1. fejezet – Egy vörös boszorkány?

A Grunwald csapata épp edzést tartott egy régi fűpályán. Bár nyári szünet volt, azért nem hagyták abba kedvenc időtöltésüket. A fiúk minden nap összejöttek ide a nyári forróság ellenére, és játszottak. Épp lázasan melegítettek, passzolgattak egymásnak, kocogtak vagy dekáztak.

-Na, fiúk, ki fog nekem kapura rúgni? – kérdezte a kapus egy labdát dobálva.

-Neked, Genzo? Ne nevettess… - csóválta meg fejét egy másik játékos.

-Nincs értelme, mindent kifogsz – tette hozzá Kaltz.

-Srácok, ne szúrjatok ki velem, nekem is kell edzés! – kiabálta reménytelenül.

-Wakabayashi Genzo… - suttogta egy halk hang, ahogy figyelte a kapust. – Talán játszhatok egy jót…

Vett egy nagy levegőt, felgumizta aranyszőke haját, majd felkiáltott.

-Majd rúgok én neked kapura, Genzo!

Mindenki a hang irányába nézett, aztán eltátották a szájukat. Egy lány állt pálya körüli bokrok mellett, fehér pólóban, zöld sortban és fehér hosszú zokniban. Páran nevetni kezdtek, de Wakabayashi csendre intette őket.

-Komolyan? – kérdezett vissza kíváncsian, lábához ejtve a labdát és megállítva azt. De most tényleg… egy lány? Neki?

-Ne aggódj, tudok mutatni egy-két dolgot – húzta mosolyra a száját Gilan. Belül a szíve úgy vert, mint egy légkalapács.

-Akkor mutasd – válaszolt Wakabayashi. A lány odafutott hozzájuk, maga előtt vezetve saját labdáját.

-Sziasztok, Gilan Kliensmann vagyok – Köszönt Gilan, mikor odaértek a többiekhez.

-Kliensmann…?

-Nem kell bemutatkozni, ismerlek titeket - Labdáját a tizenegyes vonalra állította. – Készülj… ezt a játékot garantáltan megjegyzed. Senki nem tudta még kivédeni a tizenegyeseimet.

-Hát én csak egy olyan nőről hallottam, akinek lehetetlen kivédeni a tizenegyeseit… - szólalt meg hirtelen Kaltz.

-Igazán? – nézett vissza rá Gilan elképedve.

-Igen, egy bizonyos Cseles Ginny nevű tizenhét éves csodagyerek… azt hallottam, remek baloldali középpályás, és védhetetlen tizenegyesei vannak… - erre többen bólogatni kezdtek.

-Hm… meglepne, ha azt mondanám, az a bizonyos Ginny én vagyok? – mosolygott Gilan.

-MICSODA?! – ordította mindenki egyszerre.

-Én vagyok az. Ezt a becenevet használom a meccseken. Nem tudtam, hogy ennyire híres vagyok, hogy a profi Grunwald is ismer… na, kezdjük, Genzo, jó?

Wakabayashi beállt a kapuba, és minden reflexét kiélezve várt. A lány nekifutott, megtorpant, újra nekifutott, aztán a kapus támaszkodó lába mellé célozva jó nagyot belerúgott. Wakabayashi nem érte el: a labda bevágódott a kapuba.

-Na, milyen volt?

-Hol tanultál focizni? – kérdezte a kapus a csillogó türkiz szemekbe bámulva.

-Apámtól… - kezdte volna, de belevágtak a szavába.

-Csak nem a nagy Jürgen?!!!!! – kiabálta ez egyik védő.

-De igen – felelte csak úgy mellesleg. - Nincs bátyám, így én viszem tovább a „családi örökséget”! Mellesleg a harmad-unokatestvérem egy nagyon híres francia játékos… vele is szoktam játszani nyaranta. Játszottam még a női ifi futball bajnokságban… a Rot Hexen (Vörös Boszorkányok németül) a csapatom - mesélte a lány.

-Miért nem vagy akkor ott? – kérdezte Kaltz.

-Mert egy „kissé” felhúztam magam valamin… – Gilan behunyt szemmel akkorát bikázott a labdába, amekkorát csak bírt, Wakabayashi épp hogy el tudta kapni. – Ejtsük a témát.

Folytatták a játékot, Wakabayashi megfogott pár rúgást, bár nem kis nehézséggel. Gilan örült, hogy annyit tudott lőni a híres kapusnak. Az apja nem hiába büszke az ő kis arany lábú leányára. Aztán játszottak rendes meccseket is, Gilan rászolgált nevére, halálra cselezte a védőket. Sok gólt rúgott és remek gólpasszai voltak.

A nap végére teljesen kifáradtak, Gilan a gyepen feküdt.

-Mennyi az idő? – kérdezte aztán.

-Háromnegyed hét lesz öt perc múlva… - válaszolt egy játékos.

-Aha… akkor megyek, mert jön a buszom… - Gilan felpattant, és odasétált a kapufának támaszkodó Wakabayashi elé. – Jó volt játszani.

-Holnap is jössz majd? - kérdezte halkan, közelebb – szinte a lány arcába – hajolva a kapus.

-Csak akkor jövök holnap, ha szeretnéd… nem szeretnék zavarni…

-Gyere holnap is, mi már itt leszünk kilenckor… várunk rád, Ginny! – kiáltott az induló lány után.

-Itt leszek, Genzo! További szép estét! – integetett Gilan.

-Neked is! – Wakabayashi nem bírta levakarni az arcáról a mosolyt. Ez a lány csodálatos volt, és ő határtalanul boldog volt, hogy ismerhette. „További szép estét? A te játékod nélkül?”

Gilan felszállt a buszára és még sokáig bámulta a fiút.

Hazaérve besétált a konyhába, ahol édesanyja már egy öleléssel várta. Letette a cipőjét, és papucsában besétált a szobájába. Felkapta focilabdáját, ledobta magát az ágyra és nézte kedvenc csapata poszterét, meg zenét hallgatott.