— Én vagyok… — nyögte Joey — Mit akar?

— A Városi Kórházból telefonálok. Sajnálattal értesítem, hogy a húga, Serenity Wheeler ma reggel autóbalesetet szenvedett és meghalt…

— Mi???? — ordította a telefonba Joey. Hirtelen kipattant a szeme és agya veszettül próbálta feldolgozni az információt. De hisz Serenity nem is volt a városban!

— Igazán sajnálom uram… De a kedvesével együtt még a korházba szállítás előtt életüket vesztették.

A kedvesével együtt??? Joey nem értette, hiszen Serenitynek nincs barátja!

— Elnézést uram, de itt azt hiszem, valami tévedés történt. — kezdte — Az én húgom nem itt él és nem jár senkivel.

— Ööö… — a telefonáló zavarba jött — Akkor ezek szerint ön Duke Devlint sem ismeri?

Joeynak kiesett a kezéből a telefon. Még távolról hallotta, ahogy a férfi válaszra próbálja bírni, majd a vonal megszakadt.

Hát mégis igaz lenne? Először Tristan, majd a nagyapa, most pedig Serenity is?!! Képtelen volt elhinni, hogy mindenkit elveszít, aki fontos számára.

Miután Tristan meghalt, Serenity mondhatni bánatában Duke karjai közt kötött ki, de őt valahogy nem tudta érdekelni. Tudomást sem vett a kapcsoltukról, részben azért, mert érezte, hogy Serenity nem boldog Duke-kal. Húga szíve Tristanané volt, így nem tudta elfogadni, hogy egy ekkora hazugsággal oldja meg az életét. Mert mindenki menekült valahova, hogy továbblépjen! Yugi Téához, a saját húga pedig Duke-hoz. Felfordult a gyomra még a gondolattól is. Azt is elfelejtette, hogy aznap jöttek volna látogatóba, pedig Serenity már jó előre be is írta a naptárába.

Most azonban úgy tűnt, minden önzőségéért egyszerre kell megfizetnie… Hogy lehetett ennyire csak magával elfoglalva? Hiszen eddig legalább volt egy testvére, de ő gonosz módon ellökte magától, és már nincs vele, hogy a bocsánatát kérje. Hogy megmondja neki, mennyire szerette. El se búcsúzhatott tőle…

Mérhetetlenül gyűlölte magát. De nem csak magát, mindenkit. Az egész világot. Legfőképpen azonban azt a kártyavadászt, aki megölte Tristant. Ha ő nem lett volna, nem süllyedt volna idáig, és még talán Serenity is élne. Úgy érezte, nem bírja elviselni saját magát, ezt pedig csak egyféleképpen lehetett gyógyítani… Elvánszorgott tehát a hűtőig, de semmi alkohol tartalmút nem talált benne. Sem ott, sem a lakás többi részében nem maradt már szeszes ital, így fogta a kabátját és elment otthonról.

Hogy hol töltötte az elkövetkező napokat, azt képtelen lett volna megmondani. Kocsmáról kocsmára járt, hogy megfelejtkezzen magáról és az őt körülvevő világról és ez többé-kevésbé sikerült is neki. A nappalokat sikátorokban vagy parkbeli padokon töltötte. Nem véletlenül nem akadhattak Yugiék a nyomára, mert Joey még a környékét is elkerülte a városrésznek, ahol eddigi életét élte.

Egy este félig öntudatlanul botorkál egy szűk és piszkos mellékutcában. Célja nem volt, valószínűleg fel sem fogta, hogy úton van. Mikor elfáradt, lerogyott egy elhagyatott kapualjban és aludni próbált, azonban egy ismerős hang felriasztotta…

— Joey?! Mit keresel te itt?

Joey lassan felemelte a fejét és minden energiáját összeszedte, hogy beazonosítsa az őt felkeltő személyt.

—Mai? — nyögte végül bizonytalanul.

Valóban Mai Valentine állt előtte és rosszallóan méregette őt, majd lehajolt hozzá, és megpróbálta lábra állítani.

— Na jól van Joey Wheeler, most szépen hazaviszlek… — azzal belekarolt és lassan elindultak kifele a sikátorból.

Mire Mai lakásához értek, Joey már viszonylag kijózanodott.

— Most pedig szépen lemosod magadról az egy hetes mocskot! — utasította Mai, amint beléptek a lakásba — Egyáltalán mióta vagy az utcán??

— Nem tudom… — válaszolta szemlesütve Joey, és elfogadta a kezébe nyomott törölközőt.

— A második ajtó balra. — igazította útba a lány és Joeynak esze ágában sem volt ellenkezni vele.

Már napok óta nem fürdött… Nem is gondolta volna, hogy ennyire jót fog tenni neki egy kis víz. Egész felfrissülve és már majdnem jókedvűen jött ki a fürdőből törölközővel a derekán, mert ruhái időközben eltűntek, amíg a zuhany alatt állt.

— Ezt vedd fel.— nyújtott oda neki egy kupac ruhát Mai, amikor megjelent a nappaliban — Még az apám ruhái voltak… Remélem, nem lesz túl nagy. A tieidet kimostam, mert irgalmatlanul mocskosak voltak.

Joey engedelmesen bólintott és visszatért a fürdőbe felöltözni. Mai apjának a ruhái ugyan egy kicsit nagyok voltak rá, de ez egyáltalán nem zavarta. Újból a nappaliba érve a lány eddig szigorú arckifejezése mintha megenyhült volna.

— Kérsz valamit enni? — kérdezte fáradtan mosolyogva.

— Nem…, köszi. — válaszolt.

— Akkor most meséld el, mi történt veled. — mondta és leültette Joeyt maga mellé a kanapéra.

Joey pedig mesélni kezdett… Mindent. Az elejétől a végéig, nem szépítve és nem kihagyva semmit. Onnantól kezdve, hogy Tristan meghalt, az egyszemélyes bosszúhadjáratán keresztül Serenity balesetéig mindent.

Mai csak ült és rezzenéstelen arccal hallgatta, és Joey ezért végtelenül hálás volt neki. Végre kibeszélhette magából az összes fájdalmát, anélkül, hogy megpróbálnák kioktatni. Mikor végre befejezte történetét, leírhatatlan megkönnyebbülést érzett. Végre talált valakit, aki meghallgatja.

— Nem tudom, mit gondolsz most rólam, Mai… — fejezte be — De tudnod kell, hogy borzasztó hálás vagyok neked…

Mai ráemelte a tekintetét és perceken keresztül csak szótlanul nézték egy mást. Újra feléledt minden érzés, amit megismerkedésük óta titokban tápláltak egy más iránt. Az elfojtott vágyakozás, aminek megálljt parancsolt a köztük lévő korkülönbség, most olyan erővel tört a felszínre, mint még soha. És bár nem szóltak egy szót se, az eddig köztük lévő összes gát leomlott hallgatásuk alatt

Végül Mai törte meg a csendet:

—Bármit tettél is, én így is szeretlek… — mondta halkan, és lesütötte szemeit.

El se hitte, hogy végül bemerte vallani érzelmeit Joeynak. Olyan régóta szerette már, és bárhogy tiltakozott is ellene, hiszen a fiú öt évvel volt fiatalabb nála, képtelen volt tenni vonzalma ellen bármit is. Lassan rá kellett döbbennie, hogy a magány, ami folyton kísértette, nem azért van, mert ténylegesen egyedül lenne, hanem azért, mert Joey nem volt a közelében. Hiába való volt Varon minden ostroma, tudta, hogy számára Joey az igazi és az egyetlen. Eddig várt a megfelelő alkalomra, mert félt szembenézni érzelmeivel, pláne kimondani őket, de most úgy érezte, tennie kell valamit, mielőtt ténylegesen elveszíti őt…

Joey döbbenten nézett rá. Hát Mai mégis szereti? Mindezek ellenére, amit ma este elmondott neki? Sose merte remélni, hogy a nála jóval idősebb lány valaha is viszonozni fogja az ő érzelmeit. Kamaszos fellángolásnak tartotta ezt a szerelmet, de az évek múlásával nem hogy elmúlni nem akart, hanem inkább erősödött.

— Én is szeretlek, Mai… — suttogta és megfogta a lány kezeit.

Mai ránézett és a következő pillanatban szenvedélyesen megcsókolták egymást.

Joey el se hitte, mi történt vele: egy hónapnyi szenvedés után végre boldog volt. Hát mégis van értelme az életének! Annyi mindent és mindenkit elveszített már, de most úgy érezte, a sors elkezdte a kárpótlást.

Messze volt még a napfelkelte, de a madarak már javában csicseregtek, ami felébresztette. Mai mélyen aludt karjai között. Egy apró csókot lehelt az orrára és gyöngéden megsimogatta szőke haját. Órákon keresztül el tudta volna nézni őt…

Úgy érezte, minden gyűlölet elszállt belőle csak a szerelem felemelő érzése maradt. Tudta: új életet fog kezdeni. Amint reggel lesz, megpróbálja majd meggyőzni Mait, hogy költözzenek el ebből az átkozott városból valahova, ahol senki sem ismeri őket. Biztosan bele fog egyezni, hiszen őt sincs, ami ide kösse. Vajon mennyi idő múlva kezd világosodni?

Joey mosolyogva hunyta le újra szemét, szorosan odabújt Maihoz és megpróbált visszaaludni. A madarak azonban csak nem hagyták abba a csicsergést… Forgolódott egy darabig, de nem tudott visszaaludni. Végül megadóan nyitotta ki újra a szemét, és unalmában a sarkokat kezdte összeszámolni, majd pedig rájött, hogy szomjas…

Óvatosan elengedte Mait és úgy igyekezett felkelni, hogy ne ébressze őt föl. Külön kaland volt megtalálni a sötét szobában a nadrágját: már vagy három kört tett az ágy körül, mire ráakadt nem sokkal a küszöb mellett. Mikor már ruha is volt rajta, megcélozta a konyhát. Ott azonban muszáj volt villanyt gyújtania, mert inkább a fény keltse fel Mait, mint a hatalmas zaj, amit anélkül csapott volna. A hirtelen világosságtól azonban először csak a szemeit dörzsölte. Mikor kitisztult előtte a kép, az első dolog, amit megpillantott, egy hatalmas csokor volt az asztalon, ami befőttes üvegbe volt állítva. Vörös rózsák…Joey kíváncsi volt, vajon kitől kaphatta ezt Mai… A csokor mellett egy cédulát talált; gondolkodás nélkül elolvasta:

Köszönöm a tegnap estét. Szeretlek! Varon

Joey dermedten bámulta a papír fecnit. Hiába olvasta el újra és újra, az üzenet értelme nem akart megváltozni. Köszöni a tegnap estét… Ez képtelenség, hogy mást jelentsen! Nem akarta elhinni. Túl könnyedén jött ez a boldogság ahhoz, hogy igaz legyen. A napnál is világosabb, hogy Mainak még mindig viszonya volt azzal a Varonnal! És ennek ellenére vele töltötte az éjszakát és elhitette vele, hogy szereti. Úgy érezte, elárulták… Hogy tehette ezt vele?

Joeyn eleinte mérhetetlen szomorúság vette erőt, azonban a percek múlásával újra megízlelte régi dühét. Ha az is ezt teszi vele, akit a világon a legjobban szeretett, akkor ez a világ velejéig romlott és Mai sem érdemli meg, hogy éljen…

Kirántotta a konyhaszekrény fiókját és az első kezébe akadó késsel visszacsörtetett a hálószobába. Meredten nézte az alvó szépséget. Valahogy olyan ártatlannak tűnt…

De Joey nem hagyta, hogy még egyszer megtévesszék. Felemelte a kést és egyetlen szúrással ölte meg az alvó Mait…

A második fatális tévedését követte el anélkül, hogy tudott volna róla. Előző este Mait valóban randevúra hívta Varon, ami egy csókkal végződött. Azonban a lány szíve Joeyé volt, így a virág megérkezése után megkérte Varont, tartsa tiszteletben döntését…

De senki nem volt a közelben, aki elmondhatta volna Joeynak az igazságot. Gyűlölettől égve szedte össze a holmiját és minden egyebet, amit fontosnak tartott, majd eltűnt az éjszakában…

—Duke, Serenity és Mai! — csapott öklével az asztalra Yami. Fájdalma tehetetlen dühbe látszott átcsapni — Ezt egyszerűen nem hiszem el! Mondd Téa, miért történik ez velünk? És vajon ki lesz a következő?! Kaiba? Te? Vagy én…?

Téa nem válaszolt, csak csendben ült vele szemben és könnyes szemét törölgette egy zsebkendővel.

— Lassan mindenkit kiirtanak mellőlem, aki valaha is fontos volt! —folytattaYami, majd elhallgatott és megpróbálta összeszedni magát — Meg kell találnunk Joeyt, mielőtt vele is történne valami.

Téa némán bólintott és megpróbált bátorítóan nézni rá, már amennyire ez kisírt szemekkel lehetséges volt.

Miután napokon keresztül keresték Joeyt minden eredmény nélkül, végső kétségbeesésükben elmentek a Városi Kórházba, ahol elmondták nekik, hogy Serenity és Duke meghaltak abban a balesetben. Meg tudták ugyan mondani, hogy Joeyt értesítették a halálesetekről, de ennél több információval ők se tudtak szolgálni.

Végül Téának jutott eszébe Mai, hátha ő tud nekik segíteni. El is mentek hozzá, de hiába csöngettek, senki sem nyitott ajtót. Végül előkerült egy szomszéd, aki elmondta, hogy Mait napokkal azelőtt meggyilkolták. A lakásába sajnos nem mehettek be, mert a szomszéd nem engedte őket, ám Téa szinte biztos volt benne, hogy Joey beszélt Maijal, mielőtt meghalt. Ezzel kapcsolatban azonban sötét és nyugtalanító érzése támadt. Olyannyira nyomasztó, hogy még Yaminak se szólt róla egy szót se. Nem tudta ugyan megmagyarázni, miért, de valahogy úgy érezte, Joey a felelős Mai halálért… Már kezdettől képtelenségnek tartotta, de mégsem hagyta nyugodni a gondolat. Úgy döntött azonban, hogy szörnyű gyanúját inkább megtartja magának, és nem terheli Yamit ilyen butaságokkal. Volt szegénynek e nélkül is elég baja.

— Megyek és beszélek Kaibával. — pattant föl hirtelen a helyéről Yami.

— Hogyan?

— Ha meg akarjuk találni Joeyt, ő az egyetlen, aki ténylegesen tud segíteni. Bemérheti a duel discjét, vagy valami…

Na igen, gondolta Téa, de Kaiba Mokuba halála óta csak még nehezebb eset lett. Milliószor próbáltak már vele beszélni minden eredmény nélkül. A maximum, amit el tudtak érni nála, egy telefonhívás volt, amikor is Kaiba közölte Yamival, hogy nem akarja többé látni, és még csak hallani se akar róla. Állítólag nagy erőkkel kerestette Mokuba gyilkosát, de eddig eredmény nélkül.

— És mégis hogy fogod rávenni, hogy segítsen? — ugrott fel Téa is, és megpróbálta Yamit jobb belátásra bírni. Meglátogatni Kaibát, ráadásul most, nem tűnt a legjobb ötletnek.

— Már pedig meg fogom győzni valahogy. — jelentette ki elszántan Yami, és már a kabátját vette — Biztos vagyok benne, hogy az összes gyilkosság és baleset mögött ugyanaz az ember áll, tehát az ölte meg Mokubát, aki végzett Tristannal is. Ezt neki is be kell látnia.

— De…

— Meg kell próbálnom Téa…

A lány megadóan sóhajtott, Yami pedig bíztatás kép megszorította a kezét.

— Vigyázz magadra. — suttogta a lány, és aggódva csukta be utána az ajtót.

Seto Kaiba irodájába bejutni valóban nem bizonyult egyszerű feladatnak. A legnagyobb gondot a személyi titkár jelentette, aki sehogy sem akarta jelenteni érkezését, Yami pedig csak úgy tudta kikerülni, hogy odalopózott az irodához, amíg a titkár nem rá figyelt. Kopogás nélkül csörtetett be az ajtón, és sietve csukta be maga mögött, hogy érkezését ne fedezzék föl illetéktelenek.

Seto lába alól teljesen kicsúszott a talaj. Mokuba halála után napokon keresztül kószált a városban kocsival vagy anélkül, étlen szomjan, a végén már teljesen öntudatlanul. Hogy merre járt, vagy mit csinált, képtelen lett volna megmondani… Csak az emberek közül akart eltűnni. Milliószor tette fel magának a kétségbeejtő kérdést: „Miért?”, de választ nem talált rá. Végül aztán fizikailag teljesen legyengülve hazament és onnantól kezdve csak egy dolog éltette: megtalálni, a gyilkost. Cége ügyeit gyakorlatilag teljesen elhanyagolta és minden energiáját a nyomozásnak szentelte. Egyetlen könnyet sem ejtett testvérért. Magába fojtotta az összes fájdalmát, ami így csendben, belülről emésztette.

Egyébként szép arca most fakó volt és beesett, haja pedig mintha hosszabb lett volna a szokásosnál. Fekete ingjében és bőrkabátjában félelmet keltő árnyként állt ablaka előtt és céltalanul bámult ki rajta.

Az ajtó nyílására megfordult és szinte kegyetlen keménységgel nézett Yamira.

— Már megmondtam, hogy nem akarlak látni, Yugi. — mondta hidegen.

— Tudom, de beszélnem kell veled. — válaszolta Yami és állta szúrós tekintetét.

— Nincs miről beszélnünk. Törődj a magad dolgával és egyszer s mindenkorra, szállj ki az életemből!

— Kaiba, hallgass meg! Nem csak te gyászolsz! — Seto erre felkapta a fejét, de nem mondott semmit. Átnézett Yamin, mintha ott se lett volna.

— Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz ölte meg Mokubát, mint, aki az én barátaimat és most attól félek, hogy a következő áldozata Joey lesz… Segítened kell őt megtalálni, és véget vetni a gyilkosságoknak! Kérlek, tedd meg. Mokubáért…

Seto nem válaszolt, csak ismét az ablak fele fordult. Yami kezdte elveszíteni a türelmét.

— Wheeler egy majom. — mondta végül — Nem vagyok hajlandó az ő keresgélésére pazarolni az időm. Mokuba halála pedig csak rám tartozik, érted? Egyedül fogom megkeresni a gyilkost, és egyedül állok bosszút. Te pedig azt csinálsz, amit akarsz, csak engem hagyj békén!

Yami elhűlve meredt rá. Hogy lehet valaki ennyire önző és érzéketlen?? Nem bírta tovább türtőztetni magát, az eddig folyamatosan elnyomott fájdalom vészesen közel állt ahhoz, hogy kitörjön. Az ég tudja, miket vágott volna dühében Kaiba fejéhez, ha odakintről hirtelen felhangzó kiáltozás el nem tereli a figyelmét a kritikus pillanatban.

Az iroda ajtaja előtt egy ismerős női hang veszekedett a személyi titkárral.

— Nem érdekel, mit mond, engedjen be hozzá! Beszélnem kell vele!!

— Értse meg kisasszony, Mr. Kaiba nyomatékosan megkért rá, hogy senkit ne eresszek be. Sajnálom, de nem tudja önt fogadni…

Ám úgy tűnt, a nőt nem lehet ennyivel lekenyerezni. Az ajtó kivágódott és Ishizu Ishtar rontott be rajta teljesen kétségbeesett arccal.

Yami döbbenten meredt rá, és még Seto is megemelte a fél szemöldökét, így tanúsítva valami minimális érdeklődést az érkező iránt.

— Igazán sajnálom uram, de nem tudtam visszatartani… — tördelte az ajtóban a kezét a személyi titkár.

— Ki van rúgva. — közölte vele hidegen Seto, majd Ishizura vándorolt tekintete. — Mit akarsz tőlem?

Ishizu hosszú és feszült másodperceken keresztül nézett vele farkasszemet. Vonásai szomorúak voltak, de kemények, ám szemeiben furcsa fény gyúlt, ahogy Setot nézte. Majd hirtelen elfordult tőle Yami felé, mintha csak most vette volna észre jelenlétét.

— Fáraó… — suttogta szomorúan és lehorgasztotta a fejét. — Marikot megölték. Azért utaztam ide, hogy a segítségeteket kérjem…

— Marik is?!? — fakadt ki Yami. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Most érte el azt az állapotot, hogy vagy teljesen összeomlik, vagy pedig eltemeti az összes érzelmét és tovább lép. Yugi fájdalmának elnyomásával az utóbbit választotta. Arca hasonló kifejezést öltött, mint Setoé, azzal a különbséggel, hogy szánakozva nézett a könnyeivel küszködő Ishizura.

— Kaiba, kérlek… — tett Yami egy utolsó próbát, ám teljesen eredménytelenül.