Dáma, Király, ÁSZ

2. rész: Küldetés!

– Ezt nem hiszem el! – fakadt ki aznap délelőtt már vagy tucatszorra Discordia. – Felvesznek minket az Árnyék szakaszba, erre mit csinálunk? Na mit? A recepción dekkolunk...

– Nyugodj már le, húgom – csitította őt Aurora. – Ez itt így megy. Amíg kezdők vagyunk, itt a helyünk. Felesleges panaszkodni.

– De én már tudom uralni az erőmet és nagyon klassz képességeim vannak!

– Ó, hát persze – legyintett felé a nővére. Őt is zavarta, amiért itt a portán kellett lenniük, de furcsa módon egészen megszokottnak érezte ezt a helyzetet. Amikor pedig odajött hozzájuk valaki eligazítást kérni, mindenre készségesen válaszolt. Discordia rá is kérdezett, honnan tud ennyi mindent, de ő csak a vállát vonogatta és azt válaszolta, talán csak olvasta valahol. Erre persze húga hitetlenkedő arcot vágott. – Csak azt ne mondd, hogy rögtön az első napon azt várod el, hogy S-osztályba soroljanak be! – nevette el magát Aurora.

Discordia kérdő tekintettel nézett rá:

– Úgy érted, akkor nem kéne itt pazarolni az időnket?

– Igen, úgy... de egy S-osztályú ügynök sokkal veszélyesebb feladatot kap és sokkal erősebb is.

– Ugyan már! – húzta fel az orrát Discordia. – Fogadok, hogy itt, a teremben bárkit az irányításom alá tudnék vonni egy másodperc alatt.

– Ezzel nem szabad viccelődni, hugi – sötétült el hirtelen Aurora arca. – Nem élhetsz vissza az erőddel. Már ÁSZ-ügynök vagy.

– Csodás... de mikor látom én ennek hasznát? Vagy mikor kell majd végre használnom az erőmet? – könyökölt unott arccal a pultra húga.

Mintha kérdésére válaszolna, hirtelen kiáltások hangzottak fel a bejáratból. Azonnal odakapták a fejüket. Fegyveresek törtek be a GOTT épületébe.

– Senki ne mozduljon, különben... – kezdte egyikük, mire Discordia felsóhajtott:

– Fárasztóak... kellett nekem kérdezni...

– Fogd be, te ribanc!

– Hogy minek neveztél?! – kiáltott vissza élesen Discordia. – Adok én neked...

– Discordia, ne! – fogta vissza Aurora. – Itt civilek is vannak.

– Na és...? Ja, igen, persze, igaz – forgatta a szemeit a lány. – De...

Mondatát azonban nem tudta befejezni, mert puskaropogás törte meg a feszült csendet.

– Mi? Ezek ilyen ósdi fegyverekkel akarták megtámadni a GOTT-ot? – esett le Aurora álla, aztán elnevette magát. – Amatőrök...! Discordia, mindenki hasra!

Aurora felemelte egyik kezét, mire a felé röppenő lövedékek lelassultak, majd pedig megálltak. Szánakozva tekintett rájuk, aztán nővére koncentráló arcára esett a pillantása. A másodperc töredéke alatt mindenki feküdt az előtérben, csak ők ketten álltak és a támadók. Húgára mosolygott, aztán elszánt tekintettel visszanézett a támadókra, akik közül többen már futásnak eredtek.

– Hova-hova? – kérdezte gúnyosan, s megfeszítette kitartott kezét.

A tagok, akik már majdnem elérték a kijáratot, mintegy varázsütésre megdermedtek. Aztán felemelkedtek a levegőbe és visszazuhantak társaikhoz. Aurora leeresztette a kezét.

– Itt maradtok, amíg nem jönnek a... kik is? Talán biztonságiak? Vagy a rendőrség? Mindegy, amíg nem jönnek azok, akiknek a hatáskörükbe tartozik ilyen lúzereket lecsukni – bólogatott hevesen Aurora.

– Így van – tette hozzá Discordia, akinek az arcán még látszott a koncentrálás, de ez egyáltalán nem volt megerőltető számára. – Itt maradtok. Ha bármelyikőtök meg merészel moccanni, akkor...

Még be sem fejezhette fenyegetését, mikor az egyik behatoló elkezdett rohanni. Discordia összehúzta a szemét, levette nyakából ezüst színű sálját, amit mindig magánál hordott, és meglendítette a kezét, amelyben azt tartotta.

A sál meghosszabbodott és ezüst színű kígyóként tekeredett rá áldozatára. Discordia erősen visszarántotta őt a többiekhez.

– Azt mondtuk, maradtok – keményedtek meg Aurora arcvonásai is.

Fejbiccentésére a levegőben lebegő lövedékek hirtelen irányt változtatva iszonyatos sebességgel indultak el a támadók felé. Alig öt centiméterrel álltak meg tőlük.

– Melegen ajánlom, hogy még egyszer egyikőtök se próbálja meg! – figyelmeztette őket. – Remélem, most már elég érthetőek voltunk...

Discordia tett egy kecses csuklómozdulatot, mire a sál letekeredett a fogva tartott férfiról és újból felvette rövid alakját, így a lány ismét a nyaka köré tekerhette.

– Akkor mi legyen? Hívjuk fel talán Vendredit?

– Nem is rossz ötlet – bólintott nővére. – Szólj neki, addig én szemmel tartom ezeket itt...

Discordia bólintott és úgy is tett, ahogy Aurora javasolta.

Éppen letette a telefont, amikor kinyílt a fotocellás bejárati ajtó és belépett rajta Viola, szorosan mögötte pedig Cesario. A kislánynak természetesen most is járt a szája, és a vita miről másról is szólhatott volna, minthogy hol vacsorázzanak aznap este:

– De én nem szeretem azt a helyet! Én egy olasz étterembe szeretnék menni...! Nem, ne is mondd a kínait, ki van zár... – ekkor benne akadt a lélegzet, ugyanis végre körülnézett és észrevette, hogy az összes látogató a földön fekszik, valamint, hogy egy csoport fegyveres rémültem, dermedten állva farkasszemet néz a rájuk szegeződő lebegő lövedékekkel.

– Hát itt meg mi történt? – bukott ki a kérdés Violából.

– Megpróbálták megtámadni az épületet – felelte kurtán Aurora.

– De ezekkel a primitív fegyverekkel legfeljebb annyit értek el, hogy majd’ halálra nem röhögtük magunkat – villantott fel egy mosolyt Discordia.

– Nahát... – Viola közelebb lépett hozzájuk, Cesario pedig követte.

– Már szóltunk Vendredinek, mindjárt itt lesz – tette hozzá Aurora.

– Ha ilyen klassz képességetek van, nem értem, miért vagytok itt, a recepción – jegyezte meg a kislány.

– Na látod, azt mi se – bólintott komolyan Discordia.

– Discordia... – morogta keményen a nővére.

– Ó, még nem is találkoztunk eddig, pedig már hallottam rólatok! – szaladt oda hozzájuk Viola és felugrott a pultra. – Az én nevem Viola, ő pedig itt Cesario, mi is ÁSZ-ügynökök vagyunk!

– Tudjuk – vágta rá azonnal Aurora.

– Tényleg...? – nézett rá kérdő tekintettel Discordia.

Nővére összeráncolta a szemöldökét. Tisztán emlékezett erre a két személyre. Nem értette, húga miért nem. De aztán megvonta a vállát és Violához fordult:

– Én Aurora vagyok, ő pedig a húgom, Discordia.

– Ne reklámozd, kérlek – motyogta a társa.

– Igen, örülök, hogy végre személyesen is találkozhattunk! – mosolyodott el Viola. – Eclair és Lumiere már mesélt rólatok!

– Valóban? – vonta fel egyik szemöldökét Discordia.

– Igen, és... – a kislány azonban nem fejezhette be, mert ekkor megjelent Vendredi, nyomában a felmentő sereggel.

– Milyen besorolást kaptak? – érdeklődött Dextera, miután a többiekkel együtt megnézték a biztonsági felvételeket.

– C-osztály – felelte röviden Eclipse.

– Pedig ezek a képességek legalább G-osztályúak... – csodálkozott Sinistra. – Még Auroráé is, pedig úgy tűnik, ő csak a telekinézishez ért.

– Még nem ismerjük pontosan a képességeiket – felelte készségesen Vendredi, majd egy kérdő pillantást vetett a főnökasszonyra, aki bólintott, így a titkárnő folytatta monológját:

– Egyikük régen S-osztályú ÁSZ-ügynök volt.

– Hogyan? – bukott ki Tweedledeeből.

– Micsoda? – képedt el Lumiere.

Eclair elkezdett hangosan köhögni, mert félrenyelte teáját, amit Vendredi hozott neki. Ez a titkárnő is odavolt a teákért.

– Ez meg hogy lehet? – kérdezte rekedt hangon, két köhécselés közt.

– Legutoljára, mikor még ügynök volt, leszerelt – felelte halkan Eclipse.

– Lehetséges ilyen? – érdeklődött Tweedledum. – Azt hittem, ez képtelenség!

– Problémák adódtak vele, de még nálunk dolgozott, mikor az egyik küldetése alkalmával meghalt – mesélte a főnökasszony. – Nem akart új testben újjászületni. Tudtam, hogy legszívesebben egy olyan életet élne, ahol tiszta lappal indulhat és független a GOTT-tól és minden egyéb mástól... de ez nem tűnt megvalósíthatónak, nekem pedig tiszteletben kellett tartanom a döntését.

– Azonban felsőbb utasításra azt a parancsot kaptuk, hogy kapjon egy új életet – vetette közbe Vendredi. – Arra az esetre, ha egyszer mégis szükség lenne még rá.

– Magyarán a GOTT nem eresztette őt el, akármennyire is akarta volna – dőlt hátra foteljában Un-ou. – Hát ezt nevezem én szívásnak... így járt.

– Nem emlékezett semmire, valóban tiszta lappal indult – folytatta Eclipse. – Kisgyermekként, egy nouvlesse családban. A képességei tudtommal megmaradtak, de mivel megfosztottuk az emlékeitől, sokáig nem tudta őket használni. Féléve figyeltünk fel rá, nem sokkal a Deucalion-incidens után.

– Melyikük az? – érdeklődött Viola. – Jaj, remélem, nem Discordia, néha elég furán tud viselkedni... habár Aurora...

– Nem vagyok benne biztos – szakította félbe a kislány szóáradatát Eclipse.

– Ó... – Viola csalódottan süppedt vissza a kanapéba.

– Már nem azért, főnök, de azt csak meg tudta állapítani a kisbabáról, hogy fekete vagy lila-e a haja... – nézett rá Un-ou.

– A kislánynak szőke haja volt.

– Akkor befestették a hajukat? – érdeklődött Eclair. – De hiszen ezt egyszerűen kideríthetjük!

– A helyzet ennél bonyolultabb – Eclipse kicsit feszültnek tűnt. – Az ÁSZ-ügynök alakváltó volt.

– Hoppá... így már tényleg nem olyan egyszerű – ismerte el Eclair.

– Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok, melyikük az – járatta körbe tekintetét a társaságon a főnökasszony.

– Ha valóban S-osztályú volt... – kezdte Dextera – akkor szerintem Discordia lehetett az, mert neki több képessége van, legalábbis amennyit láttunk... bocsi, Viola.

A kislány elhúzta a száját, de nem válaszolt. Mindenki egyetértett Dexterával, kivéve Sinistrát:

– Szerintem pedig Aurora az.

– Nem is te lennél, ha egyetértenél velem ebben – csóválta meg a fejét társa.

– Nem tudom, miért, de van egy olyan érzésem, hogy ő az.

– Jól van – lökte el magát asztalától Eclipse és felemelkedett. – Akkor hát megfigyelés alatt tartjuk mindkettejüket, de különösen Discordiát – végignézett a társaságon, de mivel nem volt semmilyen ellenvetés, folytatta:

– Most pedig térjünk át az eligazításra; a következő feladatok várnak ránk...

– Ne nézd így, mindjárt kiesik a szemed... – morogta halkan a recepción Discordia.

Aurora összerezzent, de továbbra is a távozó Sinistrát figyelte.

– Nézni szabad... egyébként meg, nem tudom, mióta zavar ez pont Téged – jegyezte meg rosszallóan.

– Miket képzelsz! – húzta fel az orrát húga.

– Mindegy – sóhajtott fel szomorkásan Aurora. – Házinyúlra nem lövünk...

– Hogy micsoda? – nézett rá kérdő tekintettel Discordia.

– Még nem halottad ezt a mondást? – vont össze szemöldökét a nővére, mire a lány megrázta a fejét. – Mindegy. A lényege, hogy munkatársakkal nem kezdünk ki.

– Szép kis elvek, mondhatom... honnan vettél ekkora sületlenséget?

– Nem tudom... valamikor régen hallottam... már nem is emlékszem, kitől – vonta meg a vállát Aurora.

Ismét Sinistra után nézett. Kint zuhogott az eső, s egy villám szelte keresztül a viharos égboltot, ami megvilágította a két alakot, akik pajzsot vonva maguk köré, nyugodt léptekkel elhagyták a GOTT előterét.

A telefon csörgésére ijedten rezzent össze. Mintha erőszakosan visszarángatták volna a valódi világba. Discordia felvette. A beszélgetés nem tartott sokáig, majd pedig nővéréhez fordult:

– A főnökasszony hivat minket.

– Rendben van, de várjuk meg a váltást, ne hagyjuk őrizetlenül a recepciót – biccentett Aurora.

– Ugyan minek? Ilyen időben a kutya sem teszi be ide a lábát!

– Hát persze... – hagyta rá a lány.

Akár így volt, akár nem, húga is pont ugyanolyan jól tudta, mint ő, hogy ezt nem tehetik meg. Két percen belül pedig meg is jelentek Rickyék. Mosolyogva biccentettek egymásnak, aztán a testvérpár elindult Eclipse irodájába.

– Kíváncsi vagyok, most vajon mit fog mondani... – motyogta félhangosan Discordira, miközben felfelé haladtak a lifttel. – Talán előléptet minket ajtónállónak...

– Jaj, hogy milyen vagy! – pirított rá Aurora. – Hagyd ezt abba, azonnal!

– Jól van, na... – húga arca grimaszba rándult, de csöndben maradt.

– Egy küldetés? – pislogott Aurora.

– Na végre! – mosolyodott el diadalmasan húga.

– Nem lesz ez egy kicsit gyors? – érdeklődött Aurora. – Úgy értem, persze, örülök én neki, csak... egyből a mélyvízbe?

Eclipse halványan elmosolyodott. Rajtuk kívül még a Tweedle-ikrek voltak jelen a szobában. Dee zavartan nézett rájuk, bátyja viszont a markába kuncogott. Aurora észrevette ezeket a reakciókat és most feszengve mocorgott ülőhelyén. Már majdnem rákérdezett, mi olyan mulatságos, de nem erre szerencsére nem volt szükség, mert a főnökasszony megszólalt:

– Tweedledee pontosan ezeket a szavakat mondta néhány perccel ezelőtt... – erre Aurora is elnevette magát. – Ettől függetlenül kíváncsi vagyok rá, mire vagytok képesek éles bevetésen... Tweedle-éknek egy kis segítségre van szüksége és ti pont megfeleltek; ők pedig figyelnek rátok.

– Jó – engedte ki a belső feszültséget egy sóhajtás kíséretében Aurora.

– Remek – csillant fel Discordia szeme. – Mikor indulunk?

– Két óra múlva legyetek készen – nézett rájuk Eclipse. – Tweedledee-ék majd elkísérnek titeket a hajótokhoz.

Discordia elvigyorodott, majd bólintott; Aurora viszont az izgatottság legcsekélyebb jelét is alig mutatta ki.

Egy olyan bolygóra érkeztek, amit alvilági figurák tartottak markukban, az emberkereskedelem virágzott. A feladat egyszerű volt: felszámolni a bűnözők egységeit és kiszabadítani a foglyokat.

Lassan elérték a bolygó légkörét, s mindannyian még egyszer ellenőrizték álcázásukat. A Tweedlee-ikrek hátulról fedezték a nővéreket, a C-Square tökéletes láthatatlanságba burkolózott, akárcsak az elől haladó Aedus hajó, amely Auroráéké volt.

Discordia ravasz mosollyal az arcán dőlt hátra, miközben megkezdték a leszállást és kényelmesen mocorgott ülésében.

– Látod, mégiscsak jó az hely – jegyezte meg nővére, mire a lány csak mormogott valami érthetetlent és továbbra is a képernyőt figyelte.

Aurora megvonta a vállát. Majd abbahagyja a durcáskodást... Történt ugyanis, hogy amikor felléptek a fedélzetre, Aurora gondolkodás nélkül a jobb oldali ülés felé vette az irányt és mikor beleült, nagyon otthonosan érezte magát és örült, hogy ezt az ülést választotta. Azonban húga is erre a helyre pályázott. Néhány percnyi csipkelődés után végül feladta a küzdelmet, mikor a képernyőn bejelentkezett Tweedleedee arca, aki indulásra szólította fel őket.

– Ti meg mit csináltok? – kérdezte egyszerre meglepetten és zavartan, élesen.

– Csak volt egy kis nézeteltérésünk – felelte gyorsan Aurora. – De már megoldottuk.

– Megoldottuk? Inkább önkényesen döntöttél, te...

– Inkább induljunk el, sietnünk kell! – figyelmeztette őket Dee, azzal bontotta a kapcsolatot, s arca eltűnt a képernyőről.

Ezóta a kis közjáték óta Discordia sértődötten viselkedett és kimondottan morcos volt nővérével, aki csak gondterhelten sóhajtott egyet és becsukta a szemét. Majd elmúlik...

– Mi lenne, ha a képernyőt figyelnéd és kormányoznál, mielőtt még nekiütközünk valaminek? – vetette fel gúnyosan húga.

Aurora pislogott párat és ránézett:

– Nyugodj már le! Semmi baj sem lesz...

– Huh...! – Discordia felhúzta az orrát és tovább bámulta űrhajójuk képernyőjét, amin lassacskán kirajzolódott a bolygó felszíne.

Az egész égitest egyetlen egy hatalmas, füstölgő gyárra emlékeztetett. A környezetkíméléssel mit sem törődve mérges gőzfelhők takarták el a napot az emberek szeme elől és fullasztó hőség nehezítette meg a rabszolgamunkát végző ártatlan foglyokat. A szerencsésebbek egy-egy szórakozóhelyen dolgoztak, hogy az alvilági „nagymenők” igényeit elégítsék ki, a szerencsétlenebbek pedig a gyárakban sínylődtek pár hónapig, hogy aztán a környezetszennyező épületek egészségromboló hatására végleg beadják a kulcsot.

„Azon lehetne vitatkozni, melyik a rosszabb.” fintorgott Aurora, miközben elhaladtak egy éjjeli klub előtt. Tudták, ha le akarnak számolni az egész bagázzsal, ami mindössze csak egyszáz vagy kétszáz emberből állt, és fel akarják szabadítani a rabszolgamunkában sínylődőket, akkor elég megtalálniuk azt a tizenöt fejest, aki irányítja az egész bolygót... leginkább pedig közülük azt az egyet, aki teljhatalmú ura mindennek, ami itt folyik.

Épp alkonyodott, mire elértek a főhadiszállásra. A biztonsági berendezések nem jelentettek akadályt számukra. Tweedleedee-ék hamar használhatatlanná tették őket, így Discordiáék kisebb fennakadások leküzdésével továbbjuthattak. Az ikrek mindvégig mögöttük voltak és fedezték őket, ha pedig a szükség úgy hozta, közbeléptek.

A tanácsterembe érkezve nem kellett várniuk az igazgatóasszony engedélyére, hiszen a parancs érthetően és világosan megfogalmazta azt. Habozás nélkül léptek be a helyiségbe és felszólítottak mindenkit az önkéntes megadásra. A teremben tartózkodók mindegyike azonnal előrántotta fegyverét.

– Azt hiszem, ezt vehetjük nemleges válasznak – jegyezte meg grimaszolva Aurora.

– És ellenállásnak – egészítette ki bólogatva húga, azzal mindketten akcióba lendültek.

Discordia nem fecsérelte az erejét, hogy az elméjüket az irányítása alá vonja és nem is volt rá ideje; különben pedig már régóta vágyott egy kis csetepatéra. Aurora megcsóválta a fejét, de ő is ártalmatlanná tett jó néhány embert. Éppen felegyenesedett, mikor lövés dördült, közvetlenül a háta mögül. Rémülten fordult hátra és ösztönösen előre nyújtotta kezét. Az utolsó pillanatban állította meg a golyót. Lihegve nézett rá, aztán pöccintésére leesett a földre.

Feltekintett támadójára. Egy magas férfi volt, olyan ruhákban, melyek már évszázadokkal ezelőtt kimentek a divatból, mégis elegánsan álltak rajta. Kezében viszont – mintha csak stílusát akarná meghazudtolni – a legmodernebb kézifegyver szegeződött egyenesen a lányra. A férfi feketébe volt öltözve, haja hamuszőke volt, színtelen, szürke szemeitől pedig a hideg rázta ki Aurorát. Még egy lövés eldördült, s a lány ezúttal egy finom csuklómozdulattal elterelte a golyót.

A férfi ravaszul elvigyorodott, de fegyverét még mindig célra tartotta.

– Szép volt... – biccentette meg fejét elismerően.

– Akkor most befejezem, amit elkezdtem és letartóztatom! – ugrott felé Aurora, de mielőtt még elérte volna a férfit, az az utolsó pillanatban eltűnt, a lány pedig a falnak ütközött.

– Au... – szisszent fel, mikor megfogta a fejét. Társa talpra segítette és megnézte a sérülését.

– Ne aggódj, nővérkém, nem komoly, egy-kettőre rendbe jössz.

– Jól vagytok? Hallottuk a lövéseket... – szaladt oda hozzájuk Dee, nyomában bátyjával.

– Igen, csak... egy megszökött – préselte ki magából a szavakat Aurora.

Látása kezdett kitisztulni, s a fejében lévő fájdalom is alábbhagyott kissé. Maga elé nézett, ahol az imént még a férfi állt; valami a földön hevert. Lehajolt és felvette, hogy megvizsgálja.

– Egy pikk dáma – pislogott meglepetten a papírra, amiről kiderült, hogy egy kártyalap. – Ez meg mit jelent? – fordult összezavarodva a többiek felé.

– Biztos a névjegye – vonta meg a vállát Discordia.

– Valahogy ismerős nekem ez... – morfondírozott el Tweedledum. – Majd utánanézek, ha már a hajón leszünk.

– Rendben van – biccentett Discordia. – Mi pedig akkor elszállítjuk a letartóztatottakat.

– A bolygó egy másiknak a fennhatósága alá tartozik, szólunk az ottani hatóságoknak – tette hozzá Tweedledee.

– Akkor indulás! – támolygott a kijárat felé Aurora, aki még mindig a kezében szorongatta a kártyalapot és nem tudott semmit se tenni szédülése ellen.

– Húgom, kísérd el, addig mi itt elintézzük a többit – szólt Tweedledum a társának.

– Mondtam már, hogy ne szólíts így bevetés közben! – mérgelődött Dee, de odasétált Aurora mellé és kitámogatta a folyosóra.

Bátyja elpirult és elmotyogott valami bocsánatkérés-félét, aztán pedig segített Discordiának kiterelni a letartóztattakat.

– Ne.... menjünk a miénkkel – kérte csendesen Aurora Dee-t, aki megértően bólintott a még mindig kicsit szédülő lányra, aztán Cerberus felé vették az irányt, ami Aurora és Discordia robotja volt. Neve ellenére a gépezetnek csak egy feje volt, azonban az valóban egy kutyáéra emlékeztetett. Óvatosan felkapaszkodtak és visszaindultak a hajók felé.

Útközben Aurora elgondolkozva meredt a kezében lévő kártyalapra. Összeráncolta szemöldökét. „Vajon ki lehet ez a titokzatos férfi? Szürke, élettelen szemekkel, unalmas hamuszőke hajjal... és a gonosz aurájával? Mert ezt érezni lehetett körülötte, az nem kétséges.”

Folytatása következik...