Kora délután volt. A tavaszi nap vidáman sütött be a Kaiba Corp. felhőkarcolójának ablakain.

Seto Kaiba épp összecsukta fémbőröndjét és szórakozottan kisétált irodájából. Nem töltött benn sok időt ezen a napon, mert üzleti ügyben vidékre kellett utaznia. Kocsival ment, mert a kisváros, ahol leendő üzletfele lakott, alig volt 20 kilométerre Domino Citytől, és úgy tervezte, hogy estére már haza is ér. Mindig lelkesen ült volán mögé, imádott vezetni. Az egyhangú autópálya helyett most is inkább a kacskaringósabb mellékutakat választotta, amik több izgalmat ígértek. Akkor használta ki az alkalmat a száguldozásra, amikor Mokuba nem volt vele, hogy rászóljon, már megint a sorsot kísérti egy-egy hirtelen kanyarral. Nem mintha sietnie kellett volna, de a sebesség olyan dolog volt, aminek ritkán tudott ellenállni. Ez volt az egyetlen féktelen dolog rendezett életében…

Hónapok teltek el azóta, hogy hazajött Egyiptomból és az Ezeréves Ikonok végleg megsemmisültek. Hétköznapjai végre visszatérhettek a régi kerékvágásba, így minden idejét végre cégének szentelhette. Ez ugyan azzal járt, hogy a párbajkártyáról egy ideig le kellett mondania, ám Mokubát, hosszas unszolás után ugyan, de elkezdte tanítani, ami gyakorlatban tartotta. És ez ki is töltötte azt a kis szabadidejét.

De nem panaszkodhatott. A Kaiba Corp. soha nem ment még ilyen jól, mint most és új találmánya is biztos sikernek ígérkezett. Ráadásul kiiktatta életéből az összes zavaró tényezőt. Nem volt több árnypárbaj, szemfényvesztés, és Yugi kölyökcsapata is békén hagyta. Igaz, Mokuba most egy iskolába járt velük, és ha ő nem ért rá vele foglalkozni, öccse azonnal rohant Yugiékhoz, de különösebben nem bosszankodott emiatt. Sőt! Mostanában egyáltalán nem is idegeskedett. Modora ugyan nem változott: még mindig olyan kiállhatatlan és hideg stílusban beszélt a gyanútlan útjába kerülőkkel, mint eddig, de jól érezte magát a bőrében, és ez azért meglátszott rajta. Ha más nem is, legalább Mokuba észre vette, hogy arcán kisimult a bőr és szeme is élénkebben csillog. Biztos a nyugalom teszi, gondolta elégedetten és egy halvány-félmosoly jelent meg az arcán, ahogy lélegzetelállító manőverrel került ki egy útra ugró mókust. Ebben a pillanatban minden olyan tökéletesnek tűnt…

Kivéve talán egyvalamit…

Nem véletlenül nem erőltette a párbajkártyát mostanában. Bár Yugi legyőzésére még mindig alkalmat akart teremteni valamikor, és egy párbaj iskola tervei is ott lapultak a fiókja mélyén, mégis inkább igyekezett elterelni a figyelmét a játékról. Nem érezte magát elég erősnek hozzá… azaz inkább a saját gyengeségét próbálta így kendőzni. Utálta az egészet, és nem is nagyon értette a miértjét. Már rég el kellett volna felejtenie! De persze nem tudta, és ez volt minden probléma forrása. A lét csak addig volt egyszerű, amíg le nem hunyta a szemét, mert amint álmodni kezdett ismét Egyiptomban volt… Ott állt a mögött az oszlop mögött, és figyelte, ahogy ókori önmaga megsemmisülten térdre esik a Kékszemű kőtáblája előtt, karjai közt azzal a lánnyal… Kisara… Igen, ez volt a neve.

Nem tudta úgy használni a Kékszemű Hósárkányt, hogy ne hasítson bele a tudat minden alkalommal, hogy kedvenc szörnye valaha egy lány lelke volt. És még azok az álmok is… Eleinte azt hitte, azért történik vele mindez, mert még túl friss az élmény, de azóta már majdnem egy év eltelt! Ráadásul neki aztán az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz a lányhoz. Csak a Kékszeműhöz ragaszkodott amióta az eszét tudta, és nem kifejezetten örült neki, hogy ezt egy állítólagos emlékvilág egyik napról a másikra megbontja. És mivel az elmúlt évek alatt környezetét gondosan berendezte kedvenc sárkányával, egy cseppet sem volt könnyű feladat a felejtés. Így az egyszerűbb utat választva, nem vitte magával nyomasztó emlékeit nappalaiba, hanem inkább munkájába temetkezett, ami minden figyelmét lekötötte.

Már rég megfogalmazódott benne egy virtuális pad nélküli holografikus kalandjáték ötlete, de most látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy tervét kivitelezze. Az elmúlt hónapokban keményen dolgozott fejlesztési csoportja élén, hogy a megfelelő technikai hátteret biztosítsák, ám a munka megakadt a grafikus látvány megtervezésénél. Sehogy sem volt megelégedve cége grafikusaival, sorra ki is rúgta mindet, majd pedig őrült keresésbe kezdett, de csak egyetlen ember tervben látott némi fantáziát. Ő pedig Akira Futamura volt, egy aranykezű vénember. Legalábbis Seto ezt gondolta róla. Jó alaposan utána nézett Mr. Futamurának, mielőtt rászánta magát az üzletkötésre. Az a típusú ember volt, akitől még a szőr is felállt a hátán. Futamura zseniálisan tervezett, ám az üzlethez egyáltalán nem értett és éppen emiatt nem vitte sokra. Még vagy húsz évvel ezelőtt sikerült jól eladnia egy munkáját, amiért aztán kapott egy rakás pénzt, és hírnevet is szerzett magának, de azóta semmi. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy felesége halálával elveszette az inspirációját… Jelenlegi anyagi helyzete pedig katasztrofális volt. Ez az üzlet volt az egyetlen esélye, hogy megszabaduljon hitelezői zaklatásaitól, és Seto már előre utálta az irgalmas szamaritánus szerepét, de szüksége volt azokra a tervekre.

Futamura villája a város szélén állt és hatalmas park vette körül. Az épület kívülről-belülről hatalmas fényűzésről árulkodott. Hát igen, a házat még nem árverezték el a feje fölül, gondolta Seto, és jól sejtette, hogy a találkozás a házigazdával csak még inkább kétségbe fogja ejteni.

Mr. Futamura hatvan körüli kicsiny, kopasz ember volt, aki folyamatosan mosolygott és annyi naiv jóindulat sugárzott arcáról, hogy Seto biztos volt benne, azért ez a csapni való anyagi helyzete, mert minden üzletfele átverte, vagy csak szimplán eljótékonykodta vagyonát. A férfi nagyapai szeretete szinte fojtogatta, de az üzletet végül megkötötték, ám Seto nem szabadult ilyen könnyen. A szívélyes öregnek ugyan mondhatott bármit, nem tudta lebeszélni arról, hogy meg ne hívja egy teára, és el ne mesélje neki életet történetét, mint akármelyik szenilis öregember, ha egy fiatal kerül az útjukba. Annyira pedig már felnőttnek érezte magát, hogy ne sétáljon ki egy szó nélkül az ajtón, kezében az aláírt szerződéssel. Néhány évvel ezelőtt persze gátlástalanul megtette volna, de az idők változnak, ő maga pedig komolyodott, legalábbis úgy gondolta… Így hát maradt és látszólagos birkatürelemmel hallgatta Futamura anekdotáit, miközben magában dühöngött, és visszasírta Solomon Motout játékboltostul, mindenestül.

Épp a földszinti szalonban ültek Futamurával, és egy kényelmes fotelbe süppedve, halálosan unott fejjel hallgatta az öreget, reményt sem látva arra, hogy a közeljövőben el bír szabadulni, amikor zseniális ötlete támadt. Ha Mokubára hivatkozva szépen hazamenne, nem sértené meg az üzleti etikettet sem, és még ezt az idegölő vénembert sem kéne tovább hallgatnia. Már épp Futamura szavába akart vágni, amikor nyílt az ajtó. Fel se nézett, biztosan csak a teát hozta be a szobalány jött be, ám ekkor akkora csörömpölés hallatszott, ami önkéntelenül is a belépőre terelte a figyelmét.

—    Ejnye lányom, de ügyetlen vagy! — mondta Futamura, de hangjában szikrája sem volt a haragnak. Inkább felpattant helyéről, és odasietve homlokon csókolta a reszkető lányt, aki tudomást sem véve róla Setot bámulta.

Seto körülbelül ekkor jött rá, hogy az érkező valószínűleg nem egy szobalány, és tulajdonított neki akkora fontosságot, hogy egyáltalán felnézzen. Ám amikor ezt megértette, szinte lebénult a döbbenettől. Szép termetű, alacsony lány állt előtte, akinek mélykék szemei meredten szegeződtek rá. Kékes fényű fehér haja csupán a válláig ért, de Seto nem tudta nem felismerni. Kékszemű Kisara volt az teljes életnagyságban…

A lány minden bizonnyal tálcástul elejtette a porcelán teáskészletet, amikor a szobába lépett, mert körülötte mindenfele cserepek hevertek.

—    Ugyan hagyd a takarítást a szobalányra! — szólt rá nevetve Futamura, amikor a lány rájött, hogy nagy meglepettségében igen udvariatlanul bámulhatta Setot, és szemét lesütve leguggolt, hogy teáskészlet törmelékét összeszedje. — Inkább gyere, bemutatlak az új üzlettársamnak. Seto Kaiba, a Kaiba Corp. vezérigazgatója, most vette meg a Iura-tervet. — mondta lelkesen Futamura, majd Setohoz fordult — Mr. Kaiba, ő a lányom, Sara…

Seto egyszerűen nem akarta elhinni. Hát ő is újraszületett?? Sose lesz már vége ennek az Egyiptomos hisztériának?

Futamurának némi időbe telt mire ráeszmélt, hogy Sara nem tud, Seto pedig nem akar a másikkal mit kezdeni, így ismét magához ragadta a kezdeményezést:

—    Sara beküldenéd akkor azt a szobalányt, hogy rendet tegyen…?

A lány hálásan bólintott, és még egy utolsó pillantást vetve Setora kiszaladt a szobából.

—    Ő az én szemem fénye… — mondta Futamura és egy szomorú sóhaj kíséretében visszaült székébe.

Arcáról hirtelen eltűnt a mindent túlélő naiv mosoly, és most kifejezetten szomorúnak látszott.

—    Csak ne lenne ennyire félénk… — folytatta — Tudja, képtelenség emberek közé vinni, hiszen most is hogy megijedt! Pedig áldott jó teremtés, és borzasztó szorgalmas. Néha még a tervezésbe is besegít… Csak attól félek, hogyha én már nem leszek, teljesen egyedül marad szegény… Valójában nem is a vérszerinti lányom, a kapu előtt találtuk, amikor még egészen kicsi volt. Befogadtuk, de a feleségem halála óta egyedül nevelem… Ha tudná, milyen vézna és csúnyácska volt! És nézze meg most…

Seto még mindig nem tért magához, és hatalmas megkönnyebbülés volt számára, mikor végre felállhatott foteljából, és Futamura kikísérte. Ám aznapi megpróbáltatásainak még koránt sem volt vége. A folyosóra lépve ugyanis egyből megakadt a szeme egy festményen, ami a Kékszemű Hósrákányt ábrázolta. Döbbenten állt meg előtte. Eddig ezt észre sem vette…

—    Az én Sarám csinálta. — jegyezte meg mosolyogva a mögötte álló öreg teljesen feleslegesen, mert Seto magától is gyanította — Valami gyönyörűen fest! Már mondtam, néha napján még nekem is besegít… Látom, magának is tetszik…

Seto meg se moccant. Kérdőn fürkészte a Hósárkány tekintetét, mintha az rejtené kérdéseire a választ, de csak még újabbakat vetett fel…

Futamura hirtelen a zsebéhez kapott és egy szórólap-szerű papír fecnit kotort elő belőle, amit váratlanul Seto kezébe nyomott.

—    Két hét múlva lesz Sarának egy kiállítása a városban. Ha gondolja, szívesen látjuk… — mondta és barátságosan Setora mosolygott.

Nem telt már sok időbe és újra szeretett autóját vezethette, ám korántsem annyira gondtalanul, mint idefele. Az utolsó ember, akivel találkozni akart, az az újraszületett Kisara volt… De hamar rájött, hogy a miértnél és a hogyannál sokkal érdekesebb a Kékszemű Hósárkány kérdése. Vajon a lánnyal együtt ő is újraszületett? És ha igen, elő lehet csalogatni valahogy? Hiszen a festményen ott volt, és nem nézte ki Sarából, hogy valaha párbajkártya közelébe került volna...