Este mindenki a nappaliban ült. Kivéve Kuramát és Amilyt. Ők bent voltak a fiúnál.

- Nagyon közel állhat hozzád Hiei - mondta sebkötözés közben Kurama.

Amily bólintott.

- Ha nem tolakodás...megkérdezhetem...milyen szinten?

- Szeretem....- mondta halkan és megfogta Hiei kezét. - Kérlek, ne halj meg - suttogta.

- Értem - tört le Kurama. - Akkor...most magatokra hagylak titeket. Többet én már nem tudok tenni...

Kurama az ajtóhoz ment. Már nyúlt a kilincsért, amikor valaki átkarolta a derekát.

- Köszönöm...köszönök mindent...- mondta Amily, könnyes szemekkel.

Kurama nem tudott megszólalni. Finoman kibújt az ölelő karokból és Amilyhez hajolt.

- Nincs mit megköszönnöd...csak légy boldog...ennyit kérek - törölt le egy könnycseppet a lány arcáról.

- Jó - bólintott.

- Amily...el...el szeretnék mondani valamit...

- Mondd csak...

Kurama nagy levegőt vett...

...de abban a pillanatban, amint belekezdett volna mondandójába, Hiei felnyögött. Amily Kuramával mit sem törődve odarohant hozzá.

- Nem érdekes - suttogta és kiment.

- Hiei! - ölelte meg Amily Hieit.

- A...mi...ly...? - dadogta Hiei. - Jól...vagy...?

- Te hülye...hülye, hülye, hülye!

- Tudom...de érted bármire képes lennék...