I.

- Ne !!!. Sousuke!!! – kiáltott a lány és abban a pillanatban felült kis ágyán, egyetemi kollégiumi szobájában. Kék fehér csíkos pizsamája nedvesen tapadt a testére, még az álom utóhatásait élte, halkan némán sírt még. Lassan körülnézett az üres szobában, rajta kívül csak néhány szekrény egy íróasztal és egy kis konyharész volt a helységben. – De miért, pedig már több mint egy hónapja vége, miért álmodom még mindig vele? Miért féltem még mindig annyira…….. talán, mert szeretem. – suttogta a lány az üres falnak és az íróasztalon lévő Bonta macinak, az utóbbi látványa ismét kedves, de mégis fájó emlékeket ébresztett a lányban.

Lássuk csak ki is vagyok? – gondolkodik már reggel az ágyán ülve, bár elég kialvatlan és zavart. – A nevem Kaname Chidori, eddig egy átlagos középiskolás lány voltam, most egyetemista lettem, ez az első napom. Még középsuliban másodikban megismertem egy srácot, Sousuke Sagarát, eleinte azt gondoltam róla, hogy csak egy fegyverőrült, de később rá kellett jönnöm, hogy ő a testőröm, egy harcedzett katona, aki kicsit paranoiás, de hát ez van. Az egysége valami Mithril fontosnak talált, ezért meg kellet engem védenie. Hát volt is mitől, bár legtöbbször ő maga csinálta a bajt. Az alatt az idő alatt, míg együtt voltunk, szépen lassan beleszerettem, de mint mindennek ennek is vége szakadt. A középsuli végén úgy egy hónapja elrendelték mellőlem, és most már biztos, hogy soha többé nem láthatom, még korházba is került, mert engem próbált védeni. Szegény én…. – de ezt nem mondhatom el a bemutatkozáson. – Töpreng Kaname, miközben, haját fésüli a tükör előtt. Az új iskolában ez lesz az első napja.

Mosolyogva lép ki a kollégiumi szárnyból, elindul az iskola szép, bár kicsit régimódi épülete felé, közben figyeli a körülötte zsibongó tömeget, remélve, hogy ismerős arcokra bukkan.

Egy srác áll nem messze a bejárattól, kócos érdekes nyírású hajába kap a szél egy pillanatra látni, engedi szigorú sötét szemeit, Kaname csak egy másodpercre látja a jelenést, de a felismerés és az öröm, szinte villámként vág bele.

- Sousuke?! - suttogja, majd könnyes örömteli szemmel rohanni kezd az alak felé, mire azonban eléri, a jelenésnek nyoma sincs már. – Igaz is Ő nem lehet, mit keresne itt?. – teszi fel magának a kérdést, szemeit törölgetve – Még biztosan meg se gyógyult. – jut eszébe az elválásukat megelőző néhány óra, amikor Sousuke súlyosan megsérült védelmében, attól a naptól fogva kínozzák álmai, érzései szerint addig, míg meg nem jelenik ismét az életében addig nem is, lesznek vége a rémálmoknak. Újabb könnycsepp buggyan ki Kaname szeméből a gondolatra, hogy a Mithril leállította a védelmét. – Így viszont már soha nem láthatom. – jut eszébe, és lassan sírni kezd. Néhány perc múlva már a többi diák közt áll, hallgatja az iskola igazgatójának évadnyitó beszédét. Fejéből már ki is szökkent az a látomás, amit az iskola bejáratánál látott. Hisz úgysem lehetett ő, bár egyszer még, ha úgy hozza a sors, ismét találkozhatnak. – Igen és én várni foglak Sousuke! – suttogja Kaname maga elé, a legféltettebb vallomását, majd mosolyogva kicsivel vidámabban hallgatja a beszédet.

Az új iskola első napjai különösebb események és komolyabb tanulás nélkül teltek el, Kaname eddigi egy öröme, ígéretén kívül csak régi osztálytársa és barátnője Kiyukó megjelenése volt. Most is barátnőével beszélgetve hagyták el a kollégium épületét, és tartottak a főépület felé. Egyikük sem vette észre, hogy a szemközti házból árgus szemek lesik minden mozdulatukat, hogy a szemek tulajdonosainak mi a célja azt a két gyanútlan lány még kevésbé sejtette.

A békés nyugodt reggel csendjét egy – Kaname számára túlságosan is ismerős – esemény zavarta meg, a két lány befejezte a beszélgetést. A főépület nyugodt stabil tömege hirtelen megremegett, az oldalából, onnan ahol osztályának szekrényei voltak egy vöröses tűzoszlop tört fel, hogy néhány perc múlva átadja a helyét egy vastag sötét füstfelhőnek. A robbanás dobhártya szaggató döreje csak egy pár másodperccel később ért a két lányhoz, a lökéshullámokkal együtt.

Kaname dühösen ült fel, és indult az épület felé.

- Az a bombás barom! – kiáltotta, Kiyukó hangja még nem ért el az agyáig – Mi az istent művelt már megint! Na várj csak Sousuke mit, kapsz te mindjárt! – ennél a mondatnál Kaname megállt, nem értette a dolgot, hisz ő nem lehet itt, arról már biztosan tudna.

- Várj Kana – chan!! – kiabált utána Kiyukó – Nem lehet Sousuke! Ő nincs ebben a suliban.

- Tudom. – súgta maga elé Kaname – Tudod a megszokás Kiyukó! – fordult vissza barátnőéhez enyhén szólva erőltetett vidámsággal, felsegíti barátnőét, és együtt indulnak tovább, a tanítás csak nem marad el.

Kaname megáll, a lába előtt a robbanásból származó törmelékek között egy apró fémtárgyon akad meg a szeme. Lehajol a még meleg roncsért, egy szekrény gravírozott névtábláját tartja a kezében, a kis fémlapot a robbanás letépte helyéről, megolvasztotta, feliratát szinte teljesen olvashatatlanná tette. Chid….. ált a táblán, ezt még el lehetett olvasni, az ő szekrényének névtáblája volt.

-         Hát soha sem lesz vége? – sóhajtotta Kaname, majd barátnőével tovább lépett.

Mellettük néhány tűzoltó autó fékezett és egy érdekes üstöt vontató rendőrautó az oldalán egy felírat „Tűzszerész Szolgálat”. A két lány ezekkel mit sem törődve tűnt el az épületben. Őket már nem lepték meg az efféle robbanások, a Jindai Gimiben Sousuke miatt volt belőlük elég.

A délelőtt eseményei lassan teltek, a reggeli robbanás óta semmi különös nem volt Kaname számára, amíg az ebédszünetben meg nem szólalt a hangos beszélő.

- Kaname Chidori kisasszony kérem, azonnal fáradjon a dékán úr irodájába.

- Na már megint kezdődik. – sóhajtott reflexszerűen a nevezett, de azért csendesen az Igazgatóság felé vette az irányt.

Az egyetem fődékánja egy idősödő úr mellett egy másik kicsit zavaróbb férfi is állt, amikor Kaname benyitott, ő a Tűzszerészek ruháját viselte. Amint a lány belépett az ajtón neki is szegezett egy kérdést

-         Ön hozott az egyetem területére TNT – t ?

-         N…..Nem. – dadog fülig vörösödve Kaname – De miért kérdezik ezt tőlem? Minek néznek terroristának?

-         Szó sincs róla kisasszony, csak azért kérdeztem, mert a robbanás centruma az ön szekrénye volt.

-         MI???? HOGY????

-         Nyugodjon meg, bár nem értem mitől robbant fel a TNT aminek, nyomaira bukkantunk, mivel az időzítő szerkezet szerint még nem robbanhatott volna fel, de a környező nyomok nagyobb hatóerejű robbanószer jelenlétére is utalnak, ami a TNT. – t már berobbanthatta. Vannak önnek ellenségei??

-         MI, hogy nekem? Én mindenkivel jóban vagyok. Ráadásul még a haragosaim sem dugnak bombát a szekrényembe.

-         Tehát önnel kisasszony végeztünk. Dékán úr két kérdés maradt, ki rakott bombát Chidori kisasszony szekrényébe, és ki volt olyan őrült, hogy azt szekrényestől felrobbantsa. Még keresni fogjuk önöket, persze csak akkor, ha lesz valami ötletünk.

Kaname kicsit kényelmetlen mosollyal az arcán helyesel a beszélhetés végén, sejtései vannak, hogy ki olyan „Őrült”, vagy ahogy ő nevezi „Bombás barom”, de jobb, ha erről egy szót se szól egyébként is az a személy KÓRHÁZBAN, VAN!!!!!! TEHÁT NEM LEHET ITT!!!! Legalábbis ezt reméli.

Néhány órával később Kaname végigzuhan kollégiumi ágyán, mire az ágy felnyög, mivel rugói elég kopottak. – Le kéne zuhanyoznom – gondolja, majd a rugók nyikorgásától kísérve feláll és a fürdőszoba felé, indul, tekintete az ablakra siklik. Kint az utcán ekkor fékez egy fekete autó, utasait Kaname nem látja, de nem is nagyon érdekli kik, ülhetnek benne. Betámolyog a fürdőbe.

A csengő hangja ugrassza ki a zuhany alól öltözni nincs már idő csak egy törölközőbe csavarja magát, úgy szalad ajtót nyitni. – Biztos Kiyukó, vagy talán……….Á nincs olyan szerencsém – gondolja miközben az ajtó felé, szalad. Kinyitja az ajtót, a látvány hidegzuhanyként éri, szíve nagyot keserveset dobban. Az ajtóban egy alacsony hosszú hajú lány és egy magas hosszú ősz hajú szakállas férfi áll, mindketten a Mithril egyen ruhájában, de túl komoran. Ahogy szemei a férfi Kalinyin - hisz ismeri mindkettőjüket – kezében tartott kis csomagra tévednek rosszullét, fogja el. Kalinyin a Mithril háromszögre hajtott zászlaját, egy fényképet és egy fémmedált tart a kezében. – Csak nem…….? – kérdi magától Kaname hisz elég filmben látott már ilyesmit.

- Chidori kisasszony - szólal meg Kalinyin – Rossz hírt hoztam. Sajnálom de Sagara Őrmester tegnap éjjel a kórházban belehalt sérüléseibe. Az ő kérésére hoztuk el ezeket önnek. – miközben lassan felemeli és a lány felé, nyújtja a csomagot.

Kaname arca szavak hallatán egyre fehérebbé, tartása egyre bizonytalanabbá válik, szemei Tessa kapitány tekintetét keresik, hogy biztosan tudja ez csak egy csel az ő részéről, hogy így dönthesse el kettejük különös párbaját. De a szemekben csak fájdalom és keserűséget látszik, arca szemhéjai pedig sírásról árulkodnak. Ismét a felé nyújtott csomagra néz, lassan bár agya nem akarja kezei, elveszik Kalinyin kezéből. – Nem…… Nnem…ez nem lehet igaz!!! – fut át az agyán, majd az előtte állók arcába üvölti fájdalmát

-         NEEEEEEEEEEM!!!!!!! – ezzel rájuk is vágja az ajtót.

Ágyához érve már zokog, végigdől rajta, az ismét felnyög a súlytól, csak kicsit szokatlanul teszi ezt. A lány bár nem hiszi, amit mondtak neki, mégis zokogva nézi a kis csomagot, egy zászló, egy fénykép homályos régi, de most a könnyei miatt még kopottabbnak tűnik, mintha már évszázadok teltek volna el azóta, hogy utoljára a fiú szobájában látta. De hol van a medál? Az előbb még itt volt, talán abból kiderül, hogy ez csak egy tévedés. Felkel az ágyról, bár mozogni nehezen tud az ajtóhoz lép. Itt is van a kis fémlap, felemeli könnyeit törölgetve, próbálja kibetűzni a ráírt szöveget „SOUSUKE SAGARA” áll a kis fémlapon. Eddig bírta ereje rohamosan hagyja el, a fájdalom és a kín elől az ájulás sötét vermébe menekül. Kaname teste végigvágódik a földön.