Rebecca? — kérdezte döbbenten egy kissé csalódottan Téa — Mit keresel te itt?

Rebecca is hirtelen felkapta a fejét, mint akiben most tudatosult csak, kivel beszél. Szemei karikásak és fáradtak voltak. A jól ismert elevenség helyett, most szomorúság tükröződött arcáról.

— Téa? — kérdezett vissza meglepetten, és szemöldökét ráncolta, mintha nem egészen ilyen fogadtatásra számított volna — Yugi hol van??

— Most nincs itthon… Dolga akadt a Kaiba Corps.-nál.

— Értem…

— Bejössz?

— Igen. Köszönöm…

Azzal Téa kitárta az ajtót és segített Rebeccának becipelni a bőröndjét, majd leültette őt a konyhában és nekiállt teát főzni. Elképzelni sem tudta, hogy Rebecca mit keres itt. Úgy tudta, nagyapja halála után visszautazott Amerikába. Biztos Yugival akar beszélni, hiszen mindketten elvesztették a nagyapjukat… Próbálta szóval tartani a lányt, de Rebecca csak bámult maga elé és nagyritkán válaszolt, akkor is csak tőmondatokban. Téa nem igazán tudta, mit kezdjen vele. Yugi miatt sose voltak ők ketten igazán jóban, és most sem örült Rebecca megjelenésének, de olyan szomorú volt szegény… Végül leült mellé, és vállára tette a kezét.

— Fel a fejjel Rebecca! — próbálta vigasztalni — Yugi nem sokára hazaér… Biztosan örülni fog neked.

Ám Rebecca csak a fejét rázta és egy könnycseppet törölt ki szeme sarkából. Téa feladta a próbálkozást és inkább keresett a lánynak egy zsebkendőt. Ha neki nem akar mondani semmit, akkor inkább nem erőlteti. Majd visszajön Yugi, és ő megvigasztalja.

Ebben a pillanatban nyílt is az ajtó és Yami lépett be rajta Ishizuval együtt.

— Ishizu??? — ugrott fel Téa és döbbenten nézet az egyikről a másikra — Mi történt?

— Ne is kérdezd! — válaszolta sötéten Yami, és egy durva mozdulattal a székre dobta kabátját. Téa még sose látta ennyire dühösnek.

— Még egy ekkora patkányt nem hordott a hátán a föld! — fakadt ki végül — Felőle aztán az egész várost kiirthatnák, azon se lenne képes meghatódni! És én még azt hittem, hogy jó ember… Még hogy Egyiptom papja! Biztos vagy benne Ishizu, hogy a királyát szolgálta, nem pedig saját magát?

— Fáraó csillapodj! — kiáltott rá Ishizu — Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni!

— Elárulnátok végre, hogy mi történt? — vágott közbe Téa türelmetlenül.

Yami fáradtan sóhajtott, majd a lányhoz fordult.

—    Kaiba nem hajlandó segíteni… Se nekünk, sem pedig Ishizunak.

— Hát ott találkoztatok? — kérdezte meglepetten Téa.

— Igen… — válaszolta halkan Ishizu — Marikot megölték… Azért utaztam ide, hogy a segítségét… Hogy segítséget kérjek. — javította gyorsan nyelvbotlását.

— Marik meghalt? — Téa dermedten meredt Yamira, de ő inkább elfordította tekintetét, és a továbbiakra már oda sem figyelt.

— A síremlék bejáratánál találtuk holtan… — folytatta Ishizu szomorúan — És attól félek, hogy a gyilkos a Fáraót akarja.

Téa elsápadt.

— Úgy gondolod, hogy, aki Tristant, Mokubát és a többieket megölte, az lehet Marik gyilkosa is, és…

— Mokuba is halott? — Ishizu keze megremegett. Yami elmesélte ugyan az úton a haláleseteket, de Mokubáról egy szót sem ejtett.

— Igen. — válaszolta Téa és meglepetten nézett a nőre — Egy gázrobbanás végzett vele és egy osztálytársával.

Mindketten elhallgattak.

— Kié ez a bőrönd? — kérdezte hirtelen Yami. Már vagy a harmadik körét rótta a szobában, de csak most tűnt fel neki.

— Az enyém. — válaszolta egy vékonyka hang a háta mögül. Rebecca a konyhaajtóban állva hallgatta végig a beszélgetést, anélkül, hogy észrevették volna.

— Rebecca!

A szobát egy hirtelen villanás világította meg, ahogy Yami elmét váltott.

— Hogy kerülsz te ide? — kérdezte Yugi, és úgy csillant meg a szeme, ahogy a nagyapja halála óta egyszer sem.

— Én… — kezdte Rebecca, de elsírta magát. Odarohant Yugihoz és átölelte.

Yugi hirtelen zavarba jött, talán még el is pirult, de aztán átfogta Rebecca derekát, és vigasztalni próbálta.

Téa összeszorított fogakkal figyelte, ahogy Rebecca megkapja azt, amire ő is vágyott. Tudta, hogy Yuginak már kezdettől fogva tetszik a lány, de vajon Yami mit gondol róla? És miért kellett most Ishizunak is betoppannia? Olyan jól megvoltak eddig kettesben… Ám hirtelen lelkiismeret furdalása támadt: nem lehet ennyire önző. Hogy gondolhat még ilyen helyzetben is csak magára. Hiszen mindkét lány gyászol…

— Sajnálom…— szipogta Rebecca amikor kibontakozott Yugi öleléséből.

— Semmi baj. — mosolyodott el Yugi. — Hogyhogy eljöttél?

— Beszélnem kell veled… — suttogta, majd körbenézett a szobában és lesütötte a szemét — De nem most…

— Ööö… rendben. — válaszolta Yugi, majd Téához fordult — Meghívtam Ishizut is, hogy maradjon nálunk, hiszen hely van bőven. Viszont ha most nincs semmi halaszthatatlan dolgunk, akkor lepihennék, ha nem haragszotok meg… Nagyon elfáradtam…

A három lány egyszerre rázta meg a fejét, jelezve, hogy nem tartják vissza Yugit.

— Menj csak. — mosolyodott el Téa — Rád fér a pihenés.

— Köszi. — mosolygott vissza Yugi is, majd a lányok pillantásaitól kísérve felszaladt a szobájába.

Lassan teltek az órák. Miután Yugi lepihent, Téa, Rebecca és Ishizu a konyhába vonultak vacsorát készíteni, hogy legalább azzal is lefoglalják magukat. Szinte alig beszéltek, de mindhárman érezték a hallgatásba fojtott feszültséget, ami közöttük húzódott. Talán Ishizu volt, aki a legkevésbé törődött ezzel. Egy tál krumplival átvonult a konyha túlsó sarkába és pucolni kezdte. Egyetlen ember volt, aki a gondolatait, de még a szívét is uralta. Egyvalaki, akibe minden tiltakozása és büszkesége ellenére is beleszeretett. Képtelen volt nem gondolni rá… Az arca, a tekintete, a szemei… Hiába az idő vagy a távolság, Ishizunak lassan rá kellett jönnie, hogy menthetetlen: nem tudta őt elfelejteni. Tudta ugyan, hogy ez nem helyes, hiszen ő csak egy sírőrző, de amióta találkoztak, már nem tudott többé a régmúltban élni. Azért tért vissza, hogy lássa, csak arra nem számított, hogy ilyen lesz… Viselkedése jobban megviselte, mint Marik halála, de mégis… Volt benne valami lenyűgöző… Dühös volt magára, hogy ennyire gyenge, hogy nem tud érzései ellen küzdeni, így mindinkább a hámozandó krumplira igyekezett koncentrálni.

Ezalatt Téa és Rebecca egymást kerülgették mosogatás közben, lopva pillantva csak a másikra. Végül Rebecca volt az, aki először unta meg a helyzetet és halkan megszólította Téát:

— Téa…

— Tessék? — fordult felé a lány. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem számított Rebecca kezdeményezésére.

— Kérdezhetek tőled valamit?

— Hát persze. — hangzott a válasz, bár egyáltalán nem hatott olyan meggyőzően, mint ahogy Téa szerette volna.

— Csak azt szeretném tudni, hogy Yugi… Ő most hogy van?

Téának beletelt egy kis időbe, mire értelmezte a kérdést és megbizonyosodott róla, hogy Rebecca valóban Yugira gondol. Nem volt benne biztos, hogy a lány jól fogadná, hogy nem igazán Yugi az, aki mostanában a domináns.

— Tudod, most mindannyiunknak nagyon nehéz… — kezdte — Igazság szerint féltem őt. Ha nem lenne vele a Fáraó… Az a helyzet, hogy ő az, aki inkább képes erős maradni, és Yuginak is könnyebb, ha nem minden őt terheli. Ugye érted, mire gondolok…?

— Azt hiszem… — mondta Rebecca — Rögtön gondoltam, hogy a Fáraóra hagyjátok inkább az ilyesmit, de nekem ő… valahogy annyira idegen.

— Igazán?

— Igen. Azért utaztam most ide, mert beszélnem kell Yugival, de csakis ő vele. Úgy érzem, ez nem tartozik másra, csak ránk… Nem szeretném, hogy egy ötezer éves szellem hallgatózzon a háttérben.

Téa döbbenten nézett rá, de mielőtt reagálhatott volna, Rebecca folytatta.

— Tudom, hogy nem kedvelsz Téa, mert Yugi neked is nagyon fontos. Sőt… De a nagyapám halálával, már csak ő maradt, akit szeretek…

— Rebecca… — suttogta Téa és, barátságosan megszorította a lány kezét, miközben egy könnycseppet törölt ki szeméből — Valamit tudnod kell… Yugit ovis korom óta ismerem, és az egyik legfontosabb ember az életemben, főleg, hogy rajta kívül már majdnem minden barátomat elveszítettem. De ő olyan, mintha a testvérem lenne…

— Tessék? — kérdezte meglepetten Rebecca — De én… Én azt hittem, hogy te és ő…

— Nem. — mosolyodott el Téa szomorúan — Akit én szeretek, az a Fáraó…

Rebecca értetlenül bámult rá, de amint többször elismételte magában Téa szavait, lassan megértette. A két lány vagy egy percig nézett egymással farkasszemet, aztán egy szó nélkül átölelték egymást. Sírtak mindketten. Egy testben két lélek, és mindketten a másikat szerették. Valahol megkönnyebbülés volt ez számukra, de inkább csak abban, hogy támaszai lehettek egymásnak, ám ez egyenlőre elég volt nekik. Nem gondoltak még a jövőre, hogy lehet Yugi egyszerre Yami is, és hogyan szeretheti viszont mindkettejüket…

Annyi mindent mondtak volna egymásnak, de mégse tették. Beszéltek helyettük az egymás felé küldött barátságos, bátorító pillantások, ami, ha csak egy kis időre is, visszahozta rég elfeledett jókedvüket. Az eddig rideg konyha mintha sokkal kellemesebb hellyé változott volna, és még a nap is halványan besütött az ablakon.

Csupán Ishizu gubbasztott továbbra is magányosan a sarokban a tál krumpli fölött, ami némiképp aggodalommal töltötte el Téát. Úgy érezte, a nő valamit titkol előlük, és az a valami talán igen fontos is lehet. Meg persze ott volt Marik halála is… Ishizunak is sokkal könnyebb lenne, ha beszélne bánatáról.

— Ne főzzek neked egy kávét? — kérdezte tőle, amikor begyűjtötte tőle a meghámozott krumplit, és Rebecca kezébe nyomta a tálat, hogy elmossa.

— Köszönöm nem.

— De… — Téa már épp vitatkozni kezdett volna vele, hogy az igenis jót tenne neki, és nem jó, ha magába fojtja fájdalmát, de megszólalt a telefon. — Maradjatok csak, majd én felveszem. — mondta és kisietett a helységből.

— Hallo, tessék?

— Yugi ott van? — szólalt meg a vonal másik végén Seto Kaiba hideg hangja.

Téa azt hitte, hogy ijedtében eldobja a kagylót.

— Nem nincs. Lepihent egy kicsit. De ha vársz egy percet, felkeltem…

— Inkább hagyd. Annyira nem fontos…

— De… Megtudtál valamit a gyilkosról?

Semmi válasz. De legalább a telefont nem csapta le, ami kissé felbátorította Téát.

—Ha valóban megtudtál valamit, Kaiba, kérlek, mondd el. Hidd el, hogy könnyebb lenne mindannyiunknak, ha segítenénk egymást…

— Ishizu is veletek van? — kérdezte, mintha meg se hallotta volna, amit Téa az imént mondott neki.

— Igen, és Rebecca Hopskins is, de még mindig nem tudjuk, Joey merre lehet, és azt szeretnénk, hogy segíts megtalálni, meg hogy…

— Jó, hogy Yugival vagytok…

— Tessék?

— Figyelj Téa, maradjatok mindannyian, ahol vagytok, világos? — azzal letette a telefont.

Téa meredten bámulta a kezében lévő kagylót, mintha attól várná a magyarázatot erre a beszélgetésre. Kaiba egy hangyányival sem volt kedvesebb, mint szokott lenni, sőt! De, hogy azt kéri tőlük, hogy maradjanak Yugival, és a keresztnevén szólítja, az több volt, mint furcsa. Téa szinte biztos volt benne, hogy megtudott valamit és azért kereste Yugit. De vajon mit?

—Ki volt az Téa?— kérdezte kíváncsian Rebecca, amikor visszatért a konyhába.

— Nem fogjátok kitalálni… Kaiba volt az és Yugit kereste…

Döbbent csend. Ishizunak még a krumpli hámozó is kiesett a kezéből és hangos csattanással landolt a konyhakövön.

— És mondott valamit?

—    Hát… Nem akarta, hogy felkeltsem Yugit, csak azt mondta, hogy mindannyian maradjunk itt. Nagyon furcsa volt… Szerintem tud valamit…

—    — Felébresszük most Yugit? — kérdezte reménykedve Rebecca.

— Szerintem ne. Hagyjuk pihenni. Napok óta szinte semmit sem aludt. Csak nem lehet annyira fontos…— mondta Téa és Rebeccával együtt visszatértek a félkész vacsorához.

Ishizu azonban nem mozdult. Kétségbeesetten kutatott gondolatatai között, de semmi használható ötlet nem jutott eszébe. Eddig azt hitte, biztonságban tudhatja Setot, egyenlőre legalábbis…, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. Már csak egy esélye maradt… Összeszedte minden lelki erejét, és az ajtó felé indult, ám Téa felfedezte.

— Ishizu hova mész? — kiáltott utána.

— Seto Kaiba hatalmas veszélyben van. Figyelmeztetnem kell… — és már nyitotta volna is az ajtót, ám Téa elé ugrott.

— Várj! Nem rohanhatsz csak úgy el!

— Engedj, kérlek. Fogalmad sincs róla, mivel állunk szemben, és az a baj, hogy neki sincs…

— Te is tudsz valamit Ishizu, amit nem mondasz el, igaz? — kérdezett vissza Téa.

Ishizu sarokba lett szorítva. Pont ezt a helyzetet akarta elkerülni, de úgy tűnt, számításaiba hiba csúszott és sokkal kevesebb ideje maradt cselekedni, mint azt remélte.

— Igazad van Téa, nem mondtam el mindent, de ez most nem számít. Állj félre és engedj az utamra.

— Nem! — Téa vállát az ajtónak vetve állt és elszántan nézett szembe Ishizuval. Nem értette, a nő miért nem őszinte velük, hiszen egy oldalon állnak. Ő is Yamit akarja megvédeni, vagy nem? Akkor meg miért viselkedik így?

— Téa kérlek… — kérte Ishizu egyre kétségbeesettebben — Figyelmeztetnem kell őt. Te is ezt tennéd, ha a Fáraóról lenne szó…

Téa azt hitte, ez a nap már nem tartogat számára több meglepetést, de tévedett. Elhűlten bámulta Ishizut és szavai értelmét próbálta megemészteni.

— Te… szereted őt…? —suttogta hitetlenül.

Ishizu nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Miért kínozza őt még Téa is? Igen, szerette Seto Kaibát találkozásuk első percétől kezdve, de miért olyan hihetetlen ez? Különben is csak rá tartozik…

— Téa, mit csináltok ti az ajtóban? — Yami időközben felébredt, és olyan halkan jött le az emeletről, hogy észre se vették.

Hangja hallatán Rebecca kiszaladt a konyhából, de csalódottan tapasztalta, hogy az érkező nem Yugi volt.

Lassan Téa is magához tért döbbenetéből és úgy döntött, kezébe veszi a dolgokat, és elmesélte az ominózus telefonbeszélgetést Kaibával.

— Kíváncsi lennék, mit akar még ezek után… — jegyezte meg Yami némi gúnnyal. — És mi az, hogy maradjunk itt? Talán tényleg tudhat valamit…

— Kétlem… — szólt közbe végül Ishizu — Csapdába akarják csalni…

— Tessék? — kérdezett vissza Yami.

Ishizu szomorúan sóhajtott és mesélni kezdett.

— Jól gondoltad Fáraó, Marikot valóban ugyanaz a csuklyás alak ölte meg, aki a barátoddal is végzett, ám a célpontja te voltál… Nem tudom, mi lehet a konkrét terve, de az biztos, hogy a bosszú hajtja.

— Hogyan?

— Nem tudom, hány régi ellenfeled született újjá, de úgy tűnik, ő az egyik. És elmondásaid alapján azzal kezdi a bosszúállást, hogy megöli a szeretteidet, és ezáltal a mieinket is…

— Igen, észrevettük. — jegyezte meg keserűen Yami — És szerintem Joey lesz a következő…

— Nem. Nem ő lesz… — mondta halkan Ishizu — A csuklyás tudja, hogy csak egyetlen ember él, aki elég erős ahhoz, hogy megvédjen, Fáraó. Ahhoz, hogy téged megöljön, végeznie kell előbb Seth főpappal…

— Kaiba?