5. fejezet: A múlt.

Yusuke egy kisebb tószerűségnél állt meg. A vízben egy kacska család úszkált.

-Milyen régen voltunk itt! –mondta Kuwabara. Yusuke elismerően bólintott.

-Emlékszel az utolsó alkalomra?

-Igen! Akkor lettünk ellenségek.

-Pontosan. –Yusuke csendben figyelte a tavat. Kuwabara még sosem látta ilyennek. A máskor erős, heves vérmérsékletű srác összetörten áll elötte.

-Urameshi! Neked mi bajod van?

-Találkoztam vele.

-Kivel?

-Naoval.

-Mi? –akadt ki Kuwabara. –Az lehetetlen. Legalább 10 éve halott.

-Ő áll az ügy mögött.

-Ezt nem értem.

-Én sem.

-Akkor nem volt jó ötlet téged elküldeni a halálba. Nem tudtunk meg túl sokat!

Mindketten csendbe burkolóztak. Némán figyelték a tavat és a benne úszkáló kacsákat.

-Nao! –kiálltja egy 6 év körüli kisfiú a tó másik partjáról.

-Yusuke! –ölelte meg a lány. A fiú ebbe belevörösödött, de ö is megölelte.

-Kazuma nem jön?

-De azt mondta, hogy később, mert a nővére akar tőle valamit.

Nao bólintott. –Akkor várjuk meg itt!

-Rendben. –egyezett bele Yusuke.

Egy órás várakozás után betoppant Kazuma is így hármasban indultak el a közeli állatkert felé.

Az utcán sétáltak boldogan és nevetgélve, mikor egy fegyveres férfi felkapta Naot és futni kezdett. Nyomában több rendőr volt.

-Azonnal álljon meg és engedje el a gyermeket! –utasította a férfit az egyik.

-Elengedem, ha szabad menekülést biztosítanak!

-Szó sem lehet róla!

Yusuke és Kazuma nem értették, mi történik. Egy rendőr beültette őket egy kocsiba és rájuk zárta az ajtót. Pár perc múlva a két fiú két lövést hallott. Az elsőt a rabló adta le. Egyenes a kislány fejébe. Közben nevetett. A második egy rendőrtől jött, aki elötte a férfit.

-Az a nap…-mondta elcsukló hangon Yusuke

-Tudom.

-Sajnálom, hogy aznap nem tudtunk elmenni az állatkertbe! –mondta egy lány mellettük.

-Nao! Te mit keresel itt?

-Kazuma! Örülök, hogy látlak! Bár én végig kísértem az életeteket ti nem láthattatok.

-N-a-o…-akadozott Kuwabara hangja. –elmondanád, miért teszed ezt?

-Pont, azért hogy mással ne történjen meg az, ami velem.

-De az emberek így tudatlanok! –szólt közbe Kurama.

-Az lehet Minamino, de még mindig jobb mintha nap, mint nap elvesztik a szeretteiket.

-Nem igaz! (Koenma)

-Te ezt nem tudhatod! Ha valaki meghal, és nincsen ki, megsirassa semmit nem ér a halála. A halott könnyekből él!

-Én sírtam… (Yusuke)

Nao szemében megjelentek a könnyek.

-De vissza kell adnod az embereknek a halált!

-Nem értem miért nem jó nektek csupán az álom! –mondta már sírva a lány.

-Hiszen hasonló a halálhoz!

Folyt. Köv.