3. Fejezet: Ismeretlen ismerősök 

- Nahát! Klasszul nézel ki! - Eclair olyan közel hajolt Violához, hogy az orruk majdnem  összeért.

- Mi van, romlott a látásod, hogy így a képembe mászol? - kérdezte a lány és Eclairt megkerülve Cesario ágyához lépett.

- Mindenesetre a modora semmit sem változott. - súgta Eclair Lumiernek. Szerencséjére Viola nem hallotta a megjegyzést - vagy inkább csak nem akarta meghallani. Aggódva figyelte eszméletlen társát.

- Miért nem ébredt még fel? - Eclair megvonta a vállát és Lumierre nézett.

- Nem tudjuk - felelte Lumi, majd Viola szomorú arcát látva odalépett a lányhoz és karjára tette a kezét. Eclair is odasétált melléjük és biztatóan megfogta Viola vállát.

- De nem kell aggódnod! Teljesen jól van. Csak épp…

- Alszik - fejezte be a mondatot Viola. Nézte, ahogy Cesario mellkasa egyenletesen mozog. Most is olyan volt, mint mindig: nyugodt és csendes. De ez a csend most nagyon is zavarta őt. Ő már tegnap magához tért, miután Lumierék kihozták őket abból a lángoló raktárból - igaz a feje még sajgott, de ettől eltekintve teljesen olyan volt, mint azelőtt. Illetve majdnem teljesen….

Cesario hangokat hallott. Valahonnan nagyon távolról szóltak, nem értette őket. Nem is akarta. Azt akarta, hogy hagyják békén, maradjanak csendben. Aludni akar! Próbált nem figyelni rájuk, de azok makacsul átszelték a teret és behatoltak elméjébe. Fel akarják ébreszteni! NE! Még ne! Akkor véget ér az a gyönyörű álom. Megint látta azt a lányt, aki ismeretlenül is olyan ismerős volt neki. De most nem sírt, nem is félt. Nevetett és játszott és ölelte őt…Olyan megnyugtató volt hallani a hangját, vele lenni. Mintha ők ketten egyek lennének…Jaj már! Hagyjatok! Kérlek! De a hangok makacsul motoszkáltak a fejében. Felébresztették, alattomosan visszarántották abból a gyönyörű álomból a hideg valóságba. Kinyitotta a szemét. Három lány állt az ágya mellet: kettőt ismert - Eclair és Lumiere. Viszont a harmadik teljesen ismeretlen volt számára. Sosem látta még azelőtt: valamivel magasabb volt, mint Lumiere, hosszú világoslila hajának tincsei kibontva omlottak alá. Nem lehetett több 16 évesnél. Cesario megpróbált zúgó fejre ügyet sem vetve felülni.

- Na végre! - kiáltotta az ismeretlen lány és vigyorogva a nyakába ugrott. A fiú majdnem leesett az ágyról a hirtelen lendülettől. Értetlenül pislogott a  másik két ügynökre, miközben önkéntelenül is átölelte a lány karcsú derekát. Aztán észrevette, mit is csinál és finoman eltolta magától.

- Ki…ki vagy te?

- Na mi léptünk - szólalt meg hirtelen Eclair, mielőtt a lány válaszolhatott volna.

- Örülünk, hogy jól vagy, Cesario. - tette hozzá Lumiere és társa oldalán kisétált a szobából.

- Annyit aludtál, hogy közben engem is elfelejtettél? - a lány sértődötten és kicsit dühösen nézte Cesariot. A fiúnak olyan ismerős volt, ahogy rá néz. A tartása, ahogy csípőre tett kézzel szigorúan figyeli. És mégis. Szürke szemei és csinos arcvonásai nem rémlettek neki. És abban is biztos volt, hogy ezt a dekoltázst megjegyezte volna. „Miket gondolok?!”

A lány ügyet sem vetett értetlen ábrázatára , leült mellé az ágyra és megszabadulva előbbi dührohamától kérdezte:

- Hol vacsorázunk ma? Gondolom ennyi alvás után jó éhes lehetsz. Én az olaszra szavazok. - Cesario olyan hirtelen fordult a lány felé, hogy majdnem leszédült az ágyról.

- V..viola?

- Miért ki más? - kérdezte a lány majd Cesario csodálkozó pillantására reagálva végignézett magán - Ja hogy ez? - bökött egy pontra a testén (Cesario szerint jobb pontot is választhatott volna, mert így a lány ujját követve, most a melleit bámulta) - Új testet kaptam. Tudod az a gerenda rendesen elintézett. De szerencsére jöttek Eclairék. Ha nem segítenek mindketten ott halunk meg…Erről jut eszembe: mégis mit gondoltál? - kiáltotta hirtelen és hatalmasat bokszolt a fiú karjába, aki addigra már teljesen biztos volt bent, hogy valóban Viola ül mellette. Csak ő képes ennyit beszélni egy levegővel - Miért nem tűntél el onnan? Meg akartál halni?

- Én csak..nem akartalak ott hagyni - mondta Cesario és halálosan kezdte unni, hogy folyton elpirul. Miért is?

Viola meglepetten nézett rá, majd elnevette magát és megint a nyakába ugrott. Cesario határozottan emlékezett rá, hogy mióta ismeri Violát még egyszer sem ölelte meg eddig. De most…És ez már nem egy kislány ölelése volt. Ismét átkarolta a lány derekát és beszívta az új, és mégis ismerős illatot. 

* 

Két fiatal lány állt a GOTT épülete előtt. Néhány járókelő, akik még fent voltak ezen a késői órán érdeklődve pillantgatott feléjük. De ők nem foglalkoztak velük, mindketten gondolataikba merülve figyelték a hatalmas építményt.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte egyikük társára pillantva.

- Nehogy most fordulj vissza Dvergr! Végre mindketten rászántuk magunkat. Most már nem hátrálhatunk. - mondta a másik lány és megnyugtatóan megveregette barátnője hátát. Az hálásan mosolygott és kicsit megnyugodva tekintett újra az ismerős épületre.

- Hogy jutunk be?

- Elfelejtetted, kivel vagy? - mosolygott Ria cinkosan, azzal megragadta Dvergr kezét és maga után vonszolta egy sötét és kihalt kapualjba. Ott szembefordult vele és szemében különös fénnyel mondta:

- Végre mindketten hazatérünk! 

* 

Eclips igazgatóasszony az irodája felé tartott. Nagyon fáradt volt, de még egy-két dolognak utána akart nézni. Rettentően aggasztották az elmúlt hónapok eseményei. Már majdnem egy év telt el a Deucalion-incidens óta. Ez alatt az idő alatt rengeteg minden megváltozott, azonban a mostani aggasztó jelek azt mutatják, nem megy minden olyan simán, mint gondolták - vagyis mint szeretnék. Ha legalább találtak volna valami bizonyítékot abban a raktárban…De ehelyett majdnem elvesztette két ügynökét. Nagyot hibázott. Annyira akarta tudni, hogy a nouvlesseknek közük van-e a dolgokhoz, hogy nem gondolkozott. És ez a hiba majdnem két embere életébe került. A szíve összeszorult a gondolatra, hogy elveszthette volna Violát és Cesariot. Veszített már el ügynököket: Alv és Dvergr….Bár Alv megérdemelte a sorsát, anyját nagyon sajnálta. Remek ügynök volt, de túlságosan befolyásolható. És volt még valaki. Valaki, akit már nagyon régen elveszített. Pedig milyen kedves lány volt. Ahogy eszébe jutott - bár fájt neki, hogy már nincs velük - önkéntelenül is egy mosoly suhant át az arcán. Hogy az a lány milyen életerős és vidám volt! Igaz néha engedetlen volt és megkérdőjelezte a parancsot, de talán épp ez tette őt olyan nagyszerű ÁSZ ügynökké. Ahogy Eclairt is…

Az irodája sötét volt, már Vendredi is rég elment. Belépett és az íróasztala felé vette az irányt, amikor hirtelen egy hangot halott a háta mögül.

- Szóval te vagy Eclips? - az igazgatónő megpördült és két fiatal lánnyal találta szemben magát. A lány aki megszólította az ajtó mellett állt. Gyönyörű sötét-ezüst haját copfban fogta össze, de még így is a derekát verdeste. Smaragdzöld szemei élesen csillogtak az ablakon át bevilágító hold fényében. Tőle nem messze állt a másik lány. Valamivel alacsonyabb volt a társánál. Válláig érő haja ezüstös-kéken csillogott a halvány derengésben. Világoszöld szemei -amelyeket le sem vett Eclipsről- zavart és aggodalmat tükröztek.

- Kik maguk és hogy jutottak be? - kérdezte az igazgatóasszony élesen, miután felocsúdott az első döbbenetből.  A magasabb lány barátságosan rámosolygott.

- Hát abban én sem vagyok teljesen biztos, hogy ki vagyok, de őt - mutatott társára - biztosan ismered.

- Igazgatónő. Én…- a lány zavara egyre jobban fokozódott. Úgy tűnt még a saját nevét is elfelejtette. Vagy csak nem tudja kimondani. De nem is volt rá szükség. Ahogy meghallotta a hangját Eclips rögtön tudta, ki ő.

- Dvergr. - a döbbenettől alig jött ki hang a torkán - Hogy lehet?

- Ez hosszú történet - szólt közbe a másik lány. Eclips szúrós szemmel nézett rá:

- Szóval ki vagy te?

- Ha jól emlékszem a nevem Ria. Reméltem, hogy te segítesz. - Amint Eclips belépett az ajtón Ria egészem biztos volt benne hogy ismeri ezt a nőt. A nevére már régről emlékezett, amikor Dvergr elmesélte neki, hogy ő a GOTT igazgatója. Most pedig, látva az arcát számtalan emlék futott át az agyán. Egy kicsit bele is szédült. Leült az egyik kanapéra és onnan figyelte Eclips döbbent arcát. Szinte látta ahogy a fejében egymást követik a hihetetlenebbnél hihetetlenebb gondolatok. Két halottnak hitt ÁSZ ügynök visszatér új külsővel.

- Ria? Az nem lehet. - Ez már Eclipsnek is sok volt. Leült az íróasztala mögötti székre. Azt még el tudta hinni, hogy Dvergr él..de hogy Ria? Ő már majdnem 80 éve…

- De bizony lehet. - válaszolta a lány mosolyogva, miközben Dvergr letelepedett mellé a kanapéra. - Tudom, azt hittétek meghaltam. De nem! Itt vagyok- tárta szét karját. - Nem sok mindenre emlékszem, csak annyit tudok, hogy régen ÁSZ ügynök voltam.

- Hogy élted túl? Nem is: hogy éltétek túl?

- Ria talált rám a Deucalionon három hónappal azután, hogy Alv..- Dvergr eddig csendesen ült Ria mellett. Mos is olyan halkan beszélt, hogy Eclipsnek előre kellett hajolnia székében, hogy hallja, mit mond. - Nagyon gyenge voltam, alig maradt már erőm. Csak annyira emlékszem, hogy Ria ott áll előttem. Aztán ebben a testben tértem magamhoz. - Dvergr elhallgatott és Riára nézett.

- Gondolom most arra vagy kíváncsi - fordult a lány Eclipshez- hogy honnan szereztem neki- és magamnak is- új testet. - megvonta a vállát -  Nos: nagyon sajnálom, de ezt nem árulhatom el. Ami pedig a kérdésedet illeti, fogalmam sincs, hogy éltem túl. Abban sem vagyok biztos, hogy az emlékeim a múltamról igazak-e. Elmesélhetnéd.

Eclips még némán figyelte őket egy darabig. Azon gondolkozott, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Ez az egész még azokat az aggasztó gondolatokat is kiverte a fejéből, amik már hónapok óta kínozták.

- Rendben - mondta végül és mesélni kezdett.