Minden esetre ez a hely elég valóságosnak tűnt. Vajon Yugi is itt van valahol? A falhoz támaszkodva lassan felállt. Ekkor azonban halk suttogás ütötte meg a fülét. Abba az irányba fordult, ahonnan a hangot hallotta. A pince szemközti sarkában egy csapat 8-10 éves gyerek ült körbe egy asztalt, most azonban mind feléje fordulva pusmogott. A félhomályban eddig észre se vette őket…

—Hé te! – pattant fel az egyik tíz éves forma fiúcska. Durva fehér szövetből készült ruhát viselt, mint a társai, de arckifejezése és határozott fellépése alapján ő lehetett a kis csapat főnöke. – Mit keresel itt?! Ez a mi pincénk! Menj máshová aludni!

A gyerekek többsége egyetértően bólogatott, voltak azonban néhányan, akik egyre növekvő kíváncsisággal szemlélték Setot.

Remek, gondolta, majd pont egy rakás tíz éves fog neki parancsolgatni.

—Örülök, hogy mind ilyen barátságosak vagytok… — mormolta félhangosan, azzal elindult a pincéből felfele vezető lépcső felé. Fontosabb dolga is volt annál, minthogy egy csapat gyereken bosszankodjon. Ki kellett derítenie, hol van és hogyan juthat haza. Amikor azonban fellépett az első lépcsőfokokra, rálátott a kisasztalra, amit a gyerekek ismét szorosan körülültek. Döbbenten megállt, és anélkül, hogy tudatáig eljutott volna, visszafordult.

—Sakk…? – suttogta önkénytelenül. És valóban: az asztal valójában egy faláda volt, aminek vízszintes lapjára négyzethálós mintát karcoltak. A táblán fekete és fehér babszemekből összefaragott bábuk álltak. A figurákat ugyan nem lehetett felismerni, de a játék biztosan a sakk volt.

—Te tudsz ilyet játszani? – rántotta meg a köpenyét az egyik kisfiú, az egyik azok közül, akik az előbb olyan kíváncsian figyelték.  

Seto először nem válaszolt, csak jó alaposan végigmérte. A fiúcska hosszú fekete haja fürtökben omlott vállára, szemei pedig értelmesen csillogtak.

—Igen… -- mondta végül – Én voltam a legjobb…

—Hát ez remek! – lelkesült fel a gyerek. Seto pont ettől tartott, de mégis volt a kisfiúban némi büszkeség és félszeg távolságtartás, ami felkeltette az érdeklődését. – Akkor játssz velem és meglátjuk, valóban te vagy-e a legjobb! Ha nyersz, itt maradhatsz.

Erre már a többi gyerek is felkapta a fejét. Izgatott pusmogás futott végig rajtuk, majd leszedték az épp folyó játékot, és utat engedtek a fürtös fiúcskának. Úgy tűnt, az ő szava is sokat számított a kis csapatban.

Setonak azonban esze ágában sem volt most sakkozni, vagy egyáltalán a pincében maradni. Vissza akart kerülni a saját világába, amilyen hamar csak lehetett és megmenteni a cégét. Nem volt se ideje, se türelme egy tíz évessel játszadozni, főleg, hogy a meccs igen egyhangúnak ígérkezett, mert a kisfiúnak esélye sem lehetett ellene, hiszen ő a bajnoktól tanult… Sok rosszat el tudott mondani nevelőapjáról, de azt nem vitatta, hogy az ő játszmái voltak a legjobb sakkleckék.

Ekkor viszont egy hirtelen emlék villant át az agyán. Tíz évvel ezelőtt ő is pont ugyanígy hívta ki Gozaburo Kaibát egy sakkmeccsre, ahol az ő és Mokuba örökbefogadása volt a tét. Ha Gozaburo játszott ővele, akkor nem utasíthatja vissza most ennek a gyereknek a kihívását…

—Renben. Játszunk. – mondta a fiúnak, mire a többi gyerek elrebbent a láda körül, hogy ők odaférjenek.

—Lehetsz a világossal. – mondta lelkesen a fiú, amint befészkelte magát a láda elé.

—Nem, nem. – rázta meg a fejét Seto és elmosolyodott – Ekkora előnyt nem adhatsz nekem. Nem lenne fair…

—Ahogy akarod. – nevetett fel a fiú – De figyelmeztetlek: nincs esélyed!

És játszani kezdtek.

—Idegen vagy itt, igaz? – kérdezte a fiú, miután mindketten túl voltak a nyitó lépéseken.

—Ez attól függ, hol az az itt. – válaszolta Seto. Legjobb tudomása szerint ugyanis nem hagyta el a várost, ami pedig egyáltalán nem volt számára idegen. De ez a hely… Annak ellenére, hogy szinte biztos volt benne, hogy még mindig valahol a városban van, kíváncsi volt rá, milyen magyarázattal szolgál ez a gyerek. Vajon megpróbálja vele elhitetni, hogy néhány másodperc alatt átrepülte fél Amerikát és kikötött egy sivatagi faluban?

—Az „itt” most éppen Avaris. – válaszolta ravasz mosollyal  a kisfiú.

—Tessék?? – ez rosszabb volt, mint amire számított, hiszen Avaris egy egyiptomi romváros! Márpedig ez a hely elég elevennek tűnt.

—Jól hallottad: Avarisban vagy, a Fáraó városában. – ismételte meg a fiú – Miért lepődtél meg ennyire?

Avaris! Egyiptom! Ez már bőven sok volt Setonak. Hogy a pokolba került Egyiptomba?? Ez megint valami trükk! Valaki  biztosan szórakozik vele!

—Az előbb ugye fáraót mondtál? – kérdezett vissza, amint úrrá lett döbbenetén.

—Igen. – hangzott a válasz – Sakk…

Ez egy kicsit visszazökkentette az amorf babszem figurák világába: hogy kaphatott már negyed óra játék után sakkot??? Össze kell szednie magát, mert a végén még legyőzi egy tízéves. Az apja példáján megtanulta, hogy nem árt, ha minden ellenfelet komolyan veszi…

—És el tudnál vinni engem ahhoz a fáraóhoz? – ha ő itt van, akkor Yuginak is ebben a világban kell lennie, ami azt jelenti, hogy nem lehet más, mint az a fáraó… Lehet, hogy Ishizu Ishtar is virtuális világ fejlesztésére adta a fejét? Találhatott volna jobb kísérleti nyulakat is, például azt a Wheeler gyereket.

—Elvinni? A Fáraóhoz? – kérdezet vissza döbbenten a fiúcska – Majd ő megtalál…

—Remek… —sóhajtott Seto. Fáradtan tenyerébe temette arcát és homlokát dörzsölte. Ezek szerint Yugi előbb tért magához és itt járt, amíg ő eszméletlenül feküdt. Most már csak ki kell várni, amíg visszajön… A többit majd meglátja akkor. Felemelte a fejét és három kockával odébb tolta a bástyájaként funkcionáló babszemet. – Te jössz…

A fiú szeme boldogan felcsillant és mélyen a tábla tanulmányozásába temetkezett. Nem mintha lett volna minek örülnie, mivel Seto olyat lépett, amiből nem igen volt veszteség nélküli kiút.

Amíg a gyerek a következő lépésen törte a fejét, Seto hanyagul dobolt ujjaival a láda szélén. Halálosan elege volt a körülötte zajló furcsábbnál furcsább eseményekből, de belefáradt már abba, hogy folyton bosszankodjon miattuk. Csak kerüljön elő Yugi! Kérnie sem kell és megoldja a problémát helyette is, amilyen lelkes szokott lenni. Addig ő meg elsakkozgat egy kicsit…

—Mi a neved? – kérdezte hirtelen a kisfiú, felriasztva őt gondolatmenetéből.

—Seto… — válaszolta gépiesen, miközben a lehető leggyorsabban vizsgálta át a táblát, hátha a gyerek csak el akarja terelni a figyelmét az előbbi lépéséről. De nem talált változást: a fiú még egyáltalán nem lépett.

—Engem Pepinek hívnak… — mondta a fiú és lépés gyanánt megpöckölte a hozzá legközelebbi babszemet, mint akit egyáltalán nem érdekel az egész játék.

—Hát Pepi…, örvendek a szerencsének. A futód viszont az enyém… -- azzal Seto levette a fehér babszemet, és elégetett mosollyal nyugtázta, hogy sakkban egyenlőre még ő a legjobb.

Késő délután volt már, de a sakkjátszma még mindig tartott. Ahogy elmúlt dél, a nap elkezdett kíméletlenül betűzni, az apró lyukszerű ablakokon, elviselhetetlen hőséget teremtve a pincében. A meccset néző gyerekek még egy darabig kószáltak körülöttük, de hamar megunták a számukra egyhangúnak tűnő játékot. Pedig dehogy volt az! Seto könyökét a ládának támasztva görnyedt a tábla fölé. Köpenye és dueldiscje félredobva hevertek az egyik sarokban. Kigombolt ingben és feltűrt ujjakkal próbálta valahogy átvészelni a kánikulát. Mocskos volt az izzadtságtól és a pince porától, ráadásul még a gyomra is korgott, de rendületlenül koncentrált a sakktáblára.

Pepi nem várt erős ellenfélnek bizonyult. Első futója elvesztése után úgy megtáltosodott, hogy fiatal kora ellenére is komoly fejfájást okozott Setonak. Már alig néhány bábu volt fönn a táblán és ő igen rosszul állt. Viszont nyerni akart, mert nyernie kellett. Nem volt más alternatíva. Még egy bajnoki címet nem fog átengedni! Főleg nem egy gyereknek. De ahogy múltak a percek, egyre nehezebb volt odafigyelnie: hibát hibára halmozott. Tudta, ha gyorsan nem talál ki valamit, veszített. Mi tagadás, kijött a gyakorlatból. Amióta megtanult párbajkártyázni, minden idejét és energiáját az emésztette fel.

Már vagy századszorra futtatta végig agyában a lehetséges lépéseket, amíg Pepi lépését várta, de nem jutott előbbre. Fáradtan masszírozta halántékát, hátha az hoz némi felfrissülést és rájön, hogyan tudna még nyerni, de semmi új nem jutott eszébe. Kénytelen volt belátni, hogy ez a meccs legjobb esetben is csak döntetlen lehet.

Pepi végül lépett. Ő is fáradtnak tűnt, de még mindig hatalmas lelkesedéssel figyelte Seto minden mozdulatát, közben pedig ott bujkált tekintetében az az érdekes csillogás. Mintha tudott volna valamit, amit rajta kívül senki sem. Első pillantásra egy teljesen normális, lelkes tíz éves fiúcska volt, de néha átsuhant arcán egy titokzatos mosoly, ami azt a kellemetlen érzést keltette Setoban, hogy Pepi vizsgáztatja. Fogalma sem volt ugyan, hogy miben kell megfelelnie, de tudta, hogy nem akar elbukni, mint ahogy régen az apja…

Újra a tábla tanulmányozásába kezdett és legnagyobb meglepetésére ezúttal talált is valamit. Nem akart hinni a szemének: ha lovával felbontja királya erős védelmét, akkor a következő lépésben mattot adhat Pepinek. Persze csak, ha a fiú nem veszi észre tervét, mert különben ő fog veszíteni egy körön belül. Kockázatos lépés, de ha Pepi az imént ekkorát hibázott, talán most se fogja felfedezni, mire készül… Meglépte a lépést és várt. Minden erejét összeszedte, hogy arca rezzenéstelen maradjon és ne árulja el.

Pepi felmérte a táblát, majd ránézett és elmosolyodott. Seto szinte biztosra vette, hogy terve lelepleződött. Mint a sors kezét figyelte, ahogy Pepi megfogja a vereségét jelentő bábut és lép vele… az ellenkező irányba… Mégse vette észre! Egyszerűen nem akarta elhinni: egy ilyen erős játékos és ekkorát hibázott! Ráadásul már másodszorra… Megragadta lovát és megtette az utolsó lépést.

—Sakk matt. – mondta és elégedett mosoly folyt szét arcán.

Pepi döbbenten rámeredt, aztán a táblára, majd pedig ismét rá. Látszólag ő se akart hinni a szemének, végül felkacagott.

—Nyertél — mondta —Nem néztem volna ki belőled, hogy észreveszed. Igazából még az előbb is azt hittem, hogy nem…

—Hogy…??

—Mindketten kockáztattunk. — válaszolta a kisfiú és a kezét nyújtotta Setonak —Jó volt veled játszani. Remek ellenfél vagy…

Seto nem értette. Most veszített el egy meccset, hogy tud így örülni neki? Mi értelme van csak a játék öröméért játszani? Mi motiválja, ha nem a győzelem?

Pepi hosszasan fürkészte arcát, majd megszólalt:

—A győzelem rabja vagy. Ezért gondoltam, hogy veszítesz…

Seto felkapta a fejét. Nem volt benne biztos, van-e értelme meglepődni azon, hogy a Pepi olvas a gondolataiban.

—Higgy, amit szeretnél… — kezdte, de nem tudta befejezni, mert kintről felhangzó izgatott kiáltozás szakította félbe. Hirtelen egy apró fejecske jelent meg, az egyik ablakban, majd a fej tulajdonosának lépései kopogtak le a lépcsőn.

—Itt van! Megtaláltam őt! — kiáltott a pincébe érkező tizennégy év körüli lány. Alacsony, törékeny testalkatú volt, hosszú sötét hajjal és vidám fekete szemekkel. Ő is fehér ruhát viselt, de sokkal finomabb anyagút és varrásút, mint Pepi és kis csapata. Kezében pálcát szorongatott. Jó alaposan végigmérte őt, és igen meglepett arcot vágott.

Még egy gyerek… De Seto meg mert volna esküdni rá, hogy ezt az arcot már látta valahol… Attól azonban tartott, hogy a „megtalált” nem Pepi lesz, hanem ő maga.

—    Mana! Gyere vissza! — hangzott egy ismerős női hang valahonnan fentről. Az utasításra a leányzó összeráncolta a homlokát, majd kénytelen kelletlen visszafutott a lépcsőn.

—    Ishizu… — ismerete fel Seto a hangot, és Pepit otthagyva ő is felrohant a lépcsőn Mana után. Már az elején tudta, hogy e mögött csakis ő állhat…

Felérve másodpercekig csak dörzsölte a szemét, mert a hirtelen fényben nem látott semmit. Mikor végre megszokta a napot, döbbenten nézett körül. Egy ókori város utcáján volt, körülötte mindenfele barna bőrű, fehér ruhás emberek álltak és majdnem mind őt nézték… A bámészkodók közül kitűnt egy díszesebb ruhába öltözött csoport, akik napernyők alá rejtőztek a tűző nap elől. Közöttük állt Mana és egy arany fejdíszt viselő nővel beszélgetett.

— Ishizu! — kiáltott oda neki. A két nő felkapta a fejét és kérdőn nézett rá. —Megmagyaráznád, mi folyik itt?!!

A nő már épp válaszolt volna, amikor szétnyílt a napernyősök csoportja és megjelent közöttük a Fáraó.

Setonak leesett az álla. Ott állt előtte Yugi fehér selyembe öltözve, felékszerezve, koronával a fején. Már kis híján a nevén szólította, de torkára fagyott a szó. A Fáraó ugyan tényleg kísértetiesen hasonlított Yugira, de olyan méltóság ült az arcán, amit Seto eddig még sose látott. Egy igazi király állt előtte, aki fenségességével tiszteletet parancsolt mindenkinek. Még neki is…

—    Hagyd Isis. Majd én… — mondta nyugodt mély hangján. Isis meghajolt előtte és hátra lépett. A Fáraó Setohoz fordult: — Azzal, hogy te itt vagy, elveszítettük nemes főpapunkat, aki nélkülözhetetlen számunkra… Ideje hát visszatérned oda, ahonnan jöttél. — felemelte a nyakában lógó ezeréves kirakóst, amit hirtelen arany fény öntött el — A rám ruházott hatalomnál fogva…

—    Várj! — kiáltotta Seto.

Az őt körülvevő tömeg fölött, mintha a Kékszemű Hósárkányt pillantotta volna meg egy pillanatra. Az azonban rögtön el is tűnt. Hogy kerül ide egy Kékszemű? Hiszen csak neki van ilyen kártyája! Vagy valaki használta volna a pincében felejtett dueldiscjét…? Döbbenten fürkészte a helyet, ahol az előbb a Kékszeműt látta, és a tömegben megpillantott egy lányt, aki meredten nézte őt. Teljesen más volt, mint az őt körülvevő emberek. Márvány fehér bőre és kék szemei csak úgy világítottak a sárgás tónusú környezetben. Tejföl szőke haja kékesen villant a napfényben.

A Fáraó követte Seto tekintetét, és a lányt megpillantva elmosolyodott.

—    Kisara mindig veled lesz… — mondta — Most indulj!

—    Hogyan?? — kérdezett vissza Seto, de a millenium puzzle már a magasba emelkedett és arany fénye teljesen elvakította. Forogni kezdett vele a világ, majd ismét elsötétült előtte minden.

—Kaiba ébredj!!!

Hideg vizet érzett az arcára zúdulni és ez felébresztette. Lassan kinyitotta szemét: teljesen sötét volt.

—Na végre, hogy magadhoz tértél! — hallotta Yami megkönnyebbült hangját.

 Homályosan egy arc körvonalai jelentek meg előtte, azé az arcé, amelyet utoljára látott.

—Fáraó… — nyögte.

Yami hátrahőkölt. Kaiba volt az utolsó, akitől a Fáraó megszólítást várta. Hiszen ő sose hitt a múltjukban! Vagy lehetséges, hogy zuhanás közben megszállta valami szellem?

—    Jól vagy?

Seto még mindig homályos látásával küzdött. Amint hozzászokott a szeme a sötéthez, megkönnyebbülten fedezte fel, hogy sikerült elhagynia az ókori Egyiptomot… A tenger parton volt egy kikötőben, és BE01-es roncsának támaszkodva ült. Yugi ezek szerint valahogy kiszedte a gépből landolás után… Viszont, ha ő végig itt volt Yugival, akkor az egész egyiptomi történetet csak álmodta! Ez némi megkönnyebbülést okozott számára, és anélkül, hogy tudatáig eljutott volna, újra elaludt. Sokáig azonban nem pihenhetett, mert ismét hideg víz fröccsent az arcába. Fáradtan emelte Yamira a tekintetét és víztől csöpögő hajtincseit próbálta kisimítani arcából.

—    Ha Egyiptomban csináltad volna ezt, még meg is köszönöm… Fáraó… — mondta, az utolsó szót gúnyosan megnyomva.

Yami elkerekedett szemekkel bámult rá, miközben Seto felállni igyekezett. Ha már Yugi nem hagyja aludni, akkor legalább induljanak el innen… Ereje azonban még nem tért vissza, így alig emelkedett fel, rögtön össze is csuklott. Yami a karja után kapott, hogy segítsen neki, de egy gyenge mozdulattal odább lökte.

—    Hagyj… — mondta és visszaült.

Yaminak be kellett látnia, hogy Seto sokkal rosszabb állapotban volt, mint gondolta.

Aggódva figyelte az oldalán lévő sebet, ami legalább már nem vérzett. Így nem fognak tudni fedezékbe húzódni, ha a szörnyek megtalálják őket.

—    Nincs szükségem arra, hogy itt szánakozz fölöttem… — kezdte Seto — Inkább menj vissza a többiekhez, ha hasznossá akarod tenni magad!

Yami pont ettől tartott. Teljes mértékig igazat adott Setonak abban, hogy nem vesztegethetik tovább az idejüket, de mégsem hagyhatja itt őt ilyen állapotban. Emellett komolyan aggasztotta, hogy Kaiba Egyiptomról beszél neki és fáraónak hívja. Nem mozdult tehát, és összehajtotta a rongyot, amiből az előbb a vizet csavarta Seto arcára.

—    Ez nem lehet igaz! — fakadt ki Seto és fáradtan hátravetette a fejét — Ne játszd itt nekem a hős fáraót, az elesettek védelmezőjét, hanem menj!!

—    Azt hittem, nem hiszel a múltunkban. — vágott vissza Yami.

—    Nem is! De az előbb azt álmodtam, hogy fáraó vagy… — mondta, és gúnyosan elnevette magát.

—    Hogyan??? — kérdezett vissza Yami. Kaiba látta őt, mint fáraót? Akkor azt is tudnia kell, milyen király volt! Tudnia kell, hogy vajon tényleg ő volt-e az, aki veszélybe sodorta a népét és a világot az Árnyjátékkal, vagy pedig csak Raphael hazudott neki… Azóta a párbaj óta nem volt nyugta a múltja felől. Ha tényleg igaz, hogy gonosz volt… — Kaiba! El kell mondanod, mit láttál!

—    Kérlek. Ha ez neked ennyire fontos… — válaszolta Seto — Egy poros utcán voltál azzal az Ishizu Ishtarral együtt, és azt mondtad, elvesztetted a főpapodat.

—    Ennyi?

—    Ennyi… — válaszolta Seto és felszisszenve az oldalához kapta a kezét. Beszéd közben rosszul vette a levegőt, ami fájdalmat okozott neki.

—    És… — kezdte csendesen Yami — Milyen voltam…? Úgy értem… nem voltam gonosz király?

—    Ugyan már! Csak nem hiszed el azt a dajkameséket arról a kőtábláról meg az állítólagos királyságodról?! — csattant fel Seto — Vagy ha mégis, hogy lehettél volna már gonosz, amikor párbajról párbajra a kártyák lelkével idegesíted az ellenfeleid, Yugi fáraó…!!

—    Kabia…

—    Örülnék, ha nem engem fárasztanál a lelki bajaiddal, hanem azt a szerencsétlen Wheelert! Beláthatnád végre, hogy mi sose leszünk kebelbarátok… Mindig is az ellenfeled leszek, és örülnék, ha ezt hajlandó lennél végre felfogni!

—    Ha csak egy kicsit is félretennéd a sértett büszkeséged… — kezdte Yami, de Seto a szavába vágott:

—    Nem várom el tőled, hogy megértsd. Te a barátságban hiszel, én pedig a győzelemben, és nem nyugszom, amíg meg nem szerzem, érted? Nem halsz meg addig Yugi, amíg le nem győztelek… — mondta Seto és egy szemtelenül ravasz mosoly jelent meg az arcán.

Yami már épp folytatta volna a vitát, amikor Seto egy villámgyors mozdulattal felhúzott egy kártyát paklijából, és ezüstös fényben jelent meg fölöttük a Kékszemű Hósárkány, elpusztítva a Yami háta mögött éppen támadni készülő szörnyet.

Yami döbbenten nézte a szörny hűlt helyét meg a büszke Kékszeműt, és lassan megértette… Az embernek kevés legjobb barátja van, de csak egy méltó ellenfele… És ez a kötelék, ha nem is olyan bensőséges, de legalább annyira fontos.

—    Tűnjünk el innen. — mondta Seto és lassan felállt, majd az oldalát fogva óvatos léptekkel elindult vissza a belváros fele.

Yami elmosolyodott és utána ment.