3. fejezet – Első látásra

Evés után aztán Kaltz elkezdett integetni valakinek.

-Hé, Karl, gyere ide! – kiáltotta.

-Karl? – Genzo arra nézett, amerre barátja is, aztán ő is integetni kezdett. – Szevasz!

A szőke srác befutott a többiekhez, és mosolyogva integetett barátainak.

-Schneider? – pislogott Ginny.

-Szervusztok – köszönt a srác, aztán meglátta Gilan-t. – Nahát… - lehelte. – Élőben még szebb vagy, mint a képeken, Cseles Ginny – mosolygott. – Örülök, hogy megismerhetlek. Karl-Heinz Schneider vagyok.

-Én is örülök – mosolygott Ginny enyhén, megrázva a kezét. – A rendes nevem pedig Gilan Kliensmann.

-Szép… akárcsak a viselője – bókolt Schneider, mire Gilan enyhén elpirult.

-Mi járatban erre, Karl? – kérdezte az egyik védő.

-Épp csak erre sétáltam… de lehet, hogy beállok játszani… - pillantott a lányra. Persze örömmel beleegyeztek, hogy játsszon.

Délután új csapatot osztottak és Ginny ismét rúgott egy-két gólt Wakabayashinak, pedig a kapus mindent megtett. Schneider pedig sok gólpasszt kapott a lánytól, amit majdnem mindig érvényesített is. Hat óra körül már teljesen fáradtak voltak, ezért leültek pihenni. Közben megbeszélték Schneider másnapi edzőmeccsét.

Gilan elment haza a háromnegyed hetes buszával, Wakabayashit megint csak a buszmegállóban hagyva, de most nem egyedül. Ott állt Schneider is, és úgy bámult a busz után, mint akit fejbe vágtak.

Másnap Schneidernek meccse volt, és Gilan ott ült a lelátón, minden egyes ellenséges kapura lövésnél a szívéhez kapva. A Roteburg sima három-nullára verte a csapatot, a lány folyamatos aggódása és a „Jaj, csak menjen be!” -k bizonyosan segítettek.

Már minden szurkoló hazament, csak ő ácsorgott a kijáratnál. Felidézte a meccs legizgalmasabb pillanatait, Schneider parádés lövéseit.

-Szervusz…

-Szia, Karl – köszönt, mikor a fiú kisétált.

-Hogy vagy? – kérdezte a csatár, keze után nyúlva.

-Nyúzottan – húzta el hirtelen kezét, hogy ujjaival aranyszőke hajába túrjon. – De boldog vagyok.

-Az jó… én is.

-Azt meghiszem! Ekkora gólt! El sem hittem, hogy onnan bement! Elképesztő voltál! – lelkesült fel a lány újra.

-Ugyan… kaptam egy tippet, hogy a jobb fölső gyengébb - érezte, hogy az arca elkezd forrósodni Gilan heves bókjaitól. Csodálkozott, hogy ilyen hatással volt rá. – Két nap alatt, az utolsó pillanatban szervezték meg ezt a meccset, de így is sokan eljöttek. Láttad, Smith lemásolta az egyik tizenegyesedet! Bár neked valahogy jobban állt… - igaz, ami igaz, egy szép lány mozdulatait azért ő is szívesebben nézte. Így Gilan kész főnyeremény: fantasztikus játékos, nem nyávogós, és észbontóan szép!

-Láttam, és remekül csinálta… - bólintott elismerően.

-Persze, jól tud másolni – mondta Schneider nevetve.

Gilan is nevetni kezdett, majd kedvesen meglökte a fiút.

-Gonosz vagy! – mosolygott. Hosszú pillanatokig révedtek egymás szemébe, végül a lány zavartan elnézett.

-Na gyere, elkísérlek a megállóig – sóhajtotta Schneider.

„Sejthettem volna… biztos Genzo tetszik neki…” Gondolta a csatár, csendben sétálva a lány mellett.

-Szia, Karl és kösz… - intett sietve Gilan, majd felszállt az épp érkező buszra. „Tényleg meg akart csókolni, vagy csak képzelődtem?”

-Szia, Ginny! – mosolygott szomorúan utána.

Másnap Wakabayashit egy telefonhívás ébresztette.

-Wakabayashi Genzo, tessék… - morogta, álmosan dörzsölgetve szemét.

-Szia, bocs, hogy ilyen korán hívlak… - a hang hallatán egyből éberebb lett.

-Gilan! Nem, semmi baj, már épp keltem volna úgyis.

-Azért hívtalak, mert kések, egy órára ott leszek. Orvosi kivizsgálásra kísérem anyut – magyarázta a lány sietve.

-Minden rendben?

-Persze, Genzo, csak általános izé.

-Akkor jó. Várunk!

-Szia… majd ott leszek egyre…

-Szia, Ginny… - köszönt el a kapus is halkan. Alig tette le a telefont, az újra megszólalt.

-Igen?

-Szia, Wakabayashi! – hallotta.

-Tsubasa? Mi az?

-Hogyhogy mi az? Tegnap este óta itt vagyok, Németországban. Mehetek veletek játszani? És… bemutatod Ginnyt?

-Persze, csak fogj egy taxit, és mondd, hogy hozzon ki a… - Wakabayashi elmagyarázta barátjának a régi pálya címét, aztán elköszöntek egymástól.

Mikor odaért, a többiek már várták. Később Tsubasa is megérkezett, mindenki nagy bámulatára – kivéve Wakabayashit. Persze Schneider is eljött, és csalódottan vette tudomásul, hogy Ginny késni fog. Üdvözölték egymást, aztán elkezdtek játszani.

Pontban egy órakor Gilan is befutott és ledobva táskáját lelkesen integetett a csapatnak.

-Szia, Gilan! – intett Wakabayashi is.

-Sziasztok, bocsi a késésért! OZORA TSUBASA! – kiáltotta aztán, ahogy meglátta a másik fiút. – Szent isten! Gilan Kliensmann vagyok… - szemei úgy festettek akár két lapostányér, mikor kezet rázott a csodacsatárral.

-Te lennél Cseles Ginny? Örülök, hogy megismerhetlek! – örült meg a fiú is.

-Én is örülök. Rivaul mesélt nekem rólad, mikor itt járt… te jó ég, a világ egyik legjobb csatára itt áll előttem… - jelentette ki aztán, mire Tsubasa szerényen elpirult, Schneider pedig kimondhatatlanul féltékeny volt. Nem értette, hogy Gilan miért volt ilyen Tsubasával, mikor őt meg egy teljesen átlagos játékosként kezelte.

-Játszhatunk? Vagy esetleg még isteníted őt egy darabig? – kérdezte aztán. Gilan először megütközve bámult rá, aztán rájött, hogy csak féltékeny. Schneider nagy meglepetésére szelíden elmosolyodott, aztán labdáját vezetve elsétált mellette, időközben suttogva, hogy csak ő hallja.

-Nincs okod rá… - a csatár szótlanul meredt a pár lépéssel arrébb sétáló lányra.

Ebben a pillanatban megszólalt egy telefon, aminek elég extra csengőhangja volt. A mobil ugyanis nem csengett, hanem helyette egy hang szólalt meg rajta:

-Hé, Gilan, telefon, fel kéne venned, nem gondolod? VEDD FEL! Hé, Gilan, telefon, fel kéne venned, nem gondolod? VEDD FEL! Hé, Gilan, telefon… – ismételgette a mobil, míg a lány elő nem bányászta táskájából, és fel nem vette.

-Itt Ginny – szólt bele. – Szia, Katja! Régen hallottalak… Komolyan? Mikor?… Oké… Szuper!… Lehet, hogy viszek pár ismerőst… Nem baj, ha fiúk?… Igen, épp így gondoltam. Remek… H-hogy vele? Öhm… majd holnap beszélünk erről jó? Na, szia… - letette a telefont, és visszarakta a táskájába. – Katharine Meyer, a csapatom kapusa volt az. Holnap összejönnek a lányok játszani, és meghívtak engem is. Én pedig most megkérdezem, hogy ti is jöttök –e.

A fiúk egymásra néztek, végül Wakabayashi válaszolt.

-Nem lenne más dolgunk, úgyhogy megyünk. Tsubasa, meddig maradsz? – kérdezte aztán.

-Még három napot. Megyek veletek – mosolygott a középpályás.

-Érdekes lesz lányok ellen játszani… - jegyezte meg Kaltz.

-Ne aggódjatok, nem alázunk meg nagyon – húzta félmosolyra a száját Gilan.

-Na persze! Tsubasa halomra ver titeket! – fonta össze karjait mellkasa előtt a kapus. – Akarsz fogadni?

-Azt majd meglátjuk. Katja is jó kapus ám! Meg még ott van Dana, aki remek jobboldali csatár. Nem kellene elhamarkodott következtetéseket levonni, Genzo… - mosolygott Gilan.

-Igen, a kishúgom tényleg jó játékos. Végül is, volt kitől tanulnia… - vigyorgott az egyik védő.

-Persze, Robert, persze… - bólogatott a lány. – Az anyukátoktól, nem?

-Hé, ez övön aluli volt!

-Nem, ez teljesen szabályos volt – vigyorgott a lány, lepasszolva labdáját Schneidernek. – Játsszunk!

Egészen késő estig játszottak, már sötét volt, mikor Ginnyt hulla fáradtan, de nevetve elkísérték a buszmegállóig.

-Sziasztok srácok! Holnap itt találkozunk! Aludjatok sokat, mert nem kegyelmezünk! – intett Gilan, felszállva a buszára. Már nem hallhatta, mikor Schneider kijelentette:

-Én szerelmes vagyok!

Folyt. Köv.