3. rész

„Ez a lány a legjobb dolog az életemben.” Csak erre az egy mondatra tudtam gondolni. Soha, de soha nem éreztem magam ilyen rosszul. Az a bánat és fájdalom, amit Ken szemében láttam a szívemet marcangolta. Megszűnt körülöttem minden. Csak álltam ott és nem csináltam semmit. Utána akartam rohanni, de nem bírtam. Úgy éreztem azzal, ha megmozdulok, valóban megtörténté teszem azt a rémálmot. Ha nem mozdulok, talán felébredek végre. Behunytam a szemem és vártam az ébredést…De nem jött. Nem tudom meddig állhattam így. Egyszercsak hangokat hallottam, de azok a hangok távoliak voltak, mintha egy mély kútból szólnának.

- Mi történt?

- Hová rohant Ken-kun?...Akimoto-san? Jól vagy?

- Aya! Mi a franc folyik itt?!

Egy kéz melegét éreztem a vállamon. Úgy szorított, mintha attól tartana, én is lezuhanok abba a mély és sötét kútba. „Eressz el! Hagyj! Le akarok zuhanni!” De nem engedett el. Makacsul visszarántott a fényre. Kinyitottam a szemem és könnyeimen keresztül homályosan láttam Aya hideg tekintetét. Nem álmodtam. Még soha életemben nem estem kétségbe, de akkor nem tudtam, mit tegyek. Átöleltem Ayát és éreztem, hogy erős karjaival átfonja a derekam. Már nem éreztem iránta azt a régi vágyat és szenvedélyt. Ezek az érzések már barátággá és szeretetté szelidültek. Ölelése megnyugtatott és biztonságot adott. Végre kezdett kitisztulni minden.

- Azt hiszem most haza megyek. Beszélek vele….holnap…..majd holnap. – Aya bólintott. Miközben kifelé haladtam, még láttam Omi és Yohji értetlen képét, akik szájtátva bámultak Ayára, mintha először látnák. Ha nem érzem magam olyan szörnyen, bizonyára még mulatságosnak is találtam volna az ábrázatukat. Ahogy kiléptem az ajtón még hallottam Yohji csodálkozó hangját:

- Te….te megöleltél egy lányt?!

*

Soha nem szerettem azt a sikátort. Sötét volt, hideg és nagyon ijesztő. A hajam is égnek állt tőle. Máskor nagyívben elkerültem még fényes nappal is. Most pedig éjszaka volt. De minél előbb haza akartam jutni és ez volt a legrövidebb út. Nem tudtam, vajon hol lehet Ken. Arra gondoltam, majd másnap mindent elmondok neki. Nagyon féltem. Mi lesz ha nem hisz nekem? Mi lesz ha nem hiszi el, hogy még nem ismertem, mikor lefeküdtem Ayával? És ha elhiszi, de nem ért meg? Ha nem tud majd megbocsátani? Folyton az ő arcát láttam magam előtt. Ahogy kedvesen rám néz……mosolyog……csillog a szeme…..és ez az arc most miattam vált szomorúvá. Nem bírtam volna elviselni, ha mégegyszer látnom kell azt a fájdalmas arcot. Azt kívántam bár eltűnhetnék. Sosem gondoltam, hogy egy kívánság ilyen veszélyes lehet…

A sikátor még a szokottnál is sötétebb volt, mivel az egyetlen fényforrás – az a régi, megviselt utcai lámpa – is feladta a kilátástalannak tűnő harcot, hogy megvilágítsa. A hűvös éjszakai levegő kitisztította az agyam. Bár ne tette volna. Ahogy kicsit megnyugodtam és jobban figyeltem arra hol vagyok, egyre jobban megijedtem. Szörnyű hely. Sosem gondoltam volna, hogy Tokióban ilyen félelmetes, szűk utcák is vannak. De akármennyire féltem, nem akartam visszafordulni. Végre otthon akartam lenni. Hirtelen valami zajt hallottam a tőlem pár lépésnyire lévő kuka felől. Megtorpantam és a szemem a hang irányába meresztettem, de az orromig sem láttam abban a korom sötétben. Aztán valami megmozdult és én két alak körvonalait láttam kirajzolódni, ahogy felém közelednek. Az agyamban egy kis hang üvöltött, hogy fussak. Megfordultam és rohanni kezdtem, de alig tettem meg pár lépést beleütköztem valamibe és hanyatt vágódtam. Felnéztem és egy újabb alakot pillantottam meg. Körülvettek. Nem menekülhettem. Feltápászkodtam. Arra gondoltam három részeg alak, akik szórakozni akarnak. Remek már csak ez hiányzott mára. De ahogy odaértek hozzám, tisztán láttam, hogy elegáns öltönyben vannak és egyáltalán nem részegek. Meg kellett volna nyugodnom, de valami miatt még idegesebb lettem. Egy pillanatig néma csend volt, csak bámultak rám. Az éjszaka sűrű ködként telepedett a sikátorra.

- Valaki látni akarja magát. – mondta az egyik férfi. A hangja üvöltésként hatott a kis utca néma csendje után.

- Kik maguk? – hallottam a saját hangomat, amelyet furcsán vékonynak találtam. Nem szóltak semmit. Egy mozdulatot érzékeltem valahonnan a hátam mögül, aztán hirtelen elsötétült minden. Álom nélküli álomba zuhantam.

*

Már késő éjszaka volt, mire Ken visszaért a Kitten’s House-hoz. Fogalma sem volt meddig bolyongott az utcákon, de örült neki, hogy az üzletben sötét volt. Remélte, hogy nem kell magyarázkodnia senkinek. És főleg nem kell találkoznia Ayával. Mit mondhatna neki? Barátok voltak és ő elárulta. Gyűlölte őt. És Akimotot is. Hogy tehette ezt vele? Belépett az üzletbe, de nem gyújtott villanyt. Észrevétlenül akart beosonni, hogy ne ébressze fel a többieket. Hirtelen mozgást halott és valaki felkapcsolta a lámpát. Aya.

- Beszélnünk kell! – mondta azzal a szokásos, hűvös hangjával. Kenben fellobbant a gyűlölet ahogy ránézett. De nem szólt semmit, rá sem nézett csak ment tovább. Azonban a fiú elállta az útját.

- Figyelj….- kezdte Aya, de elhalgatott. Fogalma sem volt, mit mondjon. Ken szemében nem látott mást csak megvetést és gyűlöletet. Megszokta már, hogy így néznek rá. De Ken még soha, de soha nem nézett így senkire. Senkire…..Még egy utolsó gyilkosra is kedvesebben nézett, mint most őrá.

- Igaz? – Ken hangja még a sajátjánál is hűvösebb volt. Szokatlan hangnem tőle. Aya lehajtotta a fejét, egy pillanatig csend volt, majd barátjára nézett:

- Igen. – Hogy mondhatja ezt ugyanolyan érzéketlen és hideg hangnemben, mintha egy újabb küldetést jelentene be?  Ken úgy érezte, mindjárt szétrobban a tehetetlen dühtől, de nem mutatta ki. Aya nem fogja látni rajt, mennyire szenved. – De ez már régen történt. Már majdnem fél éve. Téged még nem ismert akkor. – Ken továbbra sem nézett rá, de már legalább figyelte, mit mond. – Akkor történt, mikor egy küldetés után, amikor megsérült a karom, eltűntem egy éjszakára. Vele voltam. – Ken arca fájdalmasan megrándult, de továbbra sem szólt, ezért Aya folytatta. – Egy éjszaka volt. Semmit nem tudtunk egymásról. Másnap reggel elmentem és azóta nem is láttuk egymást. Amíg ide nem hoztad.

- Szóval kihasználtad?! Egy éjszaka, másnap pedig lelépsz? – Ken végre ránézett. A szeme most is csak gyűlöletet tükrözött.

- Nem. Ő is jól tudta, hogy nem maradok vele.

- Rendben. Mondjuk, hogy elhiszem. De akkor mért nem mondta el, amikor találkoztatok és megtudta, hogy barátok vagyunk?! – Ken legszívesebben üvöltött volna, de semmi kedve nem volt, hogy még Omi és Yohji is őket hallgassa.

- Mert félt. Félt, hogy elveszít. Szeret téged. – Ken dühe pillanatok alatt elpárolgott, mintha soha nem is lett volna. Aya érzelmekről beszél? Ránézett. A szemében a szokásos érzéketlen hidegség helyett most bánatot és bűnbánást látott. De nem ez volt, ami igazán érdekelte. Az az utolsó mondat: „Szeret téged.” Olyan őszinte volt, olyan hihető.

- Ha nem vetted észre ostobább vagy, mint gondoltam. – Aya ismét a régi volt, mintha az előbbi arc csak egy álomkép lett volna. Hűvösen mérte végig Kent.

- Én…ööö – Ken dadogott.  Persze, hogy észrevette. Az utóbbi időben akárhányszor belenézett Aki kék szemeibe, látta azt a tiszta szeretetet, amit ő is érzett. Hirtelen ostobának érezte magát. Megfordult és az ajtó felé indult. Mikor odaért megfogta a kilincset és visszafordult:

- Aya! Kösz. És ne ha…

- Tűnj már el!

Ken mosolygott és kilépett az üzletből. Rohant Akihoz. El akarta neki mondani, hogy nem haragszik rá. Hogy ő is nagyon szereti.

Ken felrohant a lépcsőn, csúszva fékezett le Akimoto lakásának ajtaja előtt. Bekopogott. Bentről nem szűrődött ki fény és néma csend volt. Újra kopogott.

- Aki! Aki! Én vagyok! – Ezúttal erősebben kopogott és meglepetésére az ajtó kinyílt. Belépett a lakásba és körülnézett. Üresnek tűnt.

- Aki! Itthon vagy? – Nem jött válasz. Hol lehet még mindig? Haza sem jött? Elindult, hogy megkeresse a lányt, bármeddig is tartson. Mikor elhaladt az asztal mellett észrevett valamit. Valamit, amit még sosem látott a lány lakásán. Egy feltűnően giccses, régi aranyszobrot. Úgy rémlett neki, mintha már látta volna valahol máshol. De nem emlékezett rá, hol. A szobor alatt egy papír volt, felvette és elolvasta. Mire a végére ért pontosan emlékezett rá, hogy hol látta már azt a szobrot. Emlékek száguldottak át az agyán: egy íróasztal, amin egy aranyszobor áll…..egy férfi az asztal mögött….egy küldetés…..és végül egy lövés. A szívét keserű félelem szorította össze. Akit elrabolták. A szobor súlyos puffanással ért földet, ahogy Ken ernyedten elengedte.

*

A fejem úgy zúgott, mintha több tucat légy fészkelte volna magát a fülembe. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de a fájdalom csak még erősebb lett, ezért inkább újra behunytam. Valami puhán feküdtem és a helyiségben kellemesen meleg volt. Hallottam, hogy valahol tűz pattog, talán egy kandallóban. Valami más, halk nesz is megütötte a fülem. Lépések zaja. Valaki volt a szobában és fel-alá járkált. Kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a fájdalomnál. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és lassan feltápászkodtam. Egy zöld, bársony kanapén ültem az ajtóval szemben. Mögöttem hatalmas ablak ásított az éjszakába. A szoba az emeleten volt. A kandalló előtt pedig ott állt egy nő. Egy középkorú, magas, gyönyörű nő. Fekete haja és hófehér arca éles kontrasztot alkotott. Testét éjfekete ruha fedte. Annak ellenére, hogy gyönyörű volt, én ijesztőnek találtam. Egy ideig nézett rám, majd elindult felém. Mikor odaért egy fényképet nyújtott felém.

- Ő itt a férjem. – mondta kimért, hűvös hangon. Átvettem a képet. A nő volt rajt, mellette egy férfi állt. A nő boldogan mosolygott. A férfi nem. A nőre néztem: a tekintet, ahogy visszanézett rám, ijesztően hasonlított a férfiéra a képen. Unott volt, hideg és érzéketlen. Visszavette a képet és rátette a kanadallópárkányra.

- Vagyis csak volt. Míg a barátod meg nem ölte.

- Ho…hogyan? – fogalmam sem volt, miről beszél. Milyen barátom? Senkit sem ismerek, aki képes lenne megölni valakit. Vagy talán mégis? Aya!  Ő volt az első gondolatom.

- Tisztában vagyok vele, hogy a férjem nem volt jó ember. De nem szolgált rá a halálra. Azonban a Weiss Kreuz ezt másképp gondolta.

- Mi az a Wiess Kreuz? – bár a térdem remegett kíváncsi voltam.

- Bérgyilkosok. Akik azt a feladatot kapták, hogy öljék meg a férjem. Egy éve…- a nő arca az ablakon keresztül a távolba révedt. Egy ideig hallgatott, majd folytatta. – Tudod, ő a maga módján nagyon kedves volt. Nem érdekel, mit gondolnak mások. Ő csak azért lett, embercsempész, hogy mindent megadhasson nekem. Velem mindig törődött. – Olyan volt, mintha nem is hozzám beszélne, inkább csak magának mondaná. – Soha nem volt hozzám egy rossz szava sem. És szerettünk volna gyerekeket is. De a barátod elvette őt tőlem! – összerezzentem, amikor rám szegezte azt a fagyos tekintetet.

- Nagyon sajnálom, hogy meghalt a férje, de nem tudom, ki ölte meg. Nem ismerem. – Csak reméltem, hogy tényleg így van. Hogy tényleg nem Aya volt.

- Dehogynem. És ne aggódj: hamarosan ő is itt lesz, hogy végignézze a halálod. – a nő arcán diadalittas mosoly jelent meg. Cseppet sem illett gyönyörű arcához ez a rideg és gonosz mosoly. Megrázkódtam tőle. Többet nem szólt hozzám és én sem kérdeztem. Próbáltam összerakni, amit hallottam. Tehát van egy bérgyilkos-csoport, akiket Weiss Kreuznak hívnak. És bűnözők likvidálására kapnak feladatot. Erre rájöttem, abból amit a nő mondott a férjéről. Egy embercsempész volt: vagyis bűnöző. De fogalmam sem volt, hogy jövök én a képbe. Miféle barátom? Talán tényleg Aya? Már majdnem egy órája ültünk néma csendben. Az ajtó felől néha fojtott beszélgetést hallottam, amiből arra következtettem, hogy őrök állnak a folyosón. Hirtelen a hangok erősebbé váltak. Rohanó léptek zaját és kiabálásokat hallottam. Majd egy lövést, közvetlenül az ajtó felől. Aztán valami furcsa fémes csattanás, egy kiáltás és az ajtó kinyílt.

*

Ken végigszáguldott a folyosókon és minden szobába benyitott. Nem volt nehéz bejutniuk a házba. Halotta maga mögött Omi, Aya és Yohji lépteit. De nem lassított. Meg akarta találni Akit. Mielőtt még késő lesz. Ha nincs már most is túl késő…De nem! Az nem lehet. Nem veszítheti el! Nem törődött az eléugró, fegyveres alakokkal. Csak arrébb lökte őket, mielőtt bármit is tehettek volna. A többit majd a srácok elintézik. Őt csak az érdekelte, hogy megtalálja a szerelmét. Úgy érezte soha nem járt még ilyen hatalmas házban. A folyosók mind ugyanolyanok voltak: tele üres szobákkal. Ha így folytatják, soha nem találják meg. A 2. emeleten befordult egy újabb folyosóra. Ez az! Az egyik ajtó előtt 3 öltönyös férfi állt. Azok, mikor észrevették előrántották a fegyvereiket és elindultak felé. Nincs ideje velük szórakozni. Látta a meglepett arcukat, amikor Aya és a másik két fiú befordult a sarkon. Egy pillanatra az öltönyösök megdermedtek. Ez épp elég volt Kennek, hogy elrohanjon mellettük. Halotta, hogy utána kiabálnak és egy lövés dördült. Arra számított, hogy mindjárt egy golyó fúródik a testébe. És akkor nem mentheti meg Akit. De nem történt ilyesmi, így hát rohant tovább. Még hallotta, a fémes csattanást, ahogy Aya kirántja a kardját, aztán benyitott az ajtón.

*

Ken? Mit keres ő itt? Mi ez a ruha? Mik azok a fém karmok? Mi a fene folyik itt? Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Nem azért mert megijedtem, hanem mert Ken odarohant hozzám és olyan erősen ölelt át, hogy azt hittem menten megfulladok. Nem haragszik rám. És most itt van velem. Szorosan hozzásimultam és nem akartam, hogy elengedjen. Egy hideg hang zökkentett ki álmodozásomból:

- Te vagy az! Megismerlek a képekről, amiket rólad kaptam. Te ölted meg a férjemet! – kihámoztam magam Ken ölelő karjaiból és láttam, hogy Aya, Omi és Yohji állnak az ajtóban. Ayánál ott van az a katana, ami akkor este is nála volt. És véres…De a nő nem hozzá beszélt, hanem….Kenhez. A nő gyilkos tekintettel meredt rá, aztán előkapott egy pisztolyt fekete szoknyája egyik zsebéből és egyenesen Kenre szegezte. Bizonyára teljesen megfeledkezett arról, hogy engem akart megölni, hogy Ken végignézze a halálom. De ettől nem könnyebbültem meg: ha megöli Kent, azzal velem is végez. Láttam, hogy a 3 fiú az ajtóban idegesen pislog a nőre. Ha megmozdulnak lelövi Kent. De anélkül is megteszi. Már láttam az elszántságot a szemében. Mintha lassítva figyeltem volna, ahogy meghúzza a ravaszt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha az a golyó eléri Kent, akkor meghal az, akit a világon a legjobban szeretek. Közelebb húzódtam Kenhez, elállva a golyó útját. Abban a pillanatban éles fájdalmat éreztem az oldalamban és ismét rám borult a sötétség.

*

Csak egy világosbarna hajzuhatagot látott, amit meglibben előtte. Aztán egy lövés dördült és Akimoto a karjaiba zuhant. Várta a következő lövést, ami őt találja majd el. Az sem okozhat ennél nagyobb fájdalmat. De a lövés nem jött. Felnézett és könnyein át látta, ahogy a nő a földre hanyatlik. Aya katanája és Omi egy nyila állt ki a testéből. Yohji zsinórja pedig véres kígyóként tekeredett a csuklójára. Vége.

- Aki! – A lány oldalából piros vér patakzott. – Aki ne tedd ezt! Aki! Ne merj itt hagyni! Hallod! Szeretlek!

Omi is alig bírt a saját könnyeivel, ahogy látta barátját kétségbe esve a lány fölött. Yohji dühöngött, Aya pedig odatérdelt Ken mellé.

- Ken. Vigyük el innen. Ez a hely nemsokára tele lesz rendőrökkel. Vigyük kórházba. Talán….- nem folytatta. Már megint nem tudta mit mondjon. Akira nézett és a szíve összeszorult. Ez a lány. Olyan kedves volt neki. És Ken szerette őt. Nem! Ha rajta múlik nem fog meghalni!

- Ken! – mondta parancsoló hangon. - Fogd Akit és húzzunk innen!

Ken csak bólintott. A karjaiba vette a lányt és elindult kifelé. Ismét végigrohant a folyosókon és közben csak arra gondolt, hogy a lány, akit szeret haldoklik.

*

Már kezdtem hozzászokni a legyekhez, akik úgy tűnik örökre befészkelték magukat a fülembe. De most valami más is csatlakozott hozzájuk, ami éles karmaival bökdöste az oldalam. Hagyjatok már békén! Fáradt vagyok! Kinyitottam a szemem. Egy kórházban voltam. Dacolva az oldalamban egyre erősödő fájdalommal, felültem. Az ágy végéből Yohji vigyorgott rám azzal a playboy mosolyával. Omi az ágyam melletti széken ült és kedvesen mosolygott. Aya pedig az ablaknál állt és szokásos érzelem-mentes arckifejezéssel fordult felém.

- Azt hittük fel sem ébredsz! – mondta Yohji még mindig vigyorogva. – Két napja alszol.

- Két napja? Huh! Ööö…mi történt azzal a nővel?

- Vele már nem lesz dolgunk. – mondta Aya. Nem is akartam többet tudni. Viszont volt valami, ami aggasztott.

- Hol van Ken? – Omi aggódva pillantott Yohjira, akinek képéről eltűnt a vigyor. Iszonyú érzésem támadt. – Hol van Ken? – kérdeztem szinte üvöltve.

- Csendesebben ez egy kórház! – mondta Yohji. – Ne aggódj! A srác jól van. Otthon alszik.

- Végre sikerült hazaküldenünk. – tette hozzá Omi – Két napja el sem mozdult innen. – Megnyugodtam. Ezek szerint jól van. Visszafeküdtem.

- Megjött. – hallottam Aya hangját. Felnéztem: még mindig az ablaknál állt és bámult kifelé.

- Ki? – kérdeztem.

- Ken. – ebben a pillanatban nyílt az ajtó és belépett. Az arca nyúzottnak tűnt, de mikor meglátott boldogan elmosolyodott. Az ágyamhoz lépett és átölelt.

- Khmm…Mi megyünk is. – mondta Omi és Yohjival a nyomában kilépett az ajtón. Aya még egy utolsó pillantást vetett rám és talán…igen mosolygott…aztán ő is utánuk ment. Kenre néztem, aki még mindig mosolyogva figyelt engem. Megsimogattam az arcát és már épp elkezdtem volna magyarázni az Ayás dolgot, amikor közbe vágott:

- Aya már elmondta. Nem haragszom. – aztán az arca hirtelen elsötétült. Felállt és az ablakhoz sétált. – Nem maradhatsz velem.

- Tessék? – Azt hittem rosszul hallok. Most mikor végre mindent tisztáztunk, azt mondja nem maradhatok vele? Nem szeret. Nagy nehezen felálltam és mellé sétáltam. A szemébe néztem:

- Miért?

- Mert amíg a Weiss tagja vagyok, addig veszélyben vagy mellettem. Tegnap előtt majdnem elveszítettelek. Soha többé nem akarom átélni azt a fájdalmat és kétségbe esést.

- Önző vagy! – Mondtam dühösen, bár igazából jól esett ezt hallani. – Arra nem is gondolsz, hogy én mit akarok? Én veled akarok lenni!

- Bérgyilkos vagyok. – mondta csendesen.

- Tudom. – megfogtam a kezét – de én nem a bérgyilkost szeretem. Mégcsak nem is a virágárus fiút. Én TÉGED szeretlek! – Rám nézett és már újra mosolygott. – Vállalok akármilyen veszélyt, ha te mellettem vagy, nem félek. – A kezei közé vette az arcomat és lecsókolta kicsorduló könnyeimet. Majd halkan a fülembe suttogta: „Én is szeretlek.”

Egy hét múlva kijöhettem a kórházból. Négyen jöttek értem. Ha meglátom őket, így együtt mindig az jut eszembe, hogy soha senki nem gondolná róluk, kik is ők valójában. Én tudom. De nem érdekel. Sosem helyeseltem, hogy embereket ölnek, de elfogadtam. Mert szeretem őket. Igen, szeretem mind a négyüket. De főleg egy valakit…..Kennel egy hónapra rá, hogy kijöttem a kórházból, összeköltöztünk. És most is együtt vagyunk. Vállaltam a veszélyt, ami a Weiss-sel jár. De Ken szerelme kárpótol mindenért. Én vagyok a legboldogabb a világon, minden egyes alaklommal, amikor a fülembe súgja: „Szeretlek.”

VÉGE