Szerelem és bosszú

by Kumiko

(Előzmény: Köszönöm hogy felébresztettél)

1. rész

- Nagyon hiányzol! - mondta a nő és könnyes szemmel nézte a kezében szorongatott fényképet. Hiába volt a hatalmas ház, a drága holmik és egy életre elegendő vagyona, nem pótolhatták a férjét. A férjét, aki még a halála után is gondoskodott róla, hogy ő ne szenvedjen semmiben hiányt. Ahogy előjöttek az emlékek, újabb könnycseppek gördültek le a nő porcelánfehér arcán. 30 év körüli, magas, gyönyörű nő volt. Fekete haja fénylő zuhatagként omlott a hátára. Törékeny testét finom anyagból készült éjfekete ruha fedte. Így, ebben a fekete ruhában, fekete hajával és valószínűtlenül sötét szemeivel, olyan volt, akár a halál angyala. Kopogtak. A nő letette a fényképet a kandallópárkányra, arcáról hihetetlen gyorsasággal tűntek el a könnyek, átadva helyüket egy hideg, érzéketlen álarcnak.

- Gyere be! - szólt ki parancsoló hangon. Az ajtó kinyílt és egy öltönyös férfi lépett be. Nem szólt csak fejet hajtott a nő előtt.

- Megtaláltátok végre? - kérdezte az asszony és hűvösen mérte végig az előtte állót.

- Igen asszonyom. Bérgyilkos. Ő és három társa Weiss Kreuz-nak nevezik magukat.

- Weiss Kreuz - suttogta a nő szinte alig hallhatóan.

- Igen asszonyom. Ha óhajtja most rögtön odaküldhetem az embereimet, hogy végezzenek velük.

- Nem! - a nő hangja ostorként csattant - A többivel nekem semmi dolgom! Csak őt akarom! Kövessétek! Tudjátok meg, ki a legfontosabb számára. És ha megtaláltátok, hozzátok ide! Megértetted?

- Igen asszonyom. - válaszolt a férfi és távozott a szobából. Miután kiment az asszony az ablakhoz lépett és felnézett az égre: "Végre! Most bosszút állhatok érted, drága férjem! Esküszöm neked, hogy végzek vele! És azzal, akit a világon a legjobban szeret!”

*

- Te nem is figyelsz rám! - barátnőm szemrehányó hangja szakította félbe gondolataimat.

- Hogy? - ránéztem és láttam, hogy dühös tekintettel mér végig.

- Azt mondtam, hogy nem is figyelsz rám! Elárulnád, mire gondolsz?

- Ööö...Ne haragudj! Csak egy kicsit el...

- Igen-igen: elbambultál. Tudom. - Barátnőm lemondóan sóhajtott és megenyhülve nézett rám.- Csak mostanában túl sokszor. Nem akarod elmondani, mi van veled?

- Inkább te mondd el, hogy mit mondtál! - megpróbáltam elterelni a figyelmét. Kezdett ez a beszélgetés egy kicsit kínossá válni számomra.

- Azt, hogy az a két srác a másik asztalnál minket néz. Jóképűek nem?

Körülnéztem. Az egyetemmel szembeni kávézóban ültünk, mint mindíg ha volt egy lyukas óránk. A szemközti asztalnál két, 22 év körüli fiú ült. És tényleg minket bámultak.

- Igen. Egész helyesek. - nem is nagyon figyeltem őket, csak automatikusan válaszoltam Yumi kérdésére.

- Egész helyesek?! Komolyan mondom, nem tudom, mi van veled! Mintha már nem is érdekelnének a fiúk. Mi történt?

- Semmi.- kezdett feldühíteni.

- Szóval semmi!?....Na mindegy. Nekem mennem kell, lesz még egy órám. - Azzal felállt és sértődötten faképnél hagyott. Nem foglalkoztam vele. Régóta ismertem már és tudtam, hogy másnap megint minden a régi lesz. Mint mindíg egy ilyen beszélgetés után. Az asztal, ahol ültem épp az ablak mellet volt. Kibámultam az utcára. Az üvegen visszatükröződött az arcom. Barna hajam laza copfban fogtam össze, kéken csillogó szemem és gyerekes arcom jóval fiatalabbnak mutatott, mint amennyi vagyok. Így 20 évesen gyakran 17-nek néztek. Egy pincér lépett az asztalomhoz. Magas, fiatal férfi. A barátnőm bizonyára azt mondaná, jóképű. Engem azonban nem hatott meg, csak kifizettem a két teát és elindultam hazafelé.

Már három hónap telt el azóta az éjszaka óta. Mégis gyakran gondolok Ayára. A barátnőmnek igaza van. Azóta nem érdekelnek a fiúk. Hiszen mindegyikben csak Őt keresem. De sosem találom. Egy focipálya mellet sétáltam el. A kölykök nagyon szeretik ezt a helyet, gyakran látni itt a labdát kergető kissrácokat. Most is volt kint egy kisebb gyerek csapat. Nem figyeltem őket, csak sétáltam tovább, még mindíg Ayára gondolva.

- Vigyázz! - nem értettem, mi történt. A hang irányába akartam fordulni, amikor hirtelen egy ütést éreztem a fejemen. Egy pillanatig elsötétült előttem minden, alig láttam a fájdalomtól. Aztán, mikor kitisztult a látásom, dühösen megfordultam.

- Mi a...- kezdtem a mondókámat, amikor megláttam, hogy egy focilabda hever a lábam előtt. A pálya felől egy kis csapat gyerek futott felém egy idősebb fiú társaságában.

- Jól vagy? - kérdezte a fiú. Először arra gondoltam, hogy jól beolvasok nekik, amiért nem tudnak vigyázni. De amikor megláttam az apróságok, sőt még az idősebb fiú szemében is az aggodalmat, inkább lemondtam róla.

- Igen. Semmi bajom. De elárulnátok, melyikőtök rúg ilyen erőset?- néztem a kissrácokra, bár előre sejtettem a választ.

- Ööö....Takuma! - vágta rá az idősebb srác egy kövér kisfiúra mutatva.

- Nem igaz! Te voltál Ken-kun és azt mondtad...

- Jól van! Jól van! Nyomás játszani! -azzal a srác a Takumának nevezett fiú kezébe nyomta a labdát és visszatessékelte őket a pályára, nehogy még többet mondjanak. Közben figyeltem őt. Annyi idős lehetett, mint én. Úgy fél fejjel volt magasabb nálam. Rövid, barna haja és nagy, kék szemei voltak. És hihetetlenül kedves arca. Nagyon jóképű volt. Még magam is meglepődtem, hogy annak látom. Hónapok óta ő volt az első férfi, aki érdekelt. Miután a kölykök elmentek, bűnbánó arccal fordult felém:

- Ne haragudj! Nem így akartam. A srácoknak mutattam meg egy cselt, de túl erősen rúgtam meg a labdát és...

- Jól van! Mondtam már, hogy semmi baj. - annyira ideges volt szegény, hogy már egyáltalán nem is haragudtam rá. Egy ideig még sajgó tarkómat tapogattam és őt néztem. Még mindíg aggódó pillantásokat vetett rám.

- Mit szólnál, ha kárpótlásul meghívnálak egy kávéra?

- Nem lehet. - válaszoltam, mire ő falfehér, kétségbeesett arccal elfordult, hogy visszainduljon a pályára. - Ugyanis nem szeretem a kávét. De egy teát szívesen elfogadnék. - Mosolyogva visszafordult.

- Remek! Szólok a srácoknak, hogy ma korábban végzünk.

- Nem kell. Ráérek. Megvárlak itt....A nevem Akimoto Fujiwara. - a kezemet nyújtottam felé.

- Ken Hidaka - mondta és megszorította a kezem. Ahogy hozzám ért, hirtelen megborzongtam. Egy pillanatig egymás kezét fogva álltunk. Aztán Ken elpirult és elhúzta a kezét.

. Ööö....Akkor nem sokára jövök!

- Rendben. - válaszoltam és rákvörös fejjel ültem le egy padra a pálya szélén. Ken és a fiúk úgy egy órát fociztak még. A kölykökön látszott, hogy mennyire élvezik. Ken néha mutatott nekik egy-egy cselt vagy rúgást. Az arra járók szerencséjére visszafogta magát és nem rúgott olyan erőset a labdába. Így nem történ több baleset. Hirtelen azon kaptam magam, hogy bámulom őt. Olyan könnyed és elegáns volt a mozgása. Még a pólóján keresztül is láttam, ahogy az izmai megfeszülnek, amint egy rúgáshoz készülődik. Folyton mosolygott és a szeme úgy csillogott, amikor a gyerekekre nézett, mintha a sajátjai lennének. Tényleg nagyon...nagyon jóképű volt. Néha rám nézett. Ilyenkor szégyenlősen elkaptam a fejem. Nem akartam, hogy észrevegye, őt figyelem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy mióta eltalált az a labda és találkoztam Kennel, egy percig sem gondoltam Ayára. Ez örömmel töltött el és még élénkebben kezdtem figyelni őt.  Amikor végeztek, Ken elbúcsúzott a gyerekektől és elindult felém. Magam sem tudtam, miért, de ahogy közeledett hozzám, egyre hevesebben vert a szívem. Vagy talán mégis tudtam, miért? Nem volt több időm ezen gondolkodni, mert odaért hozzám.

- Akkor mehetünk?

- Igen.

Ugyanabba a kávézóba mentünk, ahol a barátnőmmel voltam. Rengeteget beszélgettünk. Azon kaptam magam, hogy egyfolytában mosolygok.

- Gyönyörű a mosolyod.- mondta Ken, mire az arcom felöltötte az asztalterítő vörös színét.

- Köszönöm - válaszoltam, bár az én meglátásom szerint inkább volt nevezhető idióta vigyornak, mint gyönyörű mosolynak. És különben is: hogy nézek ki?! A hajam összefogva, az arcom nyúzott és ez a ruha... Nem is értettem, miért foglalkozom ezzel.

- Szóval erre az egyetemre jársz?

- Hogy? Ja igen. Már másodéves vagyok. És te? Te is tanulsz még?

- Nem. Én dolgozok.

- És hol? - Ken egy pillanatig hallgatott, majd mosolyogva felém fordult.

- Egy virágüzletben. – Úgy éreztem, menten az asztal alá esek. Egy virágüzlet? Szép kis véletlen. Úgy tűnik vonzom a virágárus fiúkat. A gondolataim az arcomra is kiülhettek, mert Ken aggódva figyelt:

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen persze. Mi baj lenne? Csak meglepődtem. Nem tűnsz kimondott virágárus fiúnak.

- Akkor minek tűnök? – cinkos mosollyal várta a választ. Tényleg, minek tűnik?

- Hát egy jóképű profi focistának. Vagy ovóbácsinak. – mondtam nevetve.

Záróráig maradtunk. Mikor elindultunk már sötét volt. Ken nem volt hajlandó hazaengedni egyedül, tehát hazakísért. A lakásunk előtt álltunk, amikor megkérdezte:

- Találkozunk még?

- Egy feltétellel: ha megint meghívsz teázni, előtte nem kell feltétlenül fejbe rúgnod egy labdával.

- Azt hiszem ez elfogadható feltétel. – mondta és megpuszilta az arcomat – Jó éjszakát!

- Jó éjt! – miután elment még sokáig álltam az ajtó előtt és az arcomat simogattam, mintha bizonyítékot keresnék arra, hogy tényleg megpuszilt. De a remegő térdeim elég bizonyítékot adtak. Aznap éjjel – hónapok óta először- nem Ayával álmodtam.

Másnap az egyetemi könyvtárban ültem és próbáltam készülni a vizsgáimra. Nem sok sikerrel.

- Te meg mit vigyorogsz? – a barátnőm, Yumi döbbenten nézett rám az asztal másik oldaláról.

- Nem is vigyorgok! – mondtam, miközben le sem lehetett törölni az arcomról a vigyort.

- Dehogynem. Egész nap fülig érő szájjal mászkálsz. Igazodjon ki rajtad az ember: egyik nap csak nézel ki a fejedből, másnap meg olyan, vagy mint egy jóllakott ovodás.

- Csak örülök az életnek. Gyönyörűen süt a nap, csiripelnek a madarak…

- Te jó ég! Hogy hívják?

- Kit?

- A pasit, akinek meg kell köszönnöm, hogy visszahozott az életbe.

- Nem értem, miről beszélsz. Mennem kell! Szia! – azzal kiszáguldottam a könyvtárból, esélyt sem adva Yuminak a további kérdezősködésre. Nem akartam neki Kenről beszélni. Nem is tudom, miért. Meg akartam őrizni magamnak azt a napot. Hiszen úgysem találkozunk többet. Legalábbis én ezt gondoltam. Amikor kiértem az egyetem kapujához, majdnem hanyatt estem. Ken állt a kapuban egy csokor gentiannal a kezében.

- Szia! Látod, semmi labda! De azért eljössz velem sétálni? – azzal átnyújtotta a virágot én pedig egy puszit nyomtam az arcára.

- Biztosan van olyan lány, aki nemet mondd erre a meghívásra…..De az nem én vagyok. Indulhatunk?

- Hát persze.

Jó volt Kennel lenni. Vele nem éreztem azt, hogy meg kell felelnem valakinek. Mellette igazán önmagam lehettem. Szinte mindent elmondtam neki az életemről, miközben sétáltunk. Persze Ayát nem említettem. Volt egy pillanat, amikor úgy gondoltam, elmondom neki. De aztán letettem róla, hiszen mit szólna, ha megtudná, hogy lefeküdtem egy férfival, akit nem is ismertem. Talán soha többé nem látnám őt. És ezt nem akartam. Egyáltalán nem…. Ken is rengeteget mesélt magáról, a munkájáról a virágüzletben, a srácokról akikkel focizik. Mire beesteledett, úgy éreztük, mintha egész életünkben ismertük volna egymást. Szinte mindent tudtunk a másikról. Megint hazakísért, azt mondta nem szeretné, ha egyedül kellene hazamennem ilyen sötétben.  Jól esett, hogy aggódik értem. Épp a lakásomhoz értünk, amikor sikerült megbotlanom az útpatkában. Lelki szemeim előtt már láttam magam, ahogy végignyúlok az úton, amikor Ken hirtelen elkapott. A karjába kapaszkodtam és felnéztem rá. Láttam a szemében, hogy ezt nem úszom meg egy puszival….nem mintha akartam volna. Átkarolta a derekam és szorosan magához vont. Egyre közelebb hajolt hozzám, a pillantása fogva tartott. Az orrunk már összeért, finoman cirógattuk egymást….aztán az ajka az enyémhez ért. A csókja gyengéd volt és hosszú. Puha ajka úgy tapadt az enyémhez, mintha soha nem akarna elengedni. És én nem is akartam, hogy elengedjen. Örökké a csókja rabjává akartam válni. Persze a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogyan azt mi szeretnénk. Ennek a csóknak is vége lett. Mikor ajkaink szétváltak szorosan öleltem őt és éreztem, ahogy a hátam simogatja.

- Ha ezt tudom, az első, utamba kerülő kavicsban megbotlom. – mondtam és mosolyogva ránéztem. Ő nem válaszolt csak rám mosolygott és ismét megcsókolt. De ez többet jelentett nekem minden szónál.

Egy ideig még a lakásom előtti lépcsőn üldögéltünk. Ken vállára hajtottam a fejem és beszélgettünk. Már éjfél is elmúlt mire elbúcsúztunk. Mialatt otthon lezuhanyoztam és ágyba bújtam, csak Ken járt a fejemben. Arra gondoltam, hogy két napja még Aya volt az egyetlen férfi, aki kitöltötte minden gondolatomat és álmomat. Nem tudtam igazán, vajon tényleg elfelejthetem-e őt valaha. Csak azt tudtam, hogy szeretek Kennel lenni és a csókja olyan volt, mintha egy hosszú, végtelen álomból ébresztett volna. Már nem érdekelt látom e valaha Ayát. Nem is akartam már látni őt. Csak az érdekelt, hogy abban a pillanatban én voltam a legboldogabb a világon…