Egy hónappal később magányosan ült könyvtárszobájában, és hallgatta az eső kopogását az ablakon. Mokuba az egyik fotelben összegömbölyödve szunyókált. Nem merte ugyan bevallani Setonak, de félt volna egyedül az esti nagy viharban, így inkább a közelében maradt.

Lassan éjfél is elmúlt, de még nem szánta rá magát, hogy aludni térjen. Hamar rájött, hogy addig jó, amíg ébren van, így valami érdekes olvasnivalót keresett magának éjszakára. Nevelőapja hagyatéka tele volt háborús regényekkel, de Setot kirázta tőlük a hideg. Egyébként sem szerette a regényeket, mert ostobaságnak tartotta a valóságtól való elrugaszkodást, hát még ha értelmetlenül gyilkoltak is benne. A hatalom persze egy másik kérdés volt… Ezért is szerette a filozófiát, az egyetlen műfajt, amit reál beállítottságú ember lévén, valami csoda folytán, mégis hajlandó volt olvasni. Most A logika enciklopédiája feküdt előtte Hegeltől, amibe belemélyedni próbált, ám lentről halk kopogást hallott.

Először fel se tűnt neki, majd amikor a hang nem akart szűnni, lement, hogy megnézze, mi az. Jól gondolta, az ajtón kopogtak. A személyzet tagjai közül már senki nem volt ébren, így maga nyitott ajtót, bár el se tudta képzelni, mit akarnak tőle az éjszaka kellős közepén… Ám ahogy meglátta, ki áll a küszöbén, azt kívánta, bárcsak sose lépett volna ki a könyvtárszobából.

Sara Futamura volt az. Ruhája és haja csöpögött a víztől, kisírt kék szemeivel pedig kétségbeesetten nézett Setora.

—    Mit keresel itt? — kérdezte tőle döbbenten, és egy cseppet sem kedves hangnemben.

—    Apámat… elrabolták… Segíts, kérlek…— suttogta a lány.

—    Mi?

Seto egy darabig kifejezéstelen arccal méregette, majd odébb állt az ajtóból, hogy a lány be tudjon menni, és ne ázzon tovább. Aztán rögtön ott is hagyta őt a hatalmas előszobában.

Sara letette táskáját, amit eddig a kezében szorongatott, és ijedten nézett körbe. Talán mégsem volt a legjobb ötlet idejönni… Ekkor azonban Seto visszatért és szó nélkül egy törölközőt nyomott a kezébe.

—    Köszönöm… — mondta a lány és hálásan elmosolyodott.

Seto tudomást sem vett róla, csak gondterhelt arccal rótta a köröket, amíg Sara vizes haját próbálta szárítgatni.

—    Egyáltalán hogy találtál ide? — kérdezte végül hidegen.

Erre Sara előhúzott a zsebéből egy szétázott papír fecni: Seto névjegykártyája volt az, amit még Futamurának adott.

—    Vagy úgy… — jegyezte meg, majd folytatta — És mi történt pontosan az apáddal?

—    Nem tudom… Egyszer csak feketemaszkos alakok jelentek meg a házban, és lefogták őt… Borzasztóan megijedtem… Aztán megjelent valami nagy fényesség…, és mire magamhoz tértem, már elmentek…

Nagy fényesség? Lehetséges lenne, hogy mégis…? Setonak hirtelen ötlet villant át az agyán.

—    A rendőrségnek szóltál már?

—    Még nem…

—    Akkor holnap reggel majd meglátom, mit tehetek... Addig maradhatsz…

Azzal sarkon fordult, és elindult felfele az emeletre. Sara bizonytalanul követte.

—    Itt aludhatsz. — mondta, és megállt egy szoba előtt. Ment is volna rögtön tovább, de Sara utána szólt.

—    Köszönöm…

Seto egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd gyorsan elkapta tekintetét és otthagyta őt. Sara becsukta maga mögött az ajtót, és egy darabig csak tanácstalanul állt a szobában. Végre biztonságban érezte magát. Fogalma sem volt, miért történt ma vele ez a szörnyűség, de tudta, hogy itt nem bánthatják, és ez megnyugtatta. Csak fázott egy kicsit… Gyorsan levetette vizes ruháit és bebújt a meleg takaró alá. A következő percben pedig már mély álomba is merült.

Másnap reggel Seto gondterhelten pakolászott dolgozószobájában. Amint felkelt, az első dolga volt a rendőrséget hívni Futamura eltűnése ügyében. Mivel üzlettársak, őt is igen könnyen érintheti a dolog, ha egy rivális cég raboltatta el az öreget. Csak az nem fért a fejébe, hogy Sarát, miért kímélték? Miért hagyták ott egyedül? Talán tőle várnák a váltságdíjat? De hiszen az a lány képtelen lenne tárgyalni velük! Vagy talán pont ezért… Minden esetre ő elébe ment a dolgoknak, hogy ne érje meglepetés és bejelentette Futamura eltűnését. Legnagyobb döbbenetére azonban a rendőrök már tudtak róla, és nyugtatni próbálták, hogy minden a legnagyobb rendben van, rögtön a tettesek nyomára akadtak, csak éppen Sarát nem tudják, hol van. Seto elmondta nekik, hogy egyenlőre nála, mire a nyomozó, akivel beszélt, megpróbálta meggyőzni arról, hogy Futamura kisasszony rendőri felügyelet alatt lenne a legnagyobb biztonságban. Itt kezdett gyanút fogni… Úgy tűnt számára, mintha Futamura elrablása csak ürügy lenne, hogy Sarát megkaparintsák, az pedig egyet jelentene a Kékszemű létezésével, hiszen mi másért lenne szükségük, arra a lányra… És még a rendőrség is benne van… Most már csak arra volt kíváncsi, ki az, aki tisztában lehet a Kékszemű Hósárkány kilétével? Erre azonban nem tudott választ találni.

Az ajtó egy halk nyikordulással kinyílt.

—    Szia. — sétált be rajta Mokuba.

Még pizsamában volt, és borzasztó álmosnak tűnt. Erőtlenül dörzsölte szemeit, hogy egyáltalán kilásson belőlük, majd pedig bevetődött abba a fotelbe, amelyikben az éjjel elaludt.

Seto magában mosolygott kisöccsén, és komolyan elgondolkodott azon, hogy szigorúbbnak kéne lennie a takarodót illetően…

—    Te Seto… — kezdte Mokuba, mikor valamennyire magához tért — ki az a lány a vendégszobában?

Csak ezt ne kérdezte volna! Seto tudta, hogy valamilyen magyarázatot kell adnia neki Sara ottlétére, de nagyon nehezére esett.

—    Akira Futamura lánya. — mondta végül hidegen.

—    Az ok De… Mit keres itt?

—    Elrabolták az apját, és tőlem kért segítséget… — hangzott a kurta válasz.

Mokuba álmosságtól szűk szemei most hatalmasra nyíltak meglepetésében. Bátyja már attól is ideges lett, ha Yugiék néhanapján meglátogatták őt otthon, erre most befogad egy vad idegen lányt éjszakára! Nem értette, mit történt…

Seto magán érezte öccse pillantását. Tudta, hogy Mokubát ennyivel nem tudja lekenyerezni és, ha nem ad neki tisztességes magyarázatot, akkor majd ő kérdez, és az rosszabb…

—    Mokuba… — kezdte anélkül, hogy öccsére nézett volna — hiszel te a kártyák lelkében?

—    Igen… — válaszolta a fiú döbbenten — De… miért?

—    Akkor legyen annyi elég, hogy ez a lány a Kékszemű Hósárkány… — mondta Seto, és kiment a szobából.

Részéről a vita le volt zárva aznap reggelre. Mokuba hitetlenkedve nézett utána. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy az ő bátyja a kártyák lelkével példálózik.

A személyzet tagjai is meglepetten tapasztalták, hogy reggelinél három emberre kell teríteniük. Mokuba ott találkozott először Sarával, akinek eddig csak úgy szerzett tudomást ottlétéről, hogy véletlenül benyitott az üresnek hitt vendégszobába.

—    Szia! — mosolygott rá a lányra, amikor az a szakácsnőt követve belépett a konyhába. — A nevem Mokuba.

Sara meglepetten nézett rá. Fogalma sem volt először, ki lehet ez a kisfiú, de ahogy jobban szemügyre vette, megakadt tekintete a szemén. Ez elárulta őt: Mokuba nem lehet más, csak Seto testvére… Kedvesen rámosolygott. A fiú barátságos arcát látva ő is sokkal jobb kedvre derült, és máris kevésbé érezte magát elesettnek.

Már mindketten az asztalnál ültek, amikor Seto is megérkezett a konyhába.

—    Mokuba, ő Sara Futamura… Sara, az öcsém, Mokuba… — ezzel részéről el is volt intézve az összes kommunikáció a reggeli idejére, és a többiekről tudomást sem véve a továbbiakban a teájába mélyedt.

Mokuba csak kapkodta a fejét. Még akkor sem reggeliztek soha hármasban, amikor nevelőapjuk még élt, úgyhogy a helyzet felettébb furcsa volt számára. Tekintete folyamatosan kérdezett, de válaszokat még csak gesztusokból sem kapott, mert Sara igyekezett észrevétlen maradni, Seto pedig csak szimplán úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Az indulásnál se volt ez másképp. Seto elvitte őt az iskolába, ahogy szokta, aztán Sarával együtt folytatatta útját belvárosi irodájába. Úgy gondolta, az a biztos, ha maga mellett tartja a lányt, a többit meg majd meglátja.

—    Ott leülhetsz — mutatott Seto az irodája egyik sarkában álló kényelmes, bőr ülőgarnitúra felé — És ha lehet, ne legyél lába alatt.

Sara némán bólintott, és arra vette az irányt. Seto viszont érezte, hogy nincs ez jól így…

—    Ha kell valami, csak szólj. — tette hozzá jóval halkabban, majd az asztalára tett jelentések tanulmányozására fordította figyelmét.

Bármenyire is szeretett volna, nem tudott Sarával annyira keményen bánni, mint ahogy általában idegenekkel szokott, és ez zavarta. De valahogy úgy érezte, hogy ez a lány annyira jámbor és egyszerű lélek, hogy semmilyen sértést nem venne magára, éppen ezért joga sincs ahhoz, hogy megbántsa. Másrészről viszont ott lappangott tekintetében a Kékszemű büszkesége, ami megint csak megálljt parancsolt neki.

—    Seto… — szólalt meg félénken Sara. Már lassan dél volt és eddig csöndben ült a sarokban, csodálva az ablakból nyíló kilátást, vagy éppen Setot figyelve, ahogy dolgozik, ám mostanra kimerültek néznivalói.

—    Tessék? —mondta Seto fel se tekintve számítógép monitoráról.

—    Kaphatok egy papírt és tollat?

Seto végül mégiscsak felnézett, és jó alaposan végigmérte a lányt, de ártalmatlannak ítélte a kérést, úgyhogy kivett egy tollat köpenye zsebéből és némán Sara felé nyújtotta. A lány odament érte, és egy mosollyal hálálta meg a szívességet.

—    Papírt találsz a nyomtatóban. — tette még hozzá, és csak lopva kísérte figyelemmel a lányt a továbbiakban.

Sara csendben visszaült a helyére és rajzolni kezdett…