2.fejezet A vég kezdete

- Tényleg szükséges ez?

- Igen Hiei. Yama kiadta ellenünk a megsemmisítő parancsot. Itt van minden feljegyzés és dokumentum, ami rólad és rólunk szól. Ha nem visszük el őket, előbb utóbb eszükbe jut felhasználni ellenünk. -mutatott Kurama egy szekrényre. Egy félórája surrantak be Koenma egykori uradalmába. Amióta Yusuke letartóztatta őket, többször is megfordultak itt olyan helyeken, ami tiltott volt kívülállók számára. Ilyen volt az irattár, Yama személyi könyvtára, és persze a kincstár is.

- Azt hiszem, igazad van.- sóhajtotta Hiei.- És most mi legyen? Gyújtsam fel őket?

- Ne. Itt ne. Vigyük el őket a birtokra, és ott égessük el őket.

- Rendben. De elárulnád, hogyan akarsz lelépni innen egy rakás irattal, aminek a fele marhaság?

Kurama nem válaszolt, csak elmosolyodott. Elindult a szobából kifelé, közben intett Hieinek, hogy kövesse. Percekig meneteltek a folyosókon az őrjáratokat kerülgetve. Vagy 20 perc múlva Kurama megállt egy gazdagon díszített ajtó előtt, az egyik folyosó végén. Hiei különös módon ismerősnek találta, majd hirtelen az eszébe villant.

- A kincstár egyik bejárata! Azoknak az ajtóknak volt ilyen a díszítése. És mégis, most valami megváltozott. Hiei viszont képtelen volt rájönni micsoda. Szerencsére az Alvilág leghíresebb banditája volt vele, aki értette a dolgát. Így hát az ajtóról társára fordította a figyelmét, és megrökönyödve látta, hogy amaz mosolyog.

- Kurama.- szólt hozzá.

- Várj meg idekinn és szólj, ha jön valaki.- mondta Kurama.

- Na de…

- Én be tudok jutni ezen az ajtón, a megváltoztatott biztonság rendszer ellenére. De téged nem tudlak bevinni. Csak akadályoznál. Tehát itt maradsz, és figyeled a jobboldali folyosót.- jelentette ki. Hiei tiltakozni akart volna, de Kurama nem adott rá neki lehetőséget.- Vita lezárva!- mondta, majd jobb felé mutatott.- Nyomás!

Hiei duzzogva elindult, de még eszébe jutott egy érv, és megfordult, hogy szóljon Kuramának. Csakhogy Kurama nem volt ott. Hiei egy darabig döbbenten bámulta barátja hűlt helyét, aztán megfordult és elfoglalta őrhelyét. 10 perc múlva valaki megérintette a vállát. Megfordult és vigyorgó barátját látta meg, kezében valami furcsa kőszerűséggel. De mielött jobban szemügyre vehette volna, Kurama a zsebébe rakta, aztán megkerülte Hieit, s elindult vissza az irattárba. Hiei egy darabig elképedve bámult utána, majd szemeit forgatva megrázta a fejét, s a barátja után eredt. Már rég megtanulta barátaival kapcsolatban, hogy néha jobb nem kérdezni. Mikor biztonságban visszaértek az irattárba, Kurama egy halomba rakta a papírokat. Ekkor elővette a zsebéből a szerkezetet. Az eszköz leginkább egy csiszolt drágakőre hasonlított, csak sokkal nagyobb volt annál. Kurama benyomta a szürke kőszerűség tetejét, és az iratkupacra rakta. A tárgy kettévált középen és füstöt fújt ki magából, majd egy villanással eltűnt a papírokkal együtt. Hiei hitetlenkedve nézte, majd ismét megrázta a fejét.

- Inkább nem kérdezek semmit. De ezt otthon majd megmagyarázod.

- Rendben.- válaszolta Kurama.- Hiei, el kell intéznem valamit a könyvtárban, jössz?

- Felőlem mehetünk.- vont vállat Hiei. Kurama rábólintott, majd elindult. 5 perc múlva már, Yama király könyvtárban voltak. Kurama elment, hogy előkerítse azt, amit keresett, és otthagyta Hieit, egyedül a polcok között. A Túlvilág könyvtárában könyvek, tekercsek, feljegyzések, videók milliói sorakoztak a polcokon. A terem kész labirintus volt azok számára, akik nem tudták, mi merre található. Hiei tűnődve sétált a polcok között. Eszébe jutott az, amikor legutóbb itt járt Kuramával, bár annak már több mint négy éve. Eljöttek meg keresni az emberiség legszörnyűbb bűneiről szóló kazetta másolatait. Véletlenül levert egy könyvet, ami egy ősi legendáról szólt. Azokról az időkről, amikor az Alvilág, a Túlvilág, és a Nigenkai még békében, egy uralkodó keze alatt élt. Kurama elég érdekes képet vágott akkor a dologra. Hiei itt megtorpant, minden erejével arra az emlékképre összpontosított.  Milyen arcot is? Dühös volt, bár jól leplezte, és olyan különösen, olyan szomorúan nézett. S mintha fájdalmat látott volna a szemeiben egy pillanatra megvillanni. Futni kezdett, közben éberen figyelte a polcokat. Itt kell lennie valahol!- gondolta.

- Igen, ez az.- suttogta, amikor egy ismerős szekrényhez ért. Kutatni kezdett a könyvek között, de hiába. Pedig ez volt az a hely, biztosan tudta. A márványpadlón levő repedés, ami mellé leesett a könyv, és a szomszéd szekrény fájából is ki van hasadva egy darab. Igen. Ez az a hely. De akkor hol a fenében van az a könyv?

- Mit keresel?- -kérdezte valaki a háta mögött. A szíve majd kiugrott a helyéből ijedtében. Megfordult, és Kurama szemeibe nézett. Úgy érezte magát, mint a kisgyerek, akit rajta kaptak valami tiltott dolgon.

- Megőrültél?- sziszegte Kuramának.- A szívbajt hoztad rám!

- Bocsánat. – mondta Kurama, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan. Tekintetében harag tükröződött, s Hiei érezte, hogy veszélyes vizekre merészkedik, de szóba hozta a könyvet.

- Mondd, nem tudod, hol lehet az a könyv, amit a múltkor levertem? Az eltűnt hercegről, és az egyesült három világról szól.

 Kurama szemei összeszűkültek:- Nem tudom, miről beszélsz.- hangja szomorúan csengett. Hiei tudta itt valami, nagyon nincs rendben.- De ha érdekel, nézd meg a katalógusban. Ott biztosan benne van.- Hiei hirtelen megértette, hogy nem fogja megtalálni a katalógusban sem. De azért mégis úgy döntött, megnézi.

- Vezess oda!- mondta barátjának. Mikor megtalálta a katalógust, ami jó vastag volt, hiába nézte végig. Amit keresett, nem volt benne, mintha nem is létezett volna.

- Hacsak meg nem bolondultam, akkor ezt a könyvet valaki szándékosan eltűntette.- gondolta- De miért tenne ilyet bárki is? Miért tenne ilyet …

- Megtaláltad? – érdeklődött Kurama.

- Nem valószínűleg összekevertem a dolgokat.- felelte. Egy pillanatra, Kurama szemeiben, mintha megkönnyebbülést fedezett volna fel.

- Amíyg el nem jön az idő,. A végzet bábja. Az a könyv. Kurama. Hazugságok. Mi a fene folyik itt?- gondolatai egyre sötétebb formát öltöttek, miközben elhagyták a Túlvilágot.

¯

Genkait a templom mögött temették el. Yusuke könnyes szemekkel bámult a semmibe. Még mindig nagyon nehéz volt elfogadnia, hogy szeretett mestere már sohasem tér vissza. A temetés után visszamentek a templomba. Szótlanul ültek egy asztal körül, s a múlton merengtek, kivéve Hieit, aki a Kuramával eltöltött délelőttjén rágódott. Sokáig honolt csend, amit végül Yusuke tört meg.

- Olyan különös dolog a halál. Már kétszer meghaltam, de még mindig nem értem.

- A halálnak rengeteg módja és arca van.– mondta Koenma.- Az, hogy a halál után mi történik, az elhunyt személyétől függ. Rengetegszer láttam meghalni másokat, és nagyon soknak én döntöttem a sorsáról. Genkai jó életet élt. Megleli a békéjét egy jobb helyen.- majd szomorúan hozzátette- De vannak, akik soha nem lelik meg a békét, és örök szenvedés a sorsuk.

- Amikor Senshui megölt,- szólt Kurama- azt valahogy nem lehetett komolyan venni.

Minden szem Kuramára szegeződött, a folytatásra vártak.

- Ezt meg hogy érted?- kérdezte Yusuke.

- Szerintem eltaláltad.- jegyezte meg Hiei. Kurama rábólintott.

- Nem is tudom. Azt hiszem sejtettem, hogy nem ez a vége, hogy még nem végezhetted be, hogy van még elintézni valód ezen a világon.

- Igen.- morogta Hiei- az Alvilág fejreállítása.- Ez a megjegyzés többeknek is mosolyt csalt az arcára. Kurama ismét megszólalt:- Nem tudom milyen a halál, ide menekültem előle. Viszont, ha eljön az én időm, nem fogom hagyni, hogy ítélkezzenek felettem. Senshui döntésével értek egyet. A lelke egy köztes dimenzióban bolyong ugyan, de tudom, hogy előbb-utóbb, megtalálja a módját a teljes megsemmisülésnek.

- Micsoda?- kérdezték egyszerre többen is.

- Teljes megsemmisülés?- suttogta Yusuke.- Ezt meg hogy érted?

- Ahogyan a test, úgy a lélek is elpusztulhat.- válaszolta Kurama helyett Koenma.- Nem fordul elő túl gyakran, de azért meg történik.

- Miért tartod te ezt, ilyen szimpatikusnak Minamino?- kérdezte Kaitou.

- Inkább pusztuljon el a lelkem, minthogy Koenma utódja döntsön a sorsom felől! Sőt,- tette hozzá, és hirtelen elmosolyodott.- inkább örökké ott kísértem a palotában az őröket, az utódodat és az apádat!

Koenma elnevette magát, s a többiek követték a példáját. A nagy nevetés közben senki sem vette észre, hogy valaki nem nevet velük, csak szomorúan nézi őket, kifürkészhetetlen zöld szemeivel.

¯

- Szerintem így már elég lesz Hiei!- szólt rá barátjára Kurama. Hiei éppen tüzet „rakott”, és a lángok már másfél méteresek voltak. Éjfél felé járt az idő. Kuramával lejöttek, hogy elégessék, az irattárból elhozott papírokat. A kőről, amit Kurama elemelt a kincstárból, Hiei nem tudott meg semmit, ugyanis Kurama nem volt hajlandó beszélni. Bár Hieit lassan már nem is érdekelte, csak szórakozottan nézte a lángokat. Kurama halomban szórta a dokumentumokat a tűzre. A papírok lángra kaptak, és pillanatokon belül elégtek. Kurama fölnézett az égre. Sokáig bámulta mozdulatlanul és némán a csillagokat, végül ledőlt a homokra. A szél a tenger felől enyhén sós levegőt fújt feléjük. Meleg nyári éjszaka volt, s ez a kis szél igazi felfrissülést jelentett számukra. Belekapott a hajukba, s halkan játszadozott vele, de ezzel egyik fiú sem törődött. Hiei szintén szótlanul nézte Kuramát. Próbálta megfejteni barátja lényegét, de most se volt rá képes. Pedig valami mélyen motoszkált benne, de nem tudott rájönni mi az. Hiei úgy érezte semmit sem tud, a tűz másik oldalán fekvő férfiről. Kurama viszont mindent tudott róla. A születésétől kezdve egészen a jelen pillanatig, mindent. Sóhajtott egyet, és ő is felnézett az égre. Hirtelen ötlettel a trikója alá nyúlt, és előhúzta a nyakában lógó Hirui követ. Kurama figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat.

 - Miért nem mondod el neki? Mitől félsz még mindig?- kérdte halkan.

- Nem tudom. Talán attól, hogy meggyűlöl… Vagy magamtól? Nem tudom.

- Nem tudod, vagy nem akarod tudni?- Kérdezte Kurama.

- És te?- kérdezett vissza Hiei.- Miért nem mondod el az igazat magadról anyádnak?

- Számára én olyan vagyok, mint a többi huszonéves srác. Félek, sosem tudná elfogadni, vagy megérteni. És félek összetörni ezt a hazugság burkot is. Azt hiszi, normális ember vagyok. Jobb, ha megmarad ebben a hitében. Minek bonyolítsam az életét démonokkal, és szellemekkel?- suttogta válaszul Kurama. Hiei nem válaszolt. Összeszorította a Hirui követ, a markában. És a kő, ahogy már oly sokszor, így most is elhozta számára a megnyugvást.

¯

- Te még nem alszol Urameshi?

- Ezt én is kérdezhetném tőled Kuwabara.

- Kuramától akartam kérdezni valamit, de felszívódott, mintha a föld nyelte volna el. És- nem mintha meglepne,- Hiei sincs meg.

Yusuke a templom teraszán üldögélt, s most Kuwabara is letelepedett mellé.

- Lementek a partra.

- Minek?- kérdezte Kuwabara.

- Passzolok.- felelte Yusuke.- Fogalmam sincs, mi van velük mostanában. Főleg Kuramával nem stimmel valami.

- Az már igaz.- értett egyet Kuwabara. Sokáig hallgattak, végül Kuwabara törte meg a csendet:- Mondd, szerinted melyikük a veszélyesebb?

- Ezt meg hogy érted?- nézett barátjára meglepetten Yusuke.

- Melyiküket tartod veszélyesebbnek Urameshi? Hieit vagy Kuramát?- kérdezte újból Kuwabara.

- Ez egy jó kérdés.- gondolkodott el Yusuke. Meglepte ez a kérdés, főleg, hogy Kuwabara szájából hangzott el.- Azt hiszem Kuramát.- felelte végül.

- Miért?

- Mert nem egyszerűen csak okos, hanem mert nagyon intelligens, és ravasz is. És mert nem tudok róla semmit.

- Mi?! Na ne mondd!

- Jól van! Tudom, hogy szereti a rózsákat, és az anyját, rajong a pszichológiáért, alkalmazza is eleget. Remek harcos, és jó barát, de ezen kívül semmit sem tudok róla.  De meg bízom benne, teljes szívemből.

Kuwabara bólintott: - Azt hiszem, igazad van. Hiei sokszor mogorva, és mintha jégből lenne a szíve. Kurama nyíltszívű, de nem árul el magáról semmit.

- Igen.- mondta Yusuke.- Csak Hiei nem jégszívű, hanem- kereste a megfelelő szót- megkeseredett. Igen. Tele van keserűséggel, de már megtanult nevetni, és úgy gondolom ez sokat jelent.

Kuwabara megdöbbent. Erre még sohasem gondolt. Hieit egy nagyképű és nagy erejű mogorva tökmagnak gondolta. Sosem keresett okot a viselkedésére. Sosem törődött vele.

- Szerinted hol lehetnek Jinék?

- Mi van?- riadt fel Kuwabara merengéséből.

- Hogy hol lehetnek Jinék. Már rég itt kellene lenniük. A meghívókat már ezer éve megkapták, akkor meg miért nem jöttek el?- tanakodott Yusuke. Ezen Kuwabara is meglepődött. Tényleg. Hol maradnak?

¯

Kuwabara szótlanul sétált a város egyik mellékutcájában. Az évek alatt ő is változott valamennyit. Arcvonásai megkeményedtek, és tekintete sem volt már olyan bamba, mint régen.

- Mi az főnök?- kérdezte Savamura, kizökkentve Kuwabarát abból a mélabús hangulatból, ami reggel óta gyötörte. Nem bírt megszabadulni attól az érzéstől, hogy baj lesz.

- Semmi. Csak egy rossz érzés.- morogta válaszképpen. Barátai összenéztek, régóta ismerték Kuwabarát, így sejtették: többről van szó.

- Ó! Biztosíthatlak róla, hogy még rosszabb lesz!- sziszegte egy fagyos hang a hátuk mögött. Kuwabara ereiben megfagyott a vér. Pillanatok alatt tudatosult benne a tény, miszerint: barátain és rajta kívül, senki más nincs az utcában. Senki más ember. Hiába sejtette, mire számítson, még is megdöbbent annak a négy démonnak a látványától, akiket miután megfordult, meglátott. A mazokuknak vörösesbarna bőre, fekete haja, sárga szeme, és hatalmas szárnyai voltak. Kuwabara megrémült, mikor megcsapta őt, a démonok erejének szele. Egyik sem volt gyengébb A szintűnél. Okuba rémülten hátrált.

- Fő...fő...főnök, látod ezeket?

- Igen.- válaszolta Kuwabara. Higgadt hangja legalább annyira meglepte a barátait, mint a démonok látványa. Hitetlenkedve fordultak felé, és meglátták Kuwabara elszánt, félelem nélküli tekintetét.- Látom őket. Teljesen tisztán. Mit akartok?- kérdezte az egyik mazokzutól.

- Te vagy Kuwabara?- kérdezett vissza a démon.

- Igen. Miért kérded?

- Akkor téged akarunk, de a barátaid is jöhetnek.- felelte a démon, unott, közömbös hangon.

- Ki küldött?- kérdezett Kuwabara. A démon összevont szemekkel méregette.

- Hm. Többet tudsz, mint gondoltam. Nem fogom uram nevét az orrodra kötni, kölyök!

- Ha szép szóval nem megy,- vont vállat Kuwabara, és megidézte a szellemkardját. Barátai tátott szájjal bámulták, a mazoku szeme összeszűkült.

- Említették, hogy van szellemi erőd, elvégre az Urameshi -féle bandába tartozol. Egész figyelemre méltó, de továbbra sem vagy több egy embernél!- mondta, és támadott. Kuwabara ráüvöltött a barátaira:- Fussatok, idióták!- De már késő volt. A démon társai elkapták a fiúkat, és nem eresztették őket. Eközben Kuwabara kétségbeesetten próbált védekezni a szárnyas szörnyeteg ellen. Nem volt elég gyors. A démon karmai mély árkot vájtak a hátába. Kuwabara agyát elborította a düh. A démon felé rohamozott, de az a levegőbe emelkedett előle, s fentről leste prédáját.

¯

Yusuke hirtelen megtorpant.- Kuwabara!- suttogta.

- Mi az?- kérdezte élesen Kurama.

- Bajban van. Érzem.- válaszolta Yusuke. Éppen a játékteremből jöttek kifelé. Kuwabara is velük lett volna, de meglátta Kirishimáékat és elment velük.

- Menjünk egy olyan utcába, ahol nincsenek emberek.- javasolta Hiei. Kurama rábólintott a javaslatra. Futni kezdtek. Yusuke elvezette őket a legközelebbi sikátorba. Hiei levette a jagant fedő kendőt a fejéről, és minden erejével Kuwabarára koncentrált.

- Te jó ég!- kiáltott fel, pár pillanat múlva.

- Mondd már!- parancsolt rá Yusuke.

- Egy démon ellen harcol.

- Hogyan?!

- Ez még nem minden. Azt a három marhát,- nem mintha Kuwabara nem volna az- elkapta még három démon.

- Hol?- kérdezte Kurama.

- Nem túl messze innen.- felelte Hiei, és rohanni kezdett. A többiek utána.

¯

A mazoku szárnya megsérült. Egyáltalán nem számított arra, hogy Kuwabara megnövelheti a kardja méretét. Kuwabara rosszul volt. Az öngyógyító képessége ellenére, a sebe állapota nem javult, és ellenfele tudta ezt. A démon nyugodtan állt, és várta, míg Kuwabara ereje elfogy. Ám hirtelen oldalra kapta a fejét.

- Még egy mozdulat korcs, és a húgod halott!

Kuwabara értetlenül nézett ugyanabba az irányba, és megrökönyödve vette tudomásul, hogy Hiei jelenik meg mellette. Ez a fickó lekorcsozta Hieit! Nem értette. Eközben Hiei mindhárom szemét a démonra szegezte. Aztán normális szemeivel Kuwabarára nézett.

- Magadra hagyunk egy félórára, és te máris démonokkal csatázol! Gratulálok! Sikerült felülmúlnod az összes eddigi hülyeségedet!

- Te csak hallgass kerti törpe!- lihegte Kuwabara- Végül is nem engem, neveztek korcsnak az előbb!

- Arra… én is kíváncsi lennék, hogyan értette ezt.- válaszolta zavartan Hiei, és a démon felé fordult. Az megvetően szólt hozzá:

- Nagyon jól tudod, miről beszélek, imiko! Az anyád hótündér volt, és ezt te is jól tudod.- Kuwabara úgy érezte, mindjárt megőrül. Hótündér? Nagyon rossz előérzete támadt.

- A társaim nemrég jártak a templomban.- Hiei arcából kifutott a vér. – Foglyaink: egy túlvilági liba, két ember nő, a hótündér hugicád korcs, és három ember férfi. A társaink éppen három újabb fogolyról gondoskodnak éppen.- A mazoku kegyetlen mosolyt villantott rájuk.- Felkészültünk rátok, és figyelmeztetlek benneteket, a foglyok életével játszotok, ha megmozdultok! Ha akár csak egy fokkal is hidegebb, vagy melegebb lesz a levegő, vagy észrevesszük, hogy néhány növény furcsán viselkedik, a foglyok bánják meg! – Kuwabara lassan megértette. Yukina és Hiei testvérek! Csak az lehet az egyetlen magyarázat. Legszívesebben üvöltött volna. A mazoku felemelte a hangját.- Ez rád is vonatkozik Urameshi, és az Ezüst Rókára is. Tudom, hogy itt vagytok! És ne merészeljetek sírva Mukurohoz, Yomihoz, vagy Enkhihez rohanni, mert azt szintén a foglyok keserülik meg.

- Gyáva!- sziszegte neki Hiei.

- Gyenge!- vágott vissza a démon, majd intett társainak, akik erre eltűntek. A démon vetett még egy utolsó becsmérlő pillantást rájuk, és ő is eltűnt. Hiei lábaiból kiszállt az erő, és térdere rogyott.

- A rohadt életbe!- kiáltotta, és odavágta az öklét a földhöz.