IV. Fejezet – Az áruló

Reggel, mikor Priest Seto felébredt egy ideig eltartott, míg eszébe jutottak a történtek. Oldalra fordult és látta, hogy Núbia békésen alszik a karjaiban. A fiú elmosolyodott és megsimogatta kedvese arcát. Sosem érezte magát ilyen boldognak. Már régen el kellett volna mondania Núbiának, hogy szereti, hisz már akkor szerette, amikor még csak gyerekként játszottak a palota kertjében. Mennyi időt vett el maguktól, azzal, hogy hallgatott. De most végre elmondta és soha többé nem ereszti el Őt. Gyengéden megcsókolta alvó szerelmét, majd felkelt és felöltözött. Mikor végzett még egyszer megsimogatta a lány arcát. Núbia lassan kinyitotta a szemét.

-        Seto! Attól féltem csak álmodtam.

-  Nem álmodtál. És ígérem most már veled maradok mindig!

A lány felült és átkarolta Seto nyakát.

- Nagyon szeretlek – suttogta – Sosem fogok mást szeretni.

- Én is szeretlek. És örökké csak téged! Esküszöm.

Forrón megcsókolták egymást, mintegy megpecsételve fogadalmukat.

-        Most mennem kell. Találkoznom kell Atemmel.

-        Én is veled megyek!

Núbia gyorsan magára kapkodta a ruháit és Priest Seto oldalán kilépett a szobából.

Seto Kaiba egész éjjel a palotában sétált és gondolkodott. Azon törte a fejét, hogy juthatna haza és hogy egyáltalán mit keres itt. Rengeteg mindent akart megtudni, de a többórányi gondolkodással csak annyit ért el, hogy szörnyen megfájdult a feje. Reggelre –mintha valami húzta volna- visszatért Núbia szobájához. Épp látta, amint a lány és a pap kiléptek az ajtón egymás kezét fogva. Kaiba úgy érezte már átélte ezt egyszer. Mintha az emlékeiben mélyen ott motoszkálnának ezek a képek: ő és Núbia egymás kezét fogják…Núbia mosolyog…hihetetlenül boldog. Mivel úgy gondolta a fáraóhoz mennek velük tartott.

-        Jó reggelt! – Atem fáradtnak tűnt, de arca vidám volt. Nyilván egész éjjel fennt volt az árulók miatt. – Hogy aludtatok? – kérdezte barátait és sokatmondó pillantással nézett a papra.

-        Remekül! – válaszolták mindketten egyszerre.

-        Mondd Atem, mi a helyzet az árulókkal? – kérdezte Seto.

-        Minden rendben. Szinte mindenkit sikerült elfognunk egyetlen éjszaka alatt. Akit pedig nem az fülét-farkát behúzva menekül.

-        És Tark? – Núbia szeme félelmet tükrözött – Vele mi van?

-        Ő megszökött. Fogalmunk sincs hol lehet. De nincs miért aggódnod, az emberei nélkül nem tehet semmit ellenünk.

-        Atemnek igaza van. Nem lesz semmi baj!

Núbia bólintott és elmosolyodott.

-        Rendben. Akkor azt hiszem, én haza megyek.

Priest Seto ijedten nézett rá. Núbia kedvese arcát látva elnevette magát:

-        Haza megyek, hogy elmondjak mindent édesapámnak és aztán visszajövök. – Megcsókolta megkönnyebült szerelmét, átölelte a fáraót és már rohant is kifelé.

-        Most pont olyan, mint amikor még gyerekek voltunk. – nézett utána Atem – Igaz ő még most is az.

-        Nem! Már egyáltalán nem az. Felnőtt és mi észre sem vettük.

-        Amint látom Te már észrevetted. – nevetett Atem.

Kaiba nem tudta, jól döntött-e, amikor Núbia után ment, de valami azt súgta menjen vele. „Úgy tűnik feleslegesen aggódtam.” A város békés volt. A nap melegen sütött, az utcákon mosolygó emberek sétáltak, a gyerekek békésen játszottak. Nyoma sem volt az éjjeli hajtóvadászatnak. Núbia családja kétségkívül gazdag volt: hatalmas házuk tele szolgákkal, akik mind nagyon örültek, hogy „ a kisasszony jól van”.

-        Hol van az apám?

-        Núbia!

-        Apa! – Núbia édesapja nyakába ugrott. A férfi fekete haját néhol ősz tincsek tarkították. Hatalmas termete félelmetesnek hatott, ám kék szeméből melegség tükröződött. Seto meglepődött, hogy apa és lány mennyire hasonlítanak egymásra.

-        Jól vagy kislányom? Nagyon aggódtam miattad! Fogalmam sem volt, hol vagy és ami az éjjel történt…

-        Semmi bajom apa! Minden rendben, a palotában voltam. És anya?

-        Alszik. Egész éjjel fent volt. Végre sikerült rávennem, hogy lepihenjen. De mondd, mit kerestél a palotában?

-        Én szóltam Atemnek, hogy Tark mire készül.

-        Szóval te tudtad? Miért nem szóltál nekem?

-        Nem is tudom… Talán mert… féltettelek. De mondd apa: te sem tudod hol van Tark?

-        Fogalmam sincs! Amikor meghallotta, hogy a fáraó emberei árulókat keresnek, nagyon ideges lett és elment. Akkor még nem tudtam, hogy ő az áruló. A katonák mondták el, amikor átvizsgálták a házat. Ha! Mintha én rejtegetném! – Núbia apjának szemében sértődöttség csillant. Büszke ember volt. A puszta gondolata is feldühítette annak, hogy azt feltételezik róla, árulót rejteget.

-        Ugyan már apa! Senki nem gondolta, hogy rejtegeted, de biztosra kellett menniük.

-        Ööö…Uram! – egy öreg szolgáló jelent meg az ajtóban.

-        Igen?

-        Szóval…azt említette, hogy esetleg ma…tekintettel az éjszaka történtekre…hogy esetleg…

-        Bökd már ki!

-        Szóval azt mondta, ma elengedne minket, hogy hazamenjünk a családjainkhoz.

-        Ja persze. Igen. Menjetek nyugodtan!

-        Köszönjük uram! – a szolga hajlongva távozott.

Núbia és az apja már órák óta beszélgettek. A lány mindent elmondott: hogy hogyan tudta meg mire készül Tark, hogy sikerült üzenetet küldenie és hogy hogyan jutott el a palotába. Ami azt illeti Seto egy kicsit unta magát. Ezt már mind tudta. Kár volt Núbia után jönnie. Semmi sem történt. Épp azt tervezgette, hogy lelép, amikor valaki megszólalt a háta mögött:

-        Á! Az én kis családom! – egy férfi állt az ajtóban. 25 év körüli, magas, feltünően jóképű alak. A szeme és a haja feketén csillogott, akárcsak a ruha, amit viselt. Núbiára nézett és elmosolyodott. – Hiányoztam kedvesem?

A lány undorodva nézett rá:

 - Mit keresel itt Tark?

 - Hogy merészelsz idejönni, te nyomorult áruló?! – Núbia apja fortyogott a dühtől. Kaiba meg volt róla győződve, hogy pillanatokon belül a férfinak ugrik.

 - Csak semmi ostobaság kedves apósom! Még baja esik – mutatott Núbiára, aki az ajtó mellett állt. Abban a pillnatban 2 alak jelent meg és még mielőtt apja bármit is tehetett volna az egyik elkapta a lányt és kést szorított a nyakához.

Kaiba dühös volt. Dühös volt magára, amiért tehetetlen, dühös Setóra, mert elengedte Núbiát és dühös Tarkra, aki bántani akarja a lányt. Szívesen letörölné azt az idióta vigyort a képéről.

-        Mit akarsz itt? – Núbia apja, bár Tarkhoz beszélt le sem vette a szemét lányáról.

-        Ó, csak egy apró szívességet kérnék. Jutass be a palotába!

-        Te megőrültél! Soha!

-        Ha nem, hát nem. Ég veled kedvesem! – intett a fickónak, aki Núbiát fogta, mire az elindította pengéjét a lány nyakán. Apja felüvöltött a kiserkenő vér láttán.

-        Rendben! Megteszem! Csak engedd el a lányom!

-        Ne apa! Megöli Atemet!

-        Köszönöm kedves apósom. Látom neked több eszed van, mint a lányodnak. Azonban még nem engedem el őt. Itt marad ezekkel a kedves emberekkel. Ők majd vigyáznak rá, rendben? Induljunk!

Tark elindult Núbia apja mögött. Mikor a lány mellé értek, megsimogatta az arcát:

-        Viszlát szépségem!

-        Te szemét! Ne merd bántani Atemet vagy Setot! Ne vidd el a palotába! Kérlek apa!

-        Sajnálom kicsim! Te fontosabb vagy. – azzal a két férfi kilépett az ajtón és elindultak a palotába.

V. Fejezet – A palotában

Hamarosan!