2. rész

Imádtam Kennel lenni! Azóta a csók óta szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Kivéve azt a néhány esetet, amikor Kennek valami fontos dolga akadt. Ilyenkor nem tudtam hol van és mit csinál, de bíztam benne. Csak ez volt a fontos. És az amit a szemében láttam, amikor rám nézett: hogy fontos vagyok neki. Ez megnyugtatott és biztonságot adott. Olyan volt, mintha egyszerre lenne a legjobb barátom és a szerelmem. Szerelmem….Bár sosem mondta egyikünk sem, „Szeretlek!” Jó lett volna ezt a szót hallani tőle. Mégis örültem, hogy nem mondta. Féltem attól, mit válaszolnék. Kedveltem őt, imádtam minden egyes percet, amit vele tölthettem, fontos volt nekem….de egy éjszaka emléke még bennem élt. Reméltem egyszer majd elfelejthetem és akkor majd testestől-lelkestől Kené lehetek. Testestől….mert nem feküdtem le vele. Féltem, akkor elveszíteném azt az éjszakát…

Már majdnem egy hónapja voltunk együtt, amikor Ken azzal az ötlettel állt elő, hogy ismerjem meg a barátait. Ésszerű kérésnek tűnt. Ő ismerte az én barátaimat. Bár néha jobb lett volna, ha Yumit soha nem ismeri meg. Rosszabb volt, mintha a nagymamámnak mutattam volna be. Gyerekkori történeteket mesélt rólam és rendszerint terítékre kerültek a volt barátaim is. Áldtam azt a pillanatot, amikor úgy döntöttem nem beszélek drága barátnőmnek Ayáról. Képes lett volna még azt is elmesélni. De a legtöbb találkozás azért jól sikerült. És Ken soha nem panaszkodott, ha túl sokat beszéltünk Yumival. Mosolyogva hallgatta és kedvesen válaszolt minden egyes ostoba kérdésünkre. Ezért – bár féltem a találkozástól – úgy döntöttem megismerem az ő barátait. De mi van ha nem tetszem nekik? „Ne aggódj rendes srácok.” Igen persze, hogy azok, de akkor mi ez a furcsa szorító érzés a gyomromban? Talán rossz előérzet? De hát mi baj lenne? Végülis csak három virágárus fiú. Tehát beleegyeztem. Nem is sejtettem, mekkorát hibáztam…

*

A Ken által megadott cím felé tartottam. Persze késésben voltam. Nem akartam elkésni, ezért megszaporáztam lépteimet. Nem voltam ideges. Ken olyan meggyőző volt, hogy alig vártam, hogy találkozhassak a barátaival. Nem mondott el róluk semmit, azt mondta meg kell őket ismernem. Háromra beszéltük meg és már csak 5 percem volt. Már szinte rohantam, közben az eső is csöpögni kezdett. Összehúztam a kabátom és még gyorsabbra vettem a tempót, nem akartam megváratni őket. Amikor felnéztem és az út túloldalán megláttam a boltot, hirtelen megtorpantam. Kitten’s House. Megint ott volt az a szorító érzés a gyomromban. Úgy kúszott vissza, mint egy alattomos kígyó, áramütésként átjárva az egész testem. Egy nagyon…nagyon…rossz érzés. De nem tehettem semmit. Megígértem Kennek és inkább meghaltam volna, minthogy csalódást okozzak neki. Inkább meghaltam volna…

Ken az ajtóban várt rám. Szokás szerint mosolygott és csillogó szemmel nézett rám.

- Megint késtél! – mondta és tettetett sértődöttséggel elfordult.

- Igen-igen! Kezdem azt hinni, hogy átok ül rajtam: soha nem érhetek oda időben sehová. Igen! Csak ez lehet! – bizonygattam komoly képpel. Mosolyogva visszafordult és megfogta a kezem.

- Gyere! Mindjárt elered az eső.

Ken nyomában beléptem az üzletbe. Nem engedtem el a kezét. Nem mertem. Egyre nagyobb volt a gombóc a torkomban. Mivel aznap korábban zártak, az üzlet üres volt, leszámítva a két fiút, akik addíg elmélyülten társalogtak valamiről. Mikor beléptünk kíváncsian felénk fordultak. Az egyikük, egy magas, feltűnően jóképű, 23 év körüli férfi nyomban odalépett hozzám és megszorította a kezem.

- Örülök, hogy megismerhetlek, kedves hölgyem! Keni már rengeteget mesélt rólad. De úgy látom tévedett: nem szép vagy, hanem gyönyörű!

- Elég legyen Yohji! – mondta Ken és finoman arrébb tessékelte Yohji-kunt. – Akimoto, ő a mi playboyunk Yohji Kodou. Ez a lány pedig a legjobb dolog az életemben.

Éreztem, hogy egyre jobban elpirulok.

- Akimoto Fujiwara.- mondtam és ismét Yohji kezében találtam az enyémet. Talán ő is meglátta Ken egyre idegesebb arcát, nem tudom, mindenesetre a másik fiú gyorsan odalépett Yohji és közém, miközben a kezét nyújtotta.

- Omi Tsukiyono. Nagyon örülök. – Szemügyre vettem. Szinte még gyerek volt, nem lehetett több 17 évesnél. Kedves, nagy szemei voltak és ártatlan arca. Az jutott eszembe, ha lenne öcsém, azt szeretném, hogy ilyen legyen.

- És hol van Aya-kun? – hallottam Ken hangját. Aya? Az nem lehet! Biztosan csak véletlen. Nem lehet ugyanaz az Aya. Abban a pillanatban nyílt az ajtó. Megfordultam….és egy violakék szempárral találtam szembe magam. Fájdalmasan ismerős volt ez a tekintet. Úgy éreztem megnyílik alattam a föld és én beleesem az örök sötétségbe. Vagy nem is éreztem, inkább kívántam? Csak álltam ott szemben azzal az arccal, amit éjszakákon át annyiszor láttam álmomban. Egy ideig ő is nézett engem. Meglepődött? Megrémült? Örült? Egyiket sem tudtam leolvasni az arcáról, mégis mindet látni véltem a szemében. Lassan felém nyújtotta a kezét.

- Ran Fujimiya….Aya. – mondta hűvösen és megfogta a kezem. Ismerős érintés. Villámcsapásként ért az ismerős érzés. Vágy….álom….fájdalom….Aya.

- A-Akimoto Fujiwara. – nehezemre esett megszólalni. Még mindig fogtuk egymás kezét. Ken karját éreztem a vállamon. Hirtelen magamhoz tértem és láttam, hogy Omi és Yohji értetlen pillantásokat vált, Ken pedig meglepődve figyel engem és Ayát. Gyorsan elhúztam a kezem és mosolyt erőltettem az arcomra.

Nem tudom vajon Ken és a többiek észrevettek-e valamit, mindenesetre a délután hátralévő része viszonylag vidáman telt. Már ami kívülről látszott. Próbáltam mosolyogni és úgy viselkedni, mint mindig, nehogy Ken gyanút fogjon. Most már határozottan jó ötletnek találtam Yumi azon akcióját, amikor elráncigált egy színész-kurzusra. Rengeteget beszélgettünk és rájöttem, hogy Kennek igaza volt: nagyon kedves fiúk. Yohji és Omi. De Aya….szótlan volt, mogorva és magának való. Próbáltam annak betudni, hogy miattam ilyen. De a szívem mélyén tudtam, hogy nem így van. Ő tényleg ilyen. Pontosan Ken ellentéte. Ha ránéztem egy szomorú és dühös férfit láttam. Aztán egy idő után valami fontos dologra hivatkozva elment.

- Ne is törődj vele! Ő sosem kedves senkivel! – mondta Yohji félreértve szomorú arcomat. „Igen. Épp ez a baj.”

Már besötétedett, mikor hazaindultam. Ken persze megint ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen – sőt még Omi és Yohji is erősködtek – de én nem akartam. Szükségem volt egy kis egyedüllétre, így hát egyedül vágtam neki az útnak. Végig azon gondolkoztam, hogy történhetett. Mennyi volt az esélye annak, hogy Aya Ken barátja? Miért kell hogy Ken barátja legyen?! Mire a parkhoz értem eleredt az eső. Nem bántam. Hagytam, had nedvesítse át a ruhám és tisztítsa meg a gondolataimat. Úgy éreztem a lábaim maguktól visznek. Nem figyeltem hová megyek vagy hogy merre tartok. Aztán hirtelen felocsúdtam és a kedvenc padomnál találtam magam. Nem volt üres. Bár nem láttam tisztán a sötétben, a halvány lámpa derengő fényében sikerült kivennem a sziluettjét, ahogy a padon ült. Egy férfi…..várt valakire…..rám….Aya. Mikor odaértem, felállt, de nem szólt semmit. Én ugyanúgy álltam ott, mint 4 hónapja. Ugyanúgy éreztem, mint 4 hónapja. Csak nézett rám, azokkal a violakék szemekkel, azzal a szomorú tekintettel. De most valami más is volt a szemében. Valami másfajta, furcsa bánat. Megsimogatta az arcom. Még mindig megborzongtam az érintésétől. Lehajtottam a fejem, nem bírtam tovább a pillantását. Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Azt akarta, hogy a szemébe nézzek. És én belenéztem…..és megint elvesztem a violakék álomban. Odahajolt hozzám. A szánk már csak néhány miliméterre volt egymástól. Így álltunk egy darabig a zuhogó esőben: mélyen beszívtam a jól ismert illatot. Láttam, hogy ő is szenved. Majd.….az ajka puha volt, a csókja szenvedélyes. Olyan, amilyenre emlékeztem. Mintha egyszerre lenne az első és az utolsó csókunk. Szorosan a karjaiban tartott és én hálát adtam az égnek, hogy most nem a lakásomon vagyunk. Aztán csukott szemeim előtt megjelent egy szürkéskék szempár és egy számomra oly kedves, mosolygó arc. A szenvedély és a vágy elmúlt, átadva helyüket egy addig mélyen szunnyadó érzésnek a szívemben. Eltoltam magamtól Ayát. Ő rám nézett. Én csak egy szót formáltam az ajkaimmal, hang nem jött ki a számon: „Szeretem.” Aya bólintott. Tudtam, hogy megért. És akkor rájöttem, hogy búcsúzni jött. A szemem megtelt könnyel. Még mindig vágytam Ayára, de már tudtam, mi az amit érzek. Hálás voltam neki, hogy idejött. Most értettem csak meg igazán, hogy mennyire fontos nekem Ken. Elmosolyodott és átölelt. Aztán még egyszer megsimogatta az arcom és elindult. Én is mosolyogtam. Hogy lehet, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, mégsem egymásnak teremtettek minket? De nem bántam. Mert volt valaki, aki képes volt elfelejtetni velem azt a vágyat is amit Aya iránt éreztem. Valaki, aki fontos nekem. Valaki, akinek fontos vagyok….Valaki, akit szeretek.

*

-Találtatok végre valamit?! – a nő hangja hideg és parancsoló volt, mint mindig. A férfi ismerte azt a tekintetet, amivel a nő most őt bámulta. Nagyon dühös.

- Igen asszonyom! Követtük őt és van egy lány…

- Hozzátok ide! Minél hamarabb! És gondoskodjatok róla, hogy Ő is megtudja, hol van!

- Igen asszonyom! – azzal a férfi megfordult és megkönnyebbülve lépett ki a folyosóra.

A nő a kandalló előtt állt és a férje képét nézte. Szinte mindig ott állt és a múlton töprengett.  A férje nem volt jó ember. Ezt nagyon is jól tudta. De szerette őt és neki csak ez számított. Boldog volt, hogy vele lehet. Aztán egy szívtelen alak, elvette őt tőle. De most mindenért megfizet. El fogja veszíteni azt, aki a legfontosabb a számára. És Ő is érezni fogja ezt a fájdalmat.

*

Egyre több időt töltöttem a virágüzletben. Szerettem a fiúkkal lógni. Kedvesek voltak és nagyon viccesek. Bár a hatalmas lánycsapatok, akik tanítás után ellepték az üzletet, egy kicsit idegesítettek. Főleg egy bizonyos csoport, akik folyton Ken körül legyeskedtek. Ilyenkor nagyon dühös voltam és igencsak ijesztő képet vághattam, mert Ken rendszerint bűnbánó arccal ölelt át. Még nem mondtam el neki, mit érzek iránta. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, mennyire szeretem. Mert mióta elbúcsúztunk Ayával egyre erősebben éreztem ezt a gyönyörű szerelmet. Ami Ayát illeti, nem sokat beszéltem vele. Úgy viselkedett velem, mint mindenki mással: udvarias volt, de távolságtartó. Néma egyezséget kötöttünk, hiszen mindketten tudtuk, hogy az én szívem Kené. Aya pedig….nem lenne képes szeretni. Szóval nagyon boldog és elégedett voltam. Végre tisztáztam magamban az érzéseimet, képes voltam elfelejteni Ayát. Az egyetlen dolog, ami aggasztott, az egy emlék volt. Vér…egy lőtt seb…egy kard. Mi történt akkor Ayával? És mi köze van hozzá Kennek? Mert azzal mindig is tisztában voltam, hogy Aya rejteget valamit, hogy ő nem egyszerű virágárus fiú. De akkor mi? Mi a titka? Talán ez Ken titka is?

Egy nap Ayával ketten voltunk az üzletben. Néha besegítettem a srácoknak. Aznap együttes erővel próbáltunk rendet rakni egy feltűnően hangos és rendetlen lánycsapat után. Ken, Omi és Yohji az üzlet előtt bizonygatták a lányoknak – nem sok sikerrel – hogy már bezártak.

-Elmondtad már neki? – meglepődtem és Ayára néztem. Miért pont most jutott eszébe?

- Még életben vagy, nem? – mondtam. Aya elmosolyodott.

- Ez igaz. De ugye tudod, hogy el kell neki mondanod?

- Már miért kellene?

- Mert szereted őt.

- Mióta foglalkoztatnak téged az ilyen dolgok? Sosem törődtél velem! – ahogy kimondtam, rögtön meg is bántam. Letettem a seprűt és odaléptem Ayához. Megérintettem a karját. Már nem volt nehéz a közelében lenni. Csak egy barát volt. – Ne haragudj! Tudom, hogy nem így van. Sok mindent köszönhetek neked…..És igazad van: el kell neki mondanom. De nagyon félek. Nem akarom elveszíteni.

- Akárhogy félsz meg kell tenned. Vagy én mondjam el?

- NE! Elmondom én. De ne hidd hogy olyan könnyű! Nem állhatok azzal Ken elé, hogy lefeküdtem veled! – Aya hirtelen az ajtóra pillantott. Megfordultam és én is odanéztem. Ken állt ott. Minket nézett. Majd’ megszakadt a szívem, mert a mosolygó arcon most csak düh és fájdalom volt. Sarkon fordult és elrohant. Én pedig csak álltam és nem bírtam utána menni. Egy mondat csengett a fülemben: „Ez a lány a legjobb dolog az életemben.”…