Hamar leértek a partra, de mivel a dagály tiszta vizesre mosta az egész homokos részt, a rétre telepedtek le. Előpakolták az ennivalót és jóízűen falatozni kezdtek. Csak Kurama nem evett. Kicsit messzebb ment tőlük és leült egy fa tövébe. Feltekintett a kék égre. Tiszta volt, vattapamacs szerű felhők itt-ott elszórva helyezkedtek csak el. Hirtelen meghallott egy kétségbeesett hangot, amint épp közeledik. Felpattant, hogy megnézze, ki az. Ugyanaz a lány közelített felé, mint amelyik fellökte Botant. Gyorsan bebújt a fa mögé és várt. A lány hamarosan elé ért, de nem látta őt. Nézett jobbra, majd balra. Kurama meglátott egy nagy sebességgel közeledő férfi alakot. Tudta, hogy a lány előle menekül, és úgy gondolta, segít neki. Megfogta a lány karját és behúzta a fa mögé. Befogta a száját, és óvatosan kinézett. Az alak megállt előttük. Érezte, hogy a lány erősen belemarkolt a karjába.

~ Nagyon félhet...~ gondolta.

Az alak hamarosan továbbfutott. Amikor már látóhatáron kívül volt, elengedte a lányt.

- Jól vagy? - kérdezte. - Elnézést ezért a kissé fájdalmas megoldásért...

- Kö...köszönöm...- dadogta a lány és a földre rogyott. Ruhája szakadozott volt, és teste tele volt sebekkel. Leguggolt mellé.

- Szívesen...ha nem veszed tolakodásnak...megkérdezhetem a neved?

- A nevem...- felszisszent és a vállán át a hátához kapott. Utána előre emelte a kezét, és a tenyere tiszta vér volt.

- Biztos jól vagy? - kérdezte, előző kérdésével mit sem törődve.

A lány nem válaszolt, csak előredőlt, egyenesen Kuramára, aki szerencsére elkapta. Ölbevette és visszavitte a szálláshelyre.

 Odaérve óvatosan leültette a kanapéra. Nem sokkal ezután a lány magához tért.

- Hol...vagyok...? - nyögte.

- A szálláshelyemen...elájultál...ha nem bánod, ellátom a sebeidet...- az egyik szobára mutatott. - Menj be oda, vedd le a felsőd, és terítsd elöl magadra ezt...- odaadta neki saját kabátját.

A lány bólintott, majd pár perc elteltével kint is volt. Kissé zavarban érezte magát. Odament a kanapéhoz, majd háttal Kuramának feltérdelt arra. Kurama bement a szobájába, kihozott egy rakás kenőcsöt és kötszert, majd a lány mögé állt. Óvatosan kitisztította a sebeit. Valahogy mindig megremegett a keze, amikor a lány puha bőréhez ért.

- Még...nem is tudom a neved...- szólalt meg a lány.

- Mindenki csak Kuramának hív...

- Engem Amilynek hívnak...

- Mond...kérdezhetek valamit?

- Mit?

- Ki volt az az alak, aki elől menekültél?

- A mesterem...ő oktat a harcra...

- Előle miért menekültél?

- Ő tette mindezt velem...

- A...sérüléseket? - lepődött meg Kurama.

Bólintott.

- Nagyon kegyetlen módszerei vannak...ha csak egy ütés félresikerül, megbüntet...ha új támadást akar megtanítani, rajtam demonstrálja, hogy hogy is fog kinézni és milyen lesz az ellenfél reakciója...elegem volt az egészből...három napja folyamatosan előle menekülök...és mégegyszer, köszönöm, hogy segítettél...

- Nincs mit...

Kurama egy pillanatra zavarba jött.

- Mi az? - fordult kicsit felé Amily.

- A...a...ka...kabátom...

Amily egyszerre megértette, mi van. Elpirulva feljebb húzta a kabátot.

- Hogy...áll...a sebem...?

- Már majdnem kész. Már csak be kell kötöznöm...- mondta, majd géz után nyúlt.

Végigtekerte a lány felsőtestén, minden gond nélkül.

- Kész...- elfordult. - Öltözz fel...

- Jó.

Amily magára vette a ruháit, majd visszaadta Kuramának a kabátját.

- Köszönöm...

- Nincs mit...ha esetleg akarsz, itt maradhatsz, amíg a mestered el nem tűnik...

- Komolyan?

- Igen...

Amily örömében átölelte Kuramát. A fiú arca elvörösödött.

- Köszönöm!!! - mondta boldogan, majd ráeszmélt, hogy Kuramát szorítja.

- Ha...kérhetnélek...ne szoríts ennyire...elszorítod a...vérkeringésem...

Amily elpirulva hátrébb állt.

- Bocsánat...

- Áh...semmi...gond...- dadogta. - Rám viszont várnak a parton...ha nem félsz nagyon, gyere...

- Hát...a mesterem már továbbment...szóval...na jó...