Másnap se volt valami fényes hangulata.

Sara a szokott helyén ült a sarokban, és mint mindig, rajzolt. Seto a monitora mögül lopva figyelte. Onnan ugyan nem látott a készülő képre, de ez nem is nagyon izgatta. Sokkal jobban lekötötték a lány apró és finom kézmozdulatai, ahogy mesteri ügyességgel vezette ceruzáját, a papíron.

Egyszerűen nem értette magát. Csak feszengett karosszékében, és amikor már nem bírta tovább, átvonult a laboratóriumba.

Sara egyedül maradt. Seto mostanában egyre többet hagyta magára az irodában, aminek nem örült. Valahogy ösztönösen szeretett a közelében lenni.

Mikor becsukódott mögötte az ajtó, átlapozta aznap reggeli rajzait, majd hátradőlt a fotelben és a plafont kezdte kémlelni. Szemei észrevétlenül csukódtak le, és már majdnem elaludt, amikor megszólalt a telefon. Az a telefon, amit csak Seto magánbeszélgetéseire tartottak fenn, így máshonnan fel se lehetett venni, csak az irodából.

Sara meglepetten bámulta a csörgő készüléket, mintha így akarná hallgatásra bírni. Aztán a telefon elhallgatott néhány percre, majd ismét megszólalt és kérlelhetetlenül csörgött tovább. Sara tanácstalan volt. Ha Setot ezen a vonalon keresik, az biztos nagyon fontos lehet, de hirtelenjében azt se tudta, merre keresse őt. Lehet, hogy szólnia kéne a titkárnőknek… Ezt az ötletet azonban gyorsan elvetette, mert kíváncsisága valami leküzdhetetlen erőként vonzotta a telefonhoz, és mielőtt észbe kapott volna, már fel is vette.

Ám még bele se szólhatott, amikor egy ismeretlen férfi hangja hallatszott a vonal másik végéről.

—    Ez az… Ügyes kislány vagy! Bár egy kicsit sokáig tartott. — mondta érdes hangon, majd hörgésre hasonló nevetést hallatott.

—    Tessék?? — kérdezte rémülten Sara.

Honnan tudja ez az ember, hogy ő vette fel Seto magántelefonját???

—    Meglepődtél, igaz? — folytatta a férfi, majd olyan csúnyán köhögni kezdett, hogy Sara hirtelen azt hitte, ott helyben megfullad. Mikor visszatért a hangja, folytatta — Figyellek már egy ideje… Csak arra vártam, hogy egyedül maradj.

A lányban csak most tudatosult, hogy bárhonnan is telefonál a férfi, biztosan látja őt, és ez megijesztette.

—    Ó azért ennyire nem kell megijedni… Vagy mégis? —ismét elnevette magát, de meg is bánhatta, mert rögtön köhögni kezdett, majd gyorsan témát váltott — Figyelj kislány! Ha élve akarod viszont látni az apádat, legyél egyre a Keleti Sugárút 63. sarkánál, világos? És egyedül gyere ám, ha jót akarsz!

—    Mi akar tőlem? — suttogta megsemmisülten Sara. Keze úgy reszketett, hogy majdnem kiesett belőle a kagyló.

De a férfi csak újabb hörgésszerű nevetést hallatott, majd letette a telefont.

Sara még perceken keresztül állt, dermedten az ijedtségtől, a kagylót szorongatva a kezében. Először azt se tudta, mihez kezdjen. Azt kívánta, bárcsak Seto ott lenne, és segítene neki, de aztán hirtelen eszébe jutott a férfi fenyegetése: nem vihet magával senkit. Egyedül viszont esélye sem volt megtalálni azt a helyet ebben az idegen nagyvárosban. Mégis mennie kell… Hiszen, az ég tudja, mit csinálhatnak az apjával. Abba bele se gondolt, hogy ő maga is mekkora veszélybe kerülhet. Felkapta hát kabátját, és észrevétlenül kisurrant az irodából.

Már vagy egy órája kerengett kétségbeesetten, de még a belvárosból sem sikerült kijutnia. Hiába, Sara képtelen volt tájékozódni. Segítséget kérni pedig alig mert, mert a városi tömeg hihetetlen módon megijesztette. Végső elkeseredésében egy parkbeli padra telepedett, hogy újból átgondolja, az utolsó útbaigazítást, de leleménye cserbenhagyta.

Sarától nem messze, az egyik padon Tea Gardner unottan szemlélte a parkon áthaladó embereket. Mellette Yugi, Joey és Tristan épp az aktuális nőügyeiket tárgyalták ki, immár vagy századszorra ugyanazokat a helyzeteket, mozdulatokat, és Tea lassan kezdett besokallni. Imádta barátait, és örült a boldogságuknak, ám attól ő még egyedül volt… De nem várta el, hogy megértsék. Hogyan is tudnák? Ehelyett inkább nyitva tartotta a szemét, hátha megpillantja a nagy őt, akár már a következő percben… Ám lelkesedése hamar alábbhagyott, amikor már vagy két órája senki olyat nem látott, akivel akár csak két szót váltott volna szívesen…

Még egy utolsó, kiábrándult pillantást vetett a parkban ülő szerelmespárok felé, majd el akart búcsúzni barátaitól, hogy valami egyéb elfoglaltságot találjon magának a nap további részére. Valamit, ami maradéktalanul leköti figyelmét…

Ekkor azonban megakadt a szeme Sarán. Egy darabig csak nézte a lányt, mintha képtelen lett volna hirtelenjében megmondani, honnan is ismeri, majd megragadta, a hozzá legközelebb eső dolgot — Joey karját — hogy magára vonja a fiúk figyelmét.

—    Hé srácok! Oda nézzetek! — kiáltotta izgatottan, mire hirtelen három fej fordult, abban az irányba, amerre keze mutatott.

—    Mi az Tea? — kérdezett vissza értetlenül Joey, és egész kétségbeesett, amikor Yugi elfehéredett a döbbenettől, és Tristan csak annyit bírt kinyögni: „Haver…” — Mi van ott, amit én nem látok???

—    Harmadik pad balról, kékhajú lány fehér blúzban és sötétkék szoknyában… — darálta gépiesen az információkat Tristan.

Joey követte Tristan leírását, és Sarát megpillantva az ő szemei is elkerekedtek.

—    Ó, anyám… — nyögte döbbenten — Ez… Ez… a Kékszemű…

—    … Hósárkány. — fejezte be a mondatot Tristan.

Tea legszívesebben nyakon vágta volna mindkettőt. Nem hitte el, hogy az első dolog, ami az eszükbe jutott, az a párbajkártya volt.

—    Úgy tűnik, Kisara is újraszületett. — jegyezte meg Yugi, akinek gondolatai pillanatok alatt visszakalandoztak az ókori Egyiptomba.

—    Szerintetek Kaiba tudja…? — kérdezte elmélázva Tristan.

—    Nem hinném. — válaszolta Yugi.

—    És ugye nem is fogjuk elmondani neki?!

—    De Joey… — szólt közbe Tea, ám Joey meg se hallotta.

—    Képzeljétek csak el, mit művelne vele… Kísérletezne rajta, vagy én nem tudom…

—    Nevetséges vagy. —jegyezte meg sötéten Tea — Emlékezz rá, hogy Kaiba ókori énje szerette Kisarát…

—    Még hogy én nevetséges?! — csattant fel Joey — Kaiba és a szerelem?! Túl élénk a fantáziád…

Tea már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon Joeynak, amikor Tristan közbelépett:

—Hagyjátok abba!

Erre mindketten elhallgattak, és tovább figyelték Sarát, amint az kétségbeesetten néz körül, majd bizonytalan léptekkel elindul.

—    Elmegy… — jegyezte meg Yugi.

—    Nem kéne segítenünk neki? — kérdezte Tea aggódva — Nem úgy tűnik, mintha minden rendben lenne vele…

—    Igazad van. — bólintottak rá a fiúk, és mindannyian elindultak Sara felé.

A lány szinte halálra rémült, mikor hirtelen négy számára teljesen ismeretlen ember állta útját fülig érő vigyorral. Ijedten hátrálni kezdett, mire Joey megjegyezte, hogy ugyan, miért fél tőlük, ám Tea hirtelen nyakon vágta, aminek következtében Tristan kiabálva próbálta felhívni a figyelmüket a helyzet komolyságára. Sara végül a jelenetet végignézve, halványan elmosolyodott, amivel mindannyiuk szívéről nagy kő esett le.

—    Segíthetünk valamiben? — kérdezte Yugi barátságosan mosolyogva.

—    Én… — Sara nem is tudta, mit mondjon hirtelen, majd végül kibökte — Mit akartok tőlem?

—    Tudod… hasonlítasz egy régi ismerősünkre… — kezdte Yugi, miközben a füle tövét vakargatta zavarában.

—    És láttuk, valami nincs rendben… — folytatta Tristan.

—    És gondoltuk, hátha szükséged van egy kis segítségre… — fejezte be végül Tea, karonfogva Sarát.

A lány elpirult zavarában. Kik ezek az emberek? És miért ilyen kedvesek vele? Hiszen azt se tudják kicsoda…

—    Az én nevem Tea. — folytatta a lány — Ez pedig itt Joey, Tristan, és Yugi…

Sara jó alaposan végigmérte mind a négyüket, Yugit talán egy kicsit jobban is, mint illendő lett volna. Nem tudta megmondani honnan, de valahogy olyan ismerősnek tűnt…

Yugi észrevette, és elmosolyodott. Az az érzése támadt, mintha a lány felismerte volna benne a Fáraót. Lehetséges lenne, hogy emlékszik a múltjára??

—    És téged hogy hívnak? — folytatta tovább az ismerkedést Tea.

—    A nevem Sara Futamura… — válaszolta megszeppenve Sara, de percről percre jobban érezte magát a kis csapat társaságában.

—    És mióta vagy a városban? Mert ugye nem idevalósi vagy, igaz? — úgy tűnt, Tea kifogyhatatlan a kérdésekből.

—    Egy hónapja…

—    És hol laksz most?

Ám még mielőtt Sara válaszolhatott volna, Joey a szavába vágott:

— Ugyan Tea, hagyd szegényt!

—    De én csak…

De Joey már témát is váltott.

—    Merre indultál? Szívesen elkísérünk, hogy ne legyél egyedül…

—    No de Joey! Mit fog szólni ehhez Mai…? — Tea elérkezettnek látta a pillanatot ahhoz, hogy visszavágjon az előbbiért.

—    Tudod, hogy nem úgy értettem! — kiabált rá a fiú, de a többiek csak nevettek. Még Sara is.

—    Tehát hova is tartsz? — vette fel ismét az előbbi beszélgetés fonalát Tea, miután mindannyian jól kinevették magukat.

—    A Keleti sugárút 63. sarkára kell érnem egy órára…

—    Hogy hova? — kérdezett vissza Joey elképedve.

—    De hisz az kinn van a gyártelepen! — mondta Tristan — Mi dolgod neked azon a veszélyes környékan??

Sarából automatikusan bukott ki a válasz, anélkül, hogy egyáltalán végig gondolta volna, amit mond. Olyannyira nyomasztotta a délelőtti telefonbeszélgetés, hogy nem tudta tovább magában tartani, és mire észbe kapott, már késő volt.

—    Az apámat egy hónapja elrabolták, és ma felhívott egy férfi, hogyha élve akarom viszontlátni, legyek ott, a megadott időben…

Yugi és barátai döbbenten hallgatták.

—    De hát… — szólalt meg Joey elsőként — Mit akarnak tőled? Váltságdíjat?

—    Nem tudom… — suttogta Sara, aki már igen közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.

Ismét eszébe jutott reménytelen helyzete, hogy mindjárt ott kéne lennie, de azt se tudja merre induljon, ráadásul egyedül kell mennie, és még Setonak se szólhatott…. Lelkiismeret furdalása volt, amiért csak egy szó nélkül hagyta el a Kaiba Corp. felhőkarcolóját, de nem tehetett mást.

—    Nem mehetsz oda egyedül! — jelentette ki Tristan.

—    Bizony! — mondta Tea.

Majd mi elkísérünk. — ajánlotta fel Yugi.