Ishizu némán bólintott.

— Figyelmeztetnünk kell őt…

— Igen… — értett egyet Yami. — Elmegyek hozzá most.

Bár még mindig dühös volt Setora, azért azt csak nem hagyhatta, hogy megöljék.

— Nem mentek sehova! — kiáltotta dühösen Téa, arcáról csak úgy sütött a kétségbeesés. — Gondolkodjatok már egy kicsit! Lassan teljesen besötétedik, és rád egy gyilkos vadászik, Fáraó! Képes lennél a karjaiba sétálni? Kaibának bőven elég testőre van ahhoz, hogy túlélje a ma éjszakát. Majd elmentek hozzá reggel. Mellesleg feltalálták már a telefont is…

Yami döbbenten bámulta Téát, aki arcáról törölgette a ráfolyó könnyeket. Majd Ishizuhoz fordult, aki minden erejét összeszedve próbált közönyös maradni.

— Téának igaza van… Megpróbálom felhívni Kaibát…

Azzal otthagyta a két lányt és bement a szobába telefonálni.

Téa lesütött szemmel állt az ajtó előtt. Nem látta ugyan, de tudta, hogy Ishizu sem mozdult még.

— Ne haragudj rám… — suttogta még mindig könnyes szemmel. Ismét borzasztó önzőnek érezte magát. Hogy Yamit védje, talán veszélybe sodorta Kaiba életét, és tudta mekkora fájdalmat okozott ezzel Ishizunak. De szíve nem engedte, hogy másképp tegyen.

Ishizu megrázta a fejét.

— Én is ezt tettem volna a helyedben…— mondta halkan és elindult vissza a konyhába. Téa egy szó nélkül követte.

Yami egész este próbálta hívni Setot, otthon is és az irodájában is, de nem érte utol. Vacsora után Téa is és Ishizu is hamar aludni tértek, és még Rebeccának is feltűnt, hogy valami nincs rendben velük. Ezt a problémát azonban félretette egy darabig, hiszen meg kellett tennie azt, amiért jött. Borzasztóan félt, de tudta, hogy nem halogathatja tovább, Yuginak joga van tudni…

— Ööö… Fáraó? — szólította meg zavartan Yamit, amint az immár sokadszorra tette le csalódottan a telefont.

— Mondjad Rebecca. — mondta neki barátságosan és végleg felhagyva Seto elérésével, a lányhoz fordult.

— Csak azt szeretném kérni, hogy… Beszélhetnék egy kicsit Yugival?

— Persze. — és egy villanással elmét váltott.

— Mi az Rebecca? — kérdezte tőle Yugi kedvesen mosolyogva.

— Téged nem zavar ez a szellem? — vágott bele valami teljesen más témába Rebecca, mert úgy érezte nincs elég bátorsága elmondania, amiért jött — Én nagyon nem szeretek vele beszélni…

— Ne bántsd, kérlek. Ő az egyik legjobb barátom és őt legalább még nem veszítettem el… — Yugi arca egy pillanatra elkomorodott, de ahogy Rebecca szemeibe nézett rögtön elmosolyodott újra. Igazán még nem is beszélgettek egymással, de amióta a lány a közelében volt, sokkal jobban érezte magát. — Mit akartál mondani nekem?

Rebecca elsápadt. Tudta, hogy meg kell tennie most, vagy pedig hallgatni fog örökké.

— Én… én… Én öltem meg őket Yugi! — és kitört belőle a sírás.

Yugi hitetlenkedve nézett rá. Rebecca? Megölt volna valakit? De hiszen a légynek se bírna ártani!

— Megölted őket? De kiket?

— A nagyapáinkat…. — zokogta Rebecca és elhúzódott Yugitól.

— Az nem lehet… — suttogta.

— De igen! Az én hibám volt… Ha… nem rontom el azt a térképet…, nem tévedtek volna el… és… és… még most is élnének… Megértem, hogy most gyűlölsz… — szipogta a lány — De ezt el kellett mondanom… Jogod van tudni.

Yugi nem hitt a fülének. Képtelenség, hogy ez igaz legyen! A nagyapja, akit a világon a legjobban szeretett, egy olyan ember miatt halt volna meg, aki szintén közel áll hozzá? Ezt a tudatot nem bírta elviselni… De hogyan gyűlölhetné meg ezért Rebeccát? Ennyi idő után… Most, hogy mindenkit elveszített? Hiszen az ő nagyapja is meghalt…

Nem szólt semmit, csak nézte a lányt: könnyes szemeit, elgyötört arcát. Saját magát is meglepte, de képtelen volt haragudni rá. Hirtelen odalépett hozzá és szorosan magához ölelte, arcát pedig szőke hajába temette.

— Nem akarom tudni, hallod Rebecca? Nem akarom…

— De, Yugi…

Hát tényleg nem utálja őt? Legvadabb álmaiban se remélte, hogy Yugi valaha is meg tud majd neki bocsátani!

— Ezt… nem érdemlem meg…— suttogta, miközben a fiúhoz simult.

Perceken keresztül álltak így, egymást átölelve. Közös volt a bánatuk, a gyászuk, de az örömük is, hiszen ott voltak egymásnak. Yugi tudta, hogy Rebecca különleges az életében, és a világ minden kincséért sem veszítette volna el. Ő volt élete első szerelme… És bármi történt is vagy történjék ez után, az ezen nem tud változtatni.

Összeszedte lassan minden bátorságát, felemelte a fejét és félve, fülig pirultan megcsókolta a lányt…

Fél óra múlva halkan dudorászva tért vissza szobájába. Eddig hatalmas közhelynek tartotta, hogy szerelmesen úgy érzi magát az ember, mintha lebegne, de be kellett látnia, hogy volt valami igazság a dologban. Hetek óta nem volt ilyen felszabadult és boldog. Talán most végre minden rendbe fog jönni.

— Tudod Fáraó, ilyenkor utálom, hogy bennem vagy… — mondta mosolyogva Yaminak, amint magára csukta az ajtót.

Yami szellem teste megjelent mellette és elnevette magát.

— Örülök, hogy végre jobban érzed magad.

— Határozottan. — nevettet Yugi is és lazán ágyára vetődött, Yami pedig leült az ágy szélére. — Rebecca a legszebb lány, akit életemben láttam, és… — de a gondolat végét inkább megtartotta magának.

Yami ismét felnevetett. Hatalmas megkönnyebbülés volt számára, hogy Yugi végre nem volt olyan búskomor. Ez az ő közérzetén is sokat javított.

— Vigyázz, mert hallottam!

— Igazán? — kérdezett vissza tettetett bosszúsággal Yugi — És még mit?

— Nem titkolhatod el előttem az érzéseidet, hiszen tudod… — válaszolta bűnbánóan Yami.

— Ez igaz… De mondd csak Fáraó! Voltál te már szerelmes?

Yami elpirult. Ezen még nem is gondolkozott. Bármit megtett volna azért, hogy megismerje a múltját, de annyira el volt foglalva az Ezeréves Ikonokkal, hogy eddig még eszébe sem jutott, hogy szerethetett is valakit…

— Nem tudom… — mondta elgondolkozva.

Hiába próbálkozott, emlékei nem nyíltak meg előtte. Vajon milyen lehetett az a lány, ha egyáltalán volt szerelme? Biztosan szép volt, mint Mai, okos, mint Ishizu és kedves, mint Téa… Legalábbis ő így tudta elképzelni.

Egy darabig mindketten hallgattak, majd Yugi törte meg a csendet.

— Egy kicsit azért aggódom Kaiba miatt. — mondta. Yamit meglepte a hirtelen témaváltás.

— Ja, persze… Én is… — válaszolta gyorsan. Nem túl sok kedve volt visszazökkenni a valóságba — Szerintem hajnalban menjünk el hozzá. Nem akarom, hogy a lányok is jöjjenek. Nem engedem, hogy a csuklyás több barátomat megölje.

— De hiszen te kellesz neki… Gondolod, hogy bántaná őket?

— Ő talán nem, de Kaiba gondolkodás nélkül vérig sértené mindhármukat…

— Az meglehet… Nagyon nem volt szép tőle, ahogy Ishizuval bánt ma délután.

— Ne is juttasd az eszembe, mert a végén még meggondolom magam a mentőakciót illetően!

— De Fáraó! Hogy mondhatsz ilyet?— Yugi megrovóan nézett rá összeráncolt szemöldöke mögül.

—    Inkább aludj. — tért ki Yami a válasz elől.

Yugi megértette a célzást és leoltotta lámpáját. Tudta, hogy a Fáraónak igenis fontos Kaiba, azért tud ennyire dühös lenni rá, de semmi kedve nem volt most vele ezen összevitatkozni. Inkább behunyta szemét, és Rebeccára gondolva édes álomba merült.

Szinte alig kelt fel a nap, amikor Yami elérte a Kaiba-villát. Seto épp nyitotta ki a hatalmas kovácsoltvas kapukat, majd pedig kocsija csomagtartójában rendezgetett valamit. Indulni készült. Yami megállt a kapuban, hogy Kaiba még véletlenül se tudjon kihajtani, és várt.

— Mit keresel itt? — kérdezte hidegen, amikor végre felnézett.

— Mit akartál mondani tegnap? — kérdezett vissza legalább olyan barátságtalanul Yami. Az előző délutánt még nem sikerült megbocsátania, de igyekezett erről megfelejtkezni.

Seto nem válaszolt, csak tett-vett tovább autója körül. Yami várt egy darabig, ám türelme vészesen fogytán volt.

— Megtudtál valami a gyilkosról, igaz? — mondta végül sötéten.

Még mindig semmi válasz.

— A pokolba veled Kaiba! Hogy tudsz ennyire önző lenni?!? Essek térdre előtted, hogy hajlandó legyél végre segíteni???

— Maradj ki ebből, Yugi. — válaszolt végül Seto halkan és egy erőteljes mozdulattal lecsapta a csomagtartó ajtaját.

— Tessék? Ezt ugye most nem mondod komolyan?! Azt várod tőlem, hogy ölbe tett kézzel nézzem, hogy a maradék barátaimat is megöljék? Hát nem! Ez a te stílusod… De legalább Mokuba emlékét tisztelnéd meg azzal, hogy teszel is valamit a gyilkos ellen! Jobb, ha tudod: az a csuklyás most épp rád vadászik! Azzal viszont senkin sem segítesz, ha megöleted magad, mert ugye most vele készülsz találkozni, igaz?

— Mokubát ne keverd bele! — vágott vissza Seto — Az én öcsém volt, és csak rám tartozik, hogy állok bosszút a gyilkosán.

— Rendben! De veled megyek.— Yami tudta, hogy ez irreális, de abban reménykedett, hogyha sikerül eléggé felbosszantania Kaibát, inkább elárulja, amit tud, csak hogy megszabaduljon tőle.

— Felejtsd el.

— Ha nem akarsz nekem segíteni, hát segítek én magamon és rajtad is, akár tetszik, akár nem. Yami elégedetten látta, hogy Seto szeme dühösen megvillan, bár arca még mindig kifejezéstelen maradt.

— Milliószor megkértelek már rá, hogy ne avatkozz bele az életembe, de látom, még nem sikerült megértened…

— Nehéz a felfogásom… De te meg azt értsd meg, hogy esélyed sincs egyedül. Csak a vesztedbe rohansz.

— Nem érdekel! — csattant fel végül Seto és hátat fordított Yaminak. — Látom, nem bírsz békén hagyni — folytatta később már valamivel nyugodtabban — pedig hidd el, úgy mindkettőnknek könnyebb lenne… Ha hasznossá akarod tenni magad, inkább menj haza és vigyázz a barátaidra.

— Megfogadom a tanácsodat, Kaiba — válaszolta meglepetten Yami, nem számított ugyanis a hirtelen hangnemváltásra — de akkor sem mehetsz egyedül… — és még mindig nem mozdult a kapuból.

— Akkor nem maradt más választásom… — mondta Seto, és megindult felé — Bocsáss meg… —és egyetlen erős ütéssel leterítette a döbbenten pislogó Yamit, aki rögtön eszméletété vesztette.

Seto állt fölötte egy darabig, majd a kerítésen belülre vonszolta az eszméletlen testet és óvatosan háttal a falnak támasztotta. Majd kocsiba ült és elhajtott.

A fékpedálról tudomást sem véve száguldott át a városon a tengerpart felé. Előző nap, késő délután ismeretlen telefonáló kereste, aki azt mondta, hogyha látni akarja az öccse gyilkosát, legyen napkeltére a kikötő 66-os raktárépületében. A nap pedig már igen magasan járt. Túl sok időt vesztegetett Yugira, de nem hagyhatta, hogy vele tartson. Nyilván való volt számára, hogy egyenesen belesétál a gyilkos csapdájába, de úgy érezte, semmi veszteni valója nincs. Yugi viszont még gyerek… Ugyanúgy, ahogyan Mokuba is az volt… Furcsa, de öccse halála óta valahogy, a maga sajátos módján, felelősséget érzett iránta, ami abban nyilvánult meg, hogy minden eszközzel igyekezett őt távol tartani a nyomozástól. Csakúgy, mint most. Remélte, hogy Yuginak lesz annyi esze, hogy hazamegy, miután magához tért, és nem kezdi el őt keresni…

Nem telt sok időbe, és iszonyú fékcsikorgás közepette parkolt le a 66-os raktár előtt. Be se zárta rendesen autóját, hanem egyenesen az épületbe sietett. Belépve meglepetten tapasztalta, hogy a raktár valójában egyetlen hatalmas, egybefüggő helység. Világítása sem volt, csak annyi fény szűrődött be, amennyit a nyitott ajtó és az a néhány apró ablak engedett, amik rendszertelenül elszórva helyezkedtek el a falban. A helység látszólag teljesen üres volt, bár Seto nem tudta megállapítani, hogy nem rejtőzködik-e valaki az egyik árnyékos sarokban. Szemét erőltetve a sötétben, végül észrevett egy másik bejáratot a raktár túl végén. Elindult arra, hátha az ajtó egy kis iroda helységet rejt, ahol a rejtélyes telefonáló bujkál.

— Megállj! — hangzott fel a háta mögül egy ismerős hang. Hát igen: az ajtó mögé nem nézett be…

— Mit keresel itt Wheeler? — mondta megvetően, amint sikerült beazonosítania Joey hangját.

— Téged, te gyilkos!

— Mi? — Seto hirtelen megpördült a tengelye körül és szembefordult Joeyval, aki borzalmasan szakadt és mocskos volt. — Te félrebeszélsz. Úgy tűnik, túl sokat ittál… — tette még hozzá lenézően, ahogy végigmérte a fiút és megpillantotta az üveget, amit a kezében szorongatott.

— Még van képed tagadni, te patkány?!

Seto fáradtan sóhajtott. Joey Wheeler volt az utolsó ember, akivel most foglalkozni akart. Meg kell találnia a telefonálót, ha itt van még egyáltalán.

— Nézd Wheeler, erre most nem érek rá. Feküdj vissza szépen és józanodj ki. Ha visszajöttem, ígérem, beutallak egy elvonóra… — azzal hátat fordított neki, és ismét elindult a túlsó ajtó felé.

— Gyere vissza te utolsó aljas szemét… — de nem tudta befejezni, mert utolsó szavait hirtelen csuklás nyomta el. — Megöletd a húgomat, Serenityt és a barátját…, és még ki tudja, mennyi embert…, ezért… most végzek veled…!

Seto megállt. Mit hord ez itt össze? Hiszen ő nem ölt meg senkit!

— Látom lassú vagy ma reggel — folytatta Joey — de én majd felfrissítem az emlékezetedet! Tömegbaleset a külső körgyűrűnél… Még most sem rémlik? Talán nem kéne úgy száguldozni, igaz? De ne félj, ezentúl nem is fogsz! — azzal a falhoz csapta a kezében szorongatott üveget, úgy hogy az alja szilánkokra tört, az üveg nyakát azonban még mindig fogta, aminek az éles végét támadóan emelet meg.

Seto dermedten bámulta őt, ahogy megindul felé kezdetleges fegyverével. Lehetséges lenne…? Tényleg ő okozta volna azt a balesetet? Hiszen az pont Mokuba halála után történt, amikor valóban céltalanul száguldozott a városban. Bármennyire is igyekezett, nem tudott emlékeket összekaparni agyában arról a néhány napról. Egyszerűen nem volt akkor magánál. Azt se tudta megmondani, egyáltalán hogyan került végül haza… Viszont, ha sok mindent nem is, de az életet tisztelte. Nem tudta, hogy bírná elviselni még azt a terhet is, hogy öntudatlan állapotában embereket ölt…

— Most megfizetsz! — kiáltotta Joey, amikor már egész közel ért hozzá, és a törött üveggel a nyakát próbálta megsebezni. Ám Seto gyorsabb és józanabb volt nála, és egyetlen ügyes mozdulattal kicsavarta kezéből az üveget és egy-két jól irányzott ütéssel harcképtelenné tette Joeyt, aki kábán térdre esett és kétségbeesetten próbálta visszanyerni egyensúlyérzékét.

— Sajnálom a húgodat… — mondta halkan, azzal otthagyta.

A raktár túlsó végében lévő ajtó közben kinyílt, és kilépett rajta a csuklyás alak, aki hanyagul a falnak támaszkodva szemlélte a jelenetet. Amikor Seto szembe fordult vele, hangosan elnevette magát.

— Rég láttalak, Seth!

— A nevem Seto Kaiba! Te hívtál ide?— kiáltott rá dühösen Seto, de az mintha meg sem hallotta volna, folytatta tovább.

— Nem volt nálad hatalmasabb és arrogánsabb ember Egyiptomban. Bár más jellemmel születtél újjá, azért a szellemed ugyanaz… Ezért is furcsállom, hogy ilyen finoman bántál az öcséd gyilkosával… — azzal újabb ördögi kacajt hallatott.

— Tessék? — kérdezett vissza döbbenten Seto, de a csuklyás csak nevetett tovább.

— Ó igen! — mondta végül — Joey Wheeler ölte meg a testvéredet. Ő robbantotta fel azt a házat…

Seto most Joeyra meredt, aki lassan feltápászkodott, és botladozva megindult felé.

— Valóban? Megöltem volna Mokubát? Ezt nem is tudtam. Milyen kár…— mondta, és ő is elnevette magát.

— Hallgass Wheeler! — kiáltott rá Seto. Úgy érezte, képtelen tovább kontrolálni dühét. Ha valóban ő Mokuba gyilkosa, akkor nincs számára bocsánat.

— Testvért a testvérért, igaz? Így az igazságos… — folytatta Joey, de a gúnyos mosoly még mindig ott ült az arcán. — Persze, velem ellentétben, te egy akkora féreg vagy, hogy meg is érdemelted…

— Elég!!!

 Setonak elborult az agya. Akkora erővel ütötte meg Joeyt, hogy az végighasalt a kőpadlón, de frissebbnek bizonyult, mint az előbb, és zsebéből egy kést előrántva pillanatokon belül újra talpon volt.

— Nem lesz az olyan könnyű, Kaiba! — mondta gúnyosan, és késsel a kezében várta az újabb támadást.

Setonak nem kellett kétszer mondani, újból ütött, de ezúttal Joey kitért előle és hátrébb húzódott. Seto minden egyes támadása elől hátrált néhány lépést. Az alkalmas pillanatot várta, hogy használhassa kését, ám túl sokat késlekedett, mert hamarosan vállával elérte a falat, ami egyet jelentett a zsákutcával. Seto pedig pontosan tudta, hova kell ütéseit mérnie ahhoz, hogy azok végzetesek legyenek…

Két percen belül Joey egy nyikkanás nélkül esett össze, és úgy tűnt, nem is kel fel többé. De Seto ezúttal tévedett, ugyanis Joey, a nem törött bal kezét használva támasztékul, amiben még mindig szorongatta kése markolatát, megpróbált felülni.

— Még élsz Wheeler? — kérdezte gúnyos meglepettséggel, amikor észrevette, hogy Joey megmozdult —Ó, csak nem fel akarsz állni? Várj, segítek…

Azzal megragadta Joey ingjét, annál fogva felemelte őt, és jó erősen a falhoz csapta.

— Le… vagyok… kötelezve… — nyögte Joey, és utolsó erejével a kezében lévő kést markolatig Seto oldalába döfte.