XII.

-         JESSZUSOM! – hallják a Danán Mao kiáltását.

-         Urzu – 2. Jelentést. Mi folyik ott? – kérdezi Tessa. Már ők is észlelték a Narashino szállítóhelikopterét, valamint látják a szárazföld felől közeledő géprajt, de arról, hogy mi érkezett az elsővel információjuk még nincs. Ám Mao rádió forgalmazása nem nekik szól. Döbbenten hallják a máskor magabiztos hangban reszkető félelmet.

-         Urzu – 7. válaszolj! Urzu – 2. Urzu – 7. nek Sousuke válaszolj!

Ám a hívott gépből nem érkezik válasz. Bár a becsapódása visszakapcsolta rádióját, mégsem felel.

-         Urzu – 2. azonnal adjon képet. – kiált Kalinyin a rádióba.

A Dana központi képernyője megelevenedik. A látványtól mindenkinek elakad a lélegzet. Az Arbalest mozdulatlanul áll a leszállópályán. Csak a Lambda kék fénye vibrál a gép körül.

- Sousuke HALLASZ? – üvölt Mao ismét a rádióba. A választ rajta kívül nem jut el senkihez. A pályán álló gép kezeiben hirtelen vakító kék fénygömbök villannak. Már mikor megjelennek a gép térdéig érnek. Néhány másodperc és a pálya betonjába marnak, elpárologtatva azt.

- Uram isten… - suttogja Tessa a látványra, ő az, aki megérti először, hogy mire készül Sagara. Megérti, hogy ha megteszi, semmi, de semmi nem fog maradni a sziget azon részéből. – De miért? – teszi fel magának a kérdést.

- Állítsák meg Urzu – 7. et. Ha kell, lője ki!! – kiált Tessa. A Dana vezérlőtermében néma csend támad, az ott ülők mindegyike tudja, hogy mit érez, kapitányuk az Arbalest pilótája iránt. És mégis ilyen parancsot adott.

- Itt Urzu – 6. Negatív! A parancs nem végrehajtható.

- Itt Urzu – 2. Vettem.

Ebben a pillanatban szemből látják az Arbalestet. ahogy Mao elé áll. Most először hallja a Dana személyzete Sagara hangját. Döbbenet ül ki az arcokra a hang hallatán. Ez nem az, amit megszoktak tőle. Hangja tele gyűlölettel, fájdalommal, és ami a legrosszabb őrülettel.

-         Nem akarlak bántani Mao. Állj félre az utamból. Hogy tehették ezt!!!

Meglepetésükre a kép ismét változik, újra hátulról látják a gépet. A pilótával végleg megszakad a kapcsolat. Hallják Mao hangját.

-         Inkább nekik megyek egy mono vágóval, de ezzel én nem szállok szembe.

-         Miért nem teljesíti a parancsot Urzu – 2. –kérdezi Kalinyin.

-         Nem tudjuk megállítani. Aki képes lenne rá… az már nem teheti. – jön Mao elcsukló válasza.

-         Mi történt! Képet kérünk!.

-         Nem lehet!- kiált Tessa.

A Dana központi képernyőjét előbb az épület tölti meg, majd lassan kockáról kockára nagyít a gép objektívje. Először csak egy a homokban fekvő alak látszik, később már felismerhető. Tessa megismeri Kanamét. A következő képen már látják a lány mellkasán sötétlő foltot, a teste alatt terjedő vértócsát. Maónak nem kell mondani semmit. Megértik, hogy miért nem lehet megfékezni Sagarát.

- Ugye nem nézte végig? – sóhajt reménykedve a kapitány.

- Attól tartok, hogy igen. Akkor érkezett, amikor Chidori kisasszony lezuhant.

- Kalinyin! Ön ismeri legjobban Sagarát. Mit várhatunk most tőle?

- Nem tudom. Ilyennek még soha sem láttam. Csak remélhetjük, hogy nem fordul ellenünk.

Ebben a percben elszabadul a pokol. Az Arbalest lassan felemeli karjait, egy irtózatos kék fénycsóva vágódik ki a kezéből. A két gömb egyesült. Minden, ami az útjában állt egyszerűen elpárolgott. A csapás még a felszállópálya aszfaltját is felszaggatta, az épület és a mögötte lévő domb mintha soha nem is létezett volna, úgy sörte el a Lambda ereje. Mikor a fény elhalványult, láthatóvá vált a rombolás. Egy száz méter széles folyosón minden eltűnt, emberek, védelmezők, épületek, tereptárgyak, mint ha egy gigantikus buldózer söpört volna végig a tájon. A pusztítás közepén csak kis szigetként egy apró földfelület maradt sértetlen, a rajta fekvő élettelen alakkal együtt. A Danát eléri a lökéshullám, a hídra sorban futnak be a kárjelentések, a vezérlő pultokból kékes szikrák, villámok csapkodnak, majd a vihar elül. Megmenekültek.

Sousuke hallja Mao hangját, válaszolni azonban nem képes és most nem is akar. Szemében irtózatos fájdalom, úgy érzi, ki tépték a szívét. Még mindig mereven bámulja a központi képernyőjén Kaname testét. – Nem ez nem lehet. – csak ez az egy gondolat ismétlődik elméjében. Külső hangszórói elevenednek meg először.

-         Chidori, jól vagy? – hallják a körülötte lévők. Kurz lelapul a gépe mögé. Egy gyalogos fut oda hozzá, ám elrángatni nem bírja. Fejét sem meri felemelni, tudja, ha Sousuke meglátja, rá jön, hogy ő lőtt.

-         Chidori válaszolj! Mozdulj meg! Élsz még?! CHIDORI!!!! – ezt még üvölti de az utolsó mondatot, már csak Mao hallja, suttogva ejti a szavakat, lezárt szemekkel. –Mozdulj meg Kaname… Kérlek.

Sousuke kinyitja szemeit, kedvese még mindig mozdulatlan. Szemeiben most már nyoma sincs szomorúságnak. Izzó gyűlölet, valamint az őrület szikrái villognak már benne.

-         Nyiss csatornát hozzájuk. – utasítja színtelen hangon a gép MI. –jét.

-         Csatorna nyitva.

-         Megöltétek őt. – szól, miközben képzeletében két hatalmas energia gömb képe jelenik meg, hogy pár másodperc múlva anyagiasuljanak gépe tenyereiben. – Ezért senki sem hagyja el ezt a szigetet ÉLVE.

Ekkor áll elé Mao M – 9. – e. Csendesen, túl csendesen szól társának.

- Nem akarlak bántani Mao. Állj félre az utamból. Hogy tehették ezt!!!. – a másik gép ellép előle.

Elképzeli, hogy Kaname testét körbeveszi egy burok, egy burok, ami mindentől, még a Lambdától is megvédi a lányt, amin még a szél sem képes áthatolni. A háta mögött állók kikerekedett szemekkel látják, hogy a földön heverő testet körbeöleli egy fényes kék ragyogás. Sousuke akaratának megtestesülése. Tovább megy, elképzeli, hogy a gömbök feltépik a gép mellett az aszfaltot. Majd elképzeli, amint egyesülnek, és végigsöpörnek a tájon. Elképzeli, hogy a közte és Kaname között lévő tizenöt védelmező vízharmattá válik, amint a gömbök elérik őket. Elképzeli, hogy semmi sem marad a nyomában, sem, fa sem épület, de még az a domb sem az épületek mögött. Elképzeli, hogy a gömbök 20 centi mélyen a betonba vágnak, elsöpörve mindent és mindenkit, aki a felszínen van. Kivéve azt az egy fénykupolát. Elképzeli, hogy semmi, még a szél sem ér a kék izzásban fekvő lányhoz. Ahogy ezeket elképzelte, az események meg is történtek. Mikor visszatér a való világ azon részébe, ami neki Kaname elvesztése után megmaradt, minden úgy történt, ahogy képzeletében látta. Semmi, de semmi sem ért a számára legfontosabb személyhez. Még látja amint egy védelmező fele, összeesik. Másik fele a támadása útjába került. Látja amint körben újabb védelmezők, tűnnek fel. Kirántja mono vágóját, majd egy könnyed mozdulattal letép egy korábban kilőtt védelmezőről egy másikat. Két vágóval a kezében, minden fájdalmát és dühét a közeledőkre zúdítva rohanni kezd, a kis földdarab és rajta Kaname felé. Senki sem áll az útjába. Ebben közrejátszik az is, hogy mindkét mono vágó a Lambda kék fényében izzik. Kétséget sem hagyva a felől, mi lesz a sorsa annak, aki közé és a földön fekvő test közé mer állni.

Az Arbalest térden csúszva ér Kanaméhez, mire a gép megáll, ő már rohan a lány felé. Amint eléri egyetlen mozdulattal, tépi szét pólóját, nézi a sebet. Tudja, hogy mit jelent egy ilyen sérülés. Gyorsan előkapja EÜ. csomagját, gézlapot szorít a sebre, majd rögzíti azt. Még a lány pulzusát sem keresi meg. Karjaiba kapja az élettelen hideg testet. Hajába túr, a lány falfehér arcát könnyei áztatják. Egyik kezével finoman mellére húzza a fejét, ahogy aludni szoktak, másikkal a lány vállát öleli át, úgy, hogy a sebet is szorítani tudja. Szeméből eltűnik az őrület, csak a fájdalom marad.

- Ne hagy egyedül. – sírja a lány arcát simogatva. – Mi lesz velem nélküled. Nem tudok így élni. Kérlek Kaname ne, hagyj magamra. Kérlek, maradj velem, ne halj meg Kaname. Annyira Szeretlek. – Magához húzza a lány fejét, hajába temeti arcát.  Már nem érdekli, hogy ki látja, vagy hallja. Most elvesztett kedvesét siratja. A lány dús hajába zokogja fájdalmát. Már nem érdekli a környezetében tomboló csata. Már nem akar harcolni. Nem akar semmit. Csak Kanaméval lenni. Bárhol is legyen az.

Idő közben lassan a területre érkező szállítógép fedélzetén a Mithril deszant egysége veszi a Dana kétségbe esett parancsát. Még nem sokat tudnak az ütközet állásáról, csak azt, hogy társaik odalent csapdába szaladtak. A ledobott egység szinte teljesen megsemmisült. Képük a csatáról kapcsolat hiányában nincs. A parancs, amit vettek. Csak annyi, hogy

-         Állítsák meg Urzu – 7. et. Ha kell, lőjék ki.

-         Te nem az a fickó volt Greyel és a többiekkel. –szól belső csatornán az egyik pilóta.

-         De úgy tudom. Hallottam, hogy miatta pusztultak el.

-         Már megint kever valamit az a kis nyavalyás.

-         Fiúk, aki elkapja annak egy hétig, fizetem a piáját. – szól az egység parancsnoka.

-         Bemértétek, már merre van az a rohadék?

-         Aha. Itt ácsorog majdnem alattunk. De még nem vagyunk a zónában.

Váratlanul egy fényes gömb szakítja meg a meghitt társalgást.

-         Mi a fene volt ez? Atom?

-         Nem hinném, csak előre pusztított, nem körkörösen. Sugárzást mér valaki?

-         Nem.  –szól egyikük, amikor a pilóta hangját hallják a gépekben, kinyílik a hátsó rámpa.

-         A cél fölött vagyunk. Ugrás. – 5, 4, 3, 2, 1… 0 UGRÁS!

A tíz védelmező végigszalad a rámpán, és levetik magukat a semmibe. Másodpercek múlva kinyílnak az ernyőik. Így ereszkednek tovább a sziget felé.

- Látom a szemetet. Elhagyta a gépet. Valamivel nagyon el van foglalva.

- Könnyebb lesz eltaposni. Mint egy férget.

A Narashino deszantosai felvidulva hallják a rádióikban egy ismert, és jó ideig utált férfi hangját.

- Na ezek is itt vannak. Hé Narashino ide nem valók a bénák. – szól Akagi parancsnok a Nerimától.

- Jé itt vannak a Nerimai Vörös Sáfrányok is.

- Vörös SÁRKÁNY, ti idióták hányszor mondjam még!

- Na mindegy. Melyik fele kell?

- Nekünk megfelel az Északi. – felel a Nerima nevében Akagi, hallani katonáinak kuncogását.

- Jó akkor nekünk maradt a déli.

Ekkor szétválnak, majd pillanatokon belül ők is észlelik a szigeten elszabadult energiát. Kérdéseik, és válaszaik megegyeznek a fölöttük 10.000 m- en vitatkozó Mithriles pilótákéval. Bár ők nem vették a Dana parancsait, csak Sinjiét.

-         Ha tudjátok, fedezzétek azt a fehér védelmezőt.

-         Mi volt ez az előbb.

-         Azt hiszem egy Lambda meghajtó használat közben. –felel a több felől érkező kérdésre Kazama.

-         Na sáfrány aztán ropogósra ne süljetek nekem. Kinek verjük el a száját a katonai parádén, ha feldobjátok a talpatokat.

-         SÁRKÁNY!!!!!! – hangzik ismét az üvöltés. –Pofa be ti vesztesek. Aki hamarabb ér középre az nyer!!!!.

Ezzel a párbeszéddel robban be az önvédelmi haderő mindkét egysége a csatába. Megjelenésük, mindkét oldalnak meglepetést okozott. Kinek kellemeset, kinek kellemetlent. Bár Sagara csapása után nem sok munka maradt.

Lent, a kedvesét ölelő Sousukét már nem érdekli a csata. Nem érdekli semmi. Csak Kanaméval akar lenni. Bárhol is van az. Lassan felemeli fejét a lány hajáról. Letörli a könnyeket. Észre sem veszi, hogy most könnyei helyett a lány vére csíkozza arcát. Szeme, már nem tükröz semmit, őrületnek vagy fájdalomnak nyoma sincs benne. Gondolatai tiszták, hidegek, túl hidegek. A világ, amelyben megtalálta helyét, amelyben boldog tudott lenni, a lány elvesztésével összedőlt. Így már nincs értelme semminek. Agyában egyetlen gondolatsor lüktet. – Elpusztítani mindent és mindenkit, aki a szigeten van, hovatartozásra való tekintet nélkül. Végezni velük, de utána hogyan tovább? Tudja, hogy amíg a gépben ül nem lesz senki, aki meg tudná állítani. Tudja, de már nem akar maradni ebben a világban. De erre is talál megoldást. Ha végzet velük, felrobbantja a gépet, önmagával együtt. Akkor Kaname után mehet, oda ahol a lány most van. Ismét együtt lehet vele. Lassan leteszi szerelme testét. Fejét, még pár másodpercig a kezében tartja. Utoljára még végigsimítja a számára oly kedves arcot. Lassan lehajol, hogy egy utolsó búcsúcsókot leheljen a lány ajkaira. Gyengéden helyezi a földre teljesen, arcán szomorkás mosoly. Már döntött. Döntött, hogy utána megy.

- Hamarosan találkozunk. – suttogja Kanaménak.