Seto felordított fájdalmában, és Joeyt elengedve térdre esett. A kés pont a bordái között csusszant át, és a tüdeje alsó felét érte. Tudta, ha kihúzza, perceken belül megfullad a penge helyére áramló vértől…

Így késsel az oldalában próbált meg felállni, és átjutni a raktár túlsó felébe a csuklyáshoz, ám néhány lépés után minden erejét legyőzte a fájdalom és ismét összeesett…

— Yugi! Yugi! Kérlek, ébredj…! — kiáltotta könnyes szemmel Rebecca, miközben a fiú vállát rázta, hogy így próbálja felkelteni.

Ez megtette hatását, és Yami kábán pislogva lassan magához tért.

— Rebecca… Hogy kerülsz te ide?

— Ó Yugi… — a lány zokogva borult a nyakába, majd forrón megcsókolta, Yami pedig egy arany villanással elmét váltott.

— Mi a baj? — kérdezte Yugi fáradtan mosolyogva, és megsimogatta a lány arcát.

— Ki tette ezt veled? — kérdezett vissza Rebecca még mindig szipogva.

— Kaiba… Megtudott valamit a gyilkosról, de nem akarta elmondani… Most pedig elment valahová, és hogy ne tudjak vele tartani, leütött…

Rebecca elszörnyedve hallgatta, és már épp nyitotta a száját, hogy valami cseppet sem hízelgő jelzővel illesse Setot, de Yugi megelőzte:

— Hogyhogy utánam jöttél? És a többiek?

Erre a lány ismét elsápadt és a könnyeivel küszködött.

— Miután elmentél…, eljött értünk…

— Mi?

— A csuklyás… Feldúlta az egész házat, és elvitte Téát és Ishizut… Nekem szerencsém volt, el tudtam bújni…, de ők…

— Ne! — Yugi hirtelen felugrott.

— Ezt az üzenetet hagyta… — nyújtott át reszkető kézzel egy összegyűrt papír fecnit a fiúnak.

— „Ha viszont akarod látni őket, gyere a kikötőbe, a 66-os raktárban megtalálsz…” — olvasta fel hangosan Yugi, majd egy hirtelen villanással visszatért Yami.

Amikor Rebecca észrevette a változást, dühösen nézett rá, de nem szólt semmit.

— Jobb ez így Rebecca. — próbálta nyugtatni a lányt — De most menjünk. Nincs vesztegetni való időnk…

Amikor elérték végre a 66-os raktárt, az első, amit megpillantottak, az Seto kocsija volt.

— Ezek szerint Kaiba is ide jött… — jegyezte meg Yami — Figyelj, Rebecca! A legjobb lenne, ha itt megvárnál. Benn talán még bajod esne…

— Nem! Veled megyek! — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány, és Yami, bármennyire is ellenezte, hogy Rebecca is bejöjjön, látta, hogy értelmetlen lenne vele vitatkozni. Megadóan sóhajtott, és elindult befele az épületbe.

A hirtelen sötétben először semmit sem láttak, de amint megszokta a szemük, nem messze az ajtótól, a fal mellett, egy mozdulatlanul fekvő embert vettek észre. Odasiettek hát hozzá, hogy megnézzék, egyáltalán életben van-e még.

— Joey! — Yami kétségbeesetten ismerte fel barátját — Joey, kérlek, ne…!

Mellé térdelt, és felemelte a fejét. Joey arcát zúzódások és vér borította, de még élt… Olyan erőtlenül lélegzett, hogy alig lehetett észrevenni. Már nem tudott érte mit tenni… Yami tudta, hogy Joeynak vége… De miért? És ki tette? Ishizu tévedett, nem Kaibára kellett volna vesztegetni az időt…

Tehetetlennek érezte magát, és ez csak fokozta fájdalmát. Hiszen Joey a legjobb barátja volt ebben az életében.

— Yugi…? — Yami nem hitt a fülének, hogy Joey még képes magából szavakat kipréselni. —Engedj…

— Tessék? — kérdezte Yami, és megpróbálta megakadályozni Joeyt abban, hogy kísérletet tegyen a felülésre — Ne mozogj!

— Hagyj békén! — nyögte Joey és ellökte volna magától Yamit, ha karjában lett volna erő — Most… végzek vele!

— Kivel?

— Megölte a húgomat… — folytatta, és ha Yami le nem fogja, még képes lett volna és ilyen állapotban is feláll.

— Kiről beszélsz Joey? Ugye itt van a csuklyás…?

Joey csak fáradtan a fejét rázta és még mindig szabadulni igyekezett.

— Fáraó, nézd! — kiáltott fel hirtelen Rebecca és a helység túlsó vége felé mutatott.

Yami is oda fordult, és megpillantotta Setot, aki már majdnem elérte a hátsó ajtót, de az oldalát fogva ismét térdre esett.

— Nem! — suttogta sápadtan Yami — Ezt ne…!

Ha Joey valóban azt hiszi, hogy Seto ölte meg Serenityt, akkor ezt is ő tette vele…

— Az a féreg okozta a balesetet… — suttogta Joey — És… most… megölöm…

Minden eddiginél erőteljesebb mozdulatot tett, amivel végül sikerült ellöknie Yamit az útjából, ám ez a maradék erejét is felemésztette. Még egy darabig görcsösen próbált előbbre jutni, de izmai nem engedelmeskedtek. Végtagjai elernyedtek és meghalt.

— Joey ne! — kiáltotta Yami, de hiába.

Rebecca együtt érzőn vállára tette kezét és szemeit törölgette. Yami meredten nézte halott barátját, majd egy szó nélkül felállt és Seto felé indult.

Fenyegetőn állt meg fölötte, de tekintete zavaros volt. Még mindig nem tudta, mit higgyen.

Seto kezeire támaszkodva próbált erőt gyűjteni. Minden egyes levegővételért meg kellett küzdenie. Az oldalában lévő kés körül már jó nagy foltban véres volt a ruhája. Yami sejtette, hogy ez Joey műve.

— Miért? — kérdezte végül halkan.

— Megölte Mokubát… — zihálta Seto anélkül, hogy felnézett volna.

Yami nem szólt egy szót sem. Testvért a testvérért, életet az életért… Hát valóban idáig jutottak?

A csendet ördögi kacaj törte meg. Az ajtón a csuklyás lépett ki, magával rángatva Téát és Ishizut.

— Fáraó! Végre újra találkoztunk!

— Engedd el őket! — kiáltotta dühösen Yami.

— Ne olyan hevesen Fáraó! Bár ahogy akarod….. — azzal ellökte magától Téát, aki rögtön Yamihoz rohant és szorosan átölelte.

— A papnőre még szükségem van… — mondta, majd folytatta —Tudod… Olyan furcsák vagytok ti jók… A szeretet nevében harcoltok a békéért és az igazságért, de nézz végig magatokon: a barátaid halomra ölik egymást! — és ismét felnevetett.

— Ez nem igaz! Te ölted meg Tristant…!

— Valóban… De csak el kellett kezdeni. Nem gondoltam volna, hogy a te Joey barátod elvégzi helyettem a piszkos munkát: kártyavadászok, az a gyerek, a szerelme és végül Seth főpap… Csak el kellett mondanom neki, ki okozta azt a balesetet…

— Mait is ő…? — hebegte Yami.

Téa és Rebecca döbbenten álltak mellette. Joey mint gyilkos? El se tudták képzelni, és már nem élt, hogy elmondja, miért...

— Bizony Fáraó… — nevetett tovább a csuklyás — Hidd el, öröm volt nézni! Nekem csak Marik maradt, aki nem akart hozzám csatlakozni, no és persze ti…

— Átkozott! Ki vagy te egyáltalán?

— Hát már meg sem ismersz? — azzal lehajtotta csuklyáját és láthatóvá vált az arca. Fehér haj, jól ismert sunyi tekintet…

— Bakura!!! — kiáltották mindannyian.

— Bakura? Valóban ezt mondtátok volna? Hát a szánalmas kis barátotok már rég nincs velem…

— Mi? — kérdezett vissza Yami.

— Olyan gyenge volt, hogy hamarabb adta fel a küzdelmet, mint számítottam…

— Megölted őt?

— Hát persze. Csak gyengített…

Yami reszketett a dühtől. Hát azt hiszi ez a szellem, hogy mindent megtehet?

— És persze nem ő az utolsó, aki az utamban áll. — folytatta Bakura — Tudod Fáraó, nem csak a barátnőidet loptam ám el ma reggel. Nem hiába neveznek a tolvajok királyának…

Leoldotta köpenyét és az Ezeréves Gyűrű ott lógott a nyakában.

— Az Ezeréves Ikonok…

— Hát igen, Fáraó… Az egy szem Kirakósoddal esélyed sincs ellenem!

Azzal övéhez nyúlt és egy gyors mozdulattal előkapta övéből az Ezeréves Jogart, megszabadította fölösleges nyelétől, és célzott.

Minden olyan hirtelen történt. Yugi túl későn vette észre, mire készül és váltott elmét. Mielőtt bármit is tehetett volna, az Ezeréves Jogar kés vége Rebecca szívébe fúródott, és a lány holtan esett össze.

— Rebecca!!! — kiáltotta kétségbeesetten Yugi, de már késő volt.

Zokogva ölelte magához a lány élettelen testét, ám Yami érezte, hogy erre most nincs idő. Közben ugyanis Bakura újabb tőröket vett elő, és ismét támadni készült, ezúttal Téát célozva. Olyat tett, amit eddig még soha: Yugit figyelmen kívül hagyva átvette teste fölött a hatalmat, és ellökte Téát a repülő tőr útjából.

— Ó milyen romantikus! — nevetett Bakura — De nehogy azt higgyétek, hogy megmenekültetek!

Újabb kések után kutatott zsebeiben, Yami és Téa pedig kétségbeesetten próbáltak fedezéket keresni a sivár teremben.

Amíg Bakura az ő üldözésükkel volt elfoglalva, Ishizuról teljesen megfelejtkezett. Amint a nő felismerte a menekülés lehetőségét, botladozva Rebecca holtteste felé indult. Lerogyott a lány mellé, és egy darabig szomorúan nézte, majd fejét elfordítva egy mozdulattal kirántotta mellkasából a Jogart.

Már nehezen lélegzett, erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy ismét fel tudjon állni. Tudta, hogy már nincs sok ideje hátra. Amikor Bakura elrabolta őket, lassan ható mérget itatott vele, hogy megtörje. Bosszút akart állni az összes újraszületetten, de nem akarta csak úgy leszúrni, mint öccsét, hiszen, akkor nem kínozhatja. Így viszont biztosan életben lesz még, mire végez Téával, és akkor rájuk is sor kerül, hacsak nem tesz valamit…

Borzasztó gyengének érezte magát, mégis felállt és elvonszolta magát Setoig, aki szinte eszméletlenül feküdt az oldalán. Letérdelt mellé, és óvatosan az ölébe emelte a fejét.

Seto érezte, hogy megmozdították és kinyitotta szemét. Döbbenten ismerte fel Ishizut.

A nő egy jó darabig csak némán nézte őt, mindig is a közelségére vágyott, de nem így…

— Egy hatalmas főpap örököse vagy, és az egyetlen, aki méltó erre… — mondta levegőért kapkodva, és Seto kezébe nyomta a Jogart, majd rákulcsolta ujjait. — Te vagy az utolsó reményük… Használd! — és egy csókot lehelt a Jogar fejére.

Seto nem értette. Egy Ezeréves Ikon? De hát mit csináljon ő ezzel? Varázsoljon? Nem hitt ebben az egészben, de túl gyenge volt ahhoz, hogy elmagyarázza Ishizunak. A nő különben is olyan furcsa volt. Nem értette, miért ilyen gyöngéd vele, miért simogatja az arcát, miért néz rá így… Hiszen ő durva volt vele előző nap, hogy Yugival ne keveredjenek bele ebbe az egészbe…

— Ishizu…— suttogta, de a nő az ajkaira tette a kezét.

— Ne! — mondta és megrázta a fejét — Az én időm lejárt… Használd a hatalmad!

Seto érezte, hogy a Jogar nyelének érintésével valami ismeretlen erő keríti hatalmába. Ahhoz volt hasonló, amit a Battle Shipen érzett, amikor a Kékszemű Hósárkány szelleme szólt hozzá… Látása eltorzul és úgy rémlett neki, mintha egy hatalmas épületet látna. Nap, homok, kőtábla, Kékszemű…

Ishizu tudta, hogy már nincs magánál. Pedig neki élnie kell! Könnyes szemmel nézte, ahogy Seto egyre kevésbé jut levegőhöz. Szerette volna megcsókolni, csak egyetlen egyszer, de félt, hogy a méreg, amit Bakura adott neki, még az ajkain van, és talán megölné vele… Ó hogy gyűlölte őt ezért! Bakura így még utolsó kívánságától is megfosztotta. Maradék erejével előre hajolt és homlokon csókolta Setot, de ismét felülni már nem volt ereje. Megszédült, a földre hanyatlott és meghalt.

Téa és Yami kétségbeesetten próbálkoztak kikerülni Bakura dobótávolságából, de nem sikerült. Kész csoda volt, hogy a teljesen üres helységben még nem találta el őket.

—    Öröm nézni, ahogy futsz, Fáraó — nevetett Bakura — de előlem nem menekülhetsz.

Yami és Téa teljesen kifulladva néztek vele szembe. Tisztában voltak vele, hogy ha véletlenül nem is találja el őket, akkor se bírják már sokáig a menekülést.

Bakura újabb kést emelt fel, és teljes erőből elhajította. Yami fáradt volt már, későn vette észre… Nincs értelme futni, ezúttal biztosan eltalálja…

Téa sokkal frissebb volt nála. A másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet és az utolsó pillanatban Yami elé ugrott, így a kés őt találta el.

—Téa! — kiáltotta Yami és tehetetlenül kapta el a lány hátraeső testét.

Bakura csak nevetett.

—    Ostoba lány! Nézd végig, ahogy meghal, Fáraó, és utána végzek veled is!

—    Téa ne… — suttogta Yami.

Téa ránézett és halványan elmosolyodott.

—    Vigyázz magadra… — felemelte kezét és félve megérintette Yami arcát.

Yami behunyta a szemét: Téa érintése kellemes bizsergető érzést keltett benne. Még sose érzett hasonlót. Egy pillanatra tökéletesen boldog lett, és minden másról megfelejtkezett. Olyan boldogság volt ez, ami eddig teljesen ismeretlen volt számára: betöltötte az egész lényét. Egyszerre volt csodálatos és okozott mérhetetlen fájdalmat.

—    Fáraó, engedj vissza! Hadd búcsúzzak el tőle! — hallotta távolról Yugi hangját, de nem törődött vele.

Szerelmes volt. Lassan kinyitotta szemeit és ránézett Téára: gyönyörű volt… De haldoklott.

—    Sose voltam elég bátor, hogy… — suttogta a lány — hogy megmondjam…

—    Szeretlek. — mondta ki Yami.

Téa döbbenten nézett rá. Hát igaz lenne? Ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, Yami szenvedélyesen megcsókolta.

Ahogy Téa megérezte forró ajkait, hihetetlen életigenlés támadt benne.

—    Nem akarok menni… — suttogta, amint a csók véget ért — Most nem…

Yami nem szólt semmit, csak szomorúan nézett rá, majd ismét megcsókolta a lányt és nem engedte el, ameddig élet volt benne. Aztán csak szorította magához a halott testet, és várta, hogy őt is utolérje a végzete. Nem küzdött tovább Bakura ellen, mert élni sem akart tovább.

Bakura pedig ismét célzott…

Piramis…, szörnyek…, tömeg…, egy ismeretlen lány…, Kékszemű… Jogar…, kőtábla…, Kékszemű…, fájdalom…

Setot lázálmok kínozták. Képtelen volt már különbséget tenni a látomásai és a valóság között, a Jogar hideg nyele azonban időről időre magához térítette. Leküzdhetetlen késztetést érzett aziránt, hogy megmozduljon. Óvatosan felemelte a fejét és megpillantotta Bakurát, amint egy kést emel a levegőbe: valakit meg fog támadni… De hiába erőltette a szemét, nem tudta tisztán kivenni kit. Pihennie kell egy kicsit…

Behunyta szemét, de ismét látomást látott. Egyenesen a Napba nézett, ám a nagy fényességet Mokuba arca takarta el előle… Ez ismét magához térítette.

Bakura mintha nevetett volna, az ismeretlen alak pedig meg se próbált menekülni. Így meg fog halni… Nem engedheti! Hiszen még gyerek, legalábbis annak tűnik… És ha Mokuba az? Mintha az előbb őt látta volna…

És valóban: ebben a percben megpillantotta testvérét Bakura előtt térdelni, amint kétségbeesetten néz rá… Ha nem tesz valami, elveszíti őt ismét!

Erőnek erejével felállt és a magasba emelte az Ezeréves Jogart…

—    Hát már nem is menekülsz, Fáraó? — kérdezte gúnyosan Bakura kezében az utolsó késsel.

Yami nem válaszolt és nem is mozdult. Téát a karjaiban tartva nézett farkasszemet vele, ám Bakura keze hirtelen megremegett…

Hálóként hullott rá a kő kemény akarat, olyan váratlanul, hogy felfogni sem volt ideje, de még akkor se tudott volna ellene küzdeni, ha idejében felismeri az őt fenyegető veszélyt.

—    Most meghalsz! — visszahangzott agyában a parancs, és Bakura bármiféle ellenállás nélkül engedelmeskedett. A kezében lévő tőrt maga fele fordította és elvágta a saját torkát.

Yami megsemmisülten figyelte a jelenetet, majd Seto fele fordult, akinek hangos koppanással esett ki a kezéből a Jogar, majd maga is elvágódott a padlón. Óvatosan elengedte Téát és odatámolygott hozzá.

Seto még egyszer utoljára kinyitotta a szemét, de nem ismerte meg őt.

—    Mokuba… — suttogta.

Testvérét látta ismét a nagy fényességben, amint mosolyog rá, és integet neki. Elindult felé, ám arcára árnyék vetődött: a Kékszemű Hósárkány volt az…

—    Nyugodj békében. — mondta Yami, és ujjaival óvatosan lecsukta Seto szemeit.

Hátat fordított halott szeretteinek, és lassú léptekkel elhagyta a raktárt.

Alkonyodott. A vörösen izzó nap a tengerbe hanyatlott vérszínűvé változtatva a vizet.

Yami egy sziklán ült a kihalt parton és üres tekintettel bámulta a hullámverést. Kabátja az ölében feküdt, még mindig piros volt Téa vérétől…

—    Nem tudtam, hogy szereted… — mondta a tőle nem messze ülő szellemtestű Yugi.

—    Én sem… — válaszolta hosszú hallgatás után.

Úgy érezte, nem bírja elviselni a fájdalmat, amit a lány elvesztése okozott. Miért most? Hiszen Téa mindvégig vele volt! Miért akkor jött rá, hogy szereti, amikor már nem lehet az övé??

—    Mihez kezdünk most? — szólalt meg ismét Yugi.

—    Nem tudom…

Nem akart tovább élni így… Ha nem osztozott volna Yugival a testén, már rég véget vetett volna szenvedésének, ám így nem volt hozzá joga…

—    Azt hiszem, egyre gondolunk… — jegyezte meg halkan Yugi.

Yami felkapta a fejét és döbbenten nézett barátjára.

—    Tudod Rebecca és a nagyapa nélkül… — kezdte magyarázni Yugi — És persze Joey és Téa is…, meg Tristan…

De nem bírta tovább és könnycseppek folytak végig az arcán.

—    Mit ér az ember a barátai nélkül? — kérdezte kétségbeesetten.

—    A szerelme nélkül… — folytatta elmélázva Yami — Hát semmit…

—    Tudom, mi jár a fejedben Fáraó… És én is ugyanazt akarom.

—    Biztosan? — kérdezett vissza Yami.

—    Igen. Biztosan.

Yami bólintott és szomorúan egymásra mosolyogtak, majd felállt és lesétált a partra.

— A legjobb barát voltál…— mondta és belegázolt a vízbe.