Állati szerelem X.

Előző részből:

-Renée!- kiáltotta mindenki.

-         Ne!- Kurama a földre rogyott és belebokszolt egyet a földbe. Majd könnycseppek csordultak le az arcán. Ezután már mindenki sírva ült a földön, értetlenül a történtek után.

-         Nem… lehet, hogy túlélték?(Kiki)

-         Nem hiszem.- válaszolt lemondóan Westley.

-         Azt hiszem... Mennünk kellene.

-         Igen. Már nem tudunk mit tenni.(Zoey)

-         Kurama, gyere te is.

-         Én… nem tudok… most elmenni innen. Képtelen vagyok rá.- a fiú hangja elcsuklott.

-         Segítünk.- Westley lépett oda hozzá kisírt szemekkel. A kezét nyújtotta a fiú felé.

-         Köszönöm.

-         Nincs mit.

A lányok egymásra támaszkodva mentek a kávézó felé. Már az utca sarkánál voltak. Mindenki visszanézett a tóra. A napfény szelíden játszott a hullámzó vízen, ami a fénysugaraktól arany és vérszínűvé vált. Aztán mindenki befordult a sarkon és a kávézó felé vették az irányt.

Már egy hét telt el az eset óta. Mindenki nagyon rossz hangulatban volt. Kurama egyre többször járt vissza a kávéházba, remélve, hogy ott megláthatja Renéet. De nem így történt. Már a rendőrséget is kihívták a tóhoz, hogy nézzék meg ott vannak-e a holtestek. A búvárok le is merültek, de nem találtak senkit.

Aznap éjjel Westley álmatlanul, könnyel teli szemmel feküdt az ágyán. A Holdfény bevilágított hozzá. Megnézte az órát, hogy mennyi az idő. Ekkor rátévedt a szeme egy bekeretezett fotóra. Elliot és ő volt rajta. Ekkor lecsordult egy könnycsepp az arcán és lefektette a képet az asztalra, hogy ne láthassa. Az oldalára fordult és megpróbált aludni. Ekkor megcsörrent a telefonja. Egy ismeretlen számot írt ki. Felvette.

-         Tessék, Westley Coolbridge.

-         Szia Westley, Renée vagyok.

-         MI? Akárki is Ön, ez nagyon rossz vicc!

-         Ez nem vicc Westley, én vagyok az Renée! Tényleg!

-         Ez nem lehet igaz! Renée te élsz?

-         Igen. És Elliot is él.

-         Ez… ez lehetetlen! De hogyan? Hogyan éltétek túl?

-         Holnap reggel gyere be a nagy kórházba, ott vagyunk.

-         Rendben. Viszem a lányokat is.

-         Ne! Egyelőre. Elliot súlyos állapotban van. Nem akarom, hogy így lássák. Először inkább csak egyedül gyere be.

-         Jó. De te hogy vagy? Nagyon megviselt a hangod.

-         Hát igen. Holnap ígérem mindent el fogok mondani.

-         Rendben, szia.

-         Szia. Aludj jól!

Azzal Westley letette a kagylót. Örömében megint sírni kezdett. Aztán az oldalára fordult és elaludt.

Folyt. Köv.