…Nem telt már sok időbe és újra szeretett autóját vezethette, ám korántsem annyira gondtalanul, mint idefele. Az utolsó ember, akivel találkozni akart, az az újraszületett Kisara volt… De hamar rájött, hogy a miértnél és a hogyannál sokkal érdekesebb a Kékszemű Hósárkány kérdése. Vajon a lánnyal együtt ő is újraszületett? És ha igen, elő lehet csalogatni valahogy? Hiszen a festményen ott volt, és nem nézte ki Sarából, hogy valaha párbajkártya közelébe került volna...

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében két héten keresztül. Egy igazi Kékszemű… Persze alapvetően nem hitt az ilyesmiben. Szinte azonnal elvetette az öletet, és igyekezett rá se gondolni. De mi van, ha mégis…? Ha ezúttal mégis téved…?

A kiállítás napjának délutánján még mindig ezen tépelődött. Arcát a kezébe temetve ült íróasztalánál, és már rég lemondott arról, hogy figyelmét visszaterelje munkájára.

Még mindig nem tudta, mit csináljon… Esze ágában sem volt ismét találkozni Futamuráékkal, de az a festmény… Ha az a lány valóban meg tudja idézni a Kékszeműt valahogy… Nem volt más választása: mennie kellett, ha valaha is ki akarja deríteni az igazságot.

Este kilenckor már fehér öltönyében sétálgatott a kisvárosi galéria termeiben. Bolondnak tartotta magát, hogy nem hallgatott a józan eszére, és maradt inkább otthon, mert Akira Futamura atyai szeretete elől nem volt egyszerű elmenekülni. Gondolkodás nélkül bemutatta volna az összes ismerősének, persze csak ha tudomást szerzett volna érkezéséről… Setonak azonban sikerül észrevétlennek maradnia, és egy pohár száraz fehérborral eltűnnie ez egyik hátsó teremben.

Gyéren megvilágított helység volt, csak a képek fölött függött egy-egy lámpa, hogy jól láthatóak legyenek. Mivel jobb dolga nem volt, elkezdte megnézegetni őket.

Piramisok és a Kékszemű Hósárkány volt mindegyiket… Seto már meg sem lepődött. Az viszont érdekelte, honnan az inspiráció ezekhez a képekhez.

Az utolsó festmény, a többivel ellentétben nem a falon lógott, hanem egy kis üveg vitrinbe volt állítva. Már a helységbe érkeztekor megakadt rajta a szeme, de direkt a másik irányból kezdte a képek nézegetését. Amikor azonban elért hozzá, újabb meglepetésben volt része. A festményről Seth főpap köszönt vissza rá kék-fehér ruhájában, kezében az Ezeréves Jogarral. Éppen csak az arcát takarta fényesség, hogy ne legyen teljesen kivehető, ám vonásai még így is elárulták.

Seto meredten nézte. Honnan a pokolból tud ez a lány ennyi mindent? Ki mondhatta el neki? Óvatosan odébb húzódott, hogy lássa tükörképét a vitrin üvegében. Ugyanaz az arc… Vajon a sorsuk is egyforma?

—    Már kicsi korom óta vele álmodom…

Seto összerezzent, és hirtelen megfordult. Sara Futamura állt mögötte, és bár egy kissé félénken, de elszántan pislogott rá. Haja ezúttal nem volt összefogva, így még inkább hasonlított ókori elődjére.

—    Kisara… — suttogta döbbenten.

Olyannyira elmélázott az előbb Seth főpapon, hogy hirtelenjében meg sem ismerte a lányt.

Sara zavara csak növekedett, hogy egy olyan névvel illették, ami nem a sajátja, ám önkéntelenül is Seto arcát fürkészte, no meg a mögötte álló festményt.

—    Álmodsz? — kérdezett vissza Seto hidegen, amint visszazökkent a jelenbe, és elfordult a lánytól.

Álmok… Ez persze sok mindent megmagyaráz. Akkor viszont a Kékszemű is csupán egy illúzió… Hogy is lehetett annyira ostoba, hogy azt higgye, létezik?

Sara némán bólintott, amit persze Seto nem látott, mert makacsul a képre szegezte a tekintetét, így aztán egy darabig mindketten hallgattak.

—    Annyira… hasonlítasz rá… — szólalt meg végül halkan a lány.

Seto meg se moccant. Igazság szerint nem látta a különbséget Sara és Kisara közt, ahogy a lány is keveri őt a főpappal, ezt a helyzetet pedig régen rossznak ítélte. Pontosan tudta, hogyan néz most rá a lány, és esze ágában nem volt újra szembesülni azzal a tekintettel. Ám Egyiptom óta… Hát igen, ott elég sokat változott a hozzáállása néhány dologhoz. Felnőtt ahhoz, hogy higgyen a kártyák lelkében és tisztelje őket. Persze csak magában.

—    Sethnek hívták… — mondta valamivel melankolikusabban, mint szerette volna, majd gyorsan stílust váltott — De semmi közöm nincs hozzá.

Sara hálás szemekkel nézett rá, Seto pedig immár kénytelen volt megfordulni, és jó alaposan végigmérte a lányt. Egy egyszerű térdig érő fehér ruhát viselt, sima fehér pántokkal, ami kölcsönzött neki némi bájt. Ezt még Setonak is el kellett ismernie, bár nem törődött vele. A lány szemeit figyelte, hátha valami nyomát látja tekintetében a Hósárkánynak, de mivel nem történt semmi, sarkon fordult és otthagyta őt.

—    Seto, kérlek…! — kiáltott utána Sara.

Egy pillanatra megtorpant. Kérés nélkül is tudta mit akar a lány: még többet hallani Sethről, de ha akart, se tudott volna többet mesélni. Túl mélyre temette emlékeit ahhoz, és ez különben is az ő magánügye.

Még egyszer visszanézett Sara és kék szemeit kutatta, majd elhagyta a termet. Mire a lány feleszmélt, ő már rég kocsijában ült és hajtott hazafelé.

Aznap éjjel lidérces álmot látott. Ismét Egyiptomban volt, de ezúttal egyedül. Kifele futott a templomból, amikor meglátta Kisarát… Tudta, hogyha eléri, még megmentheti, de nem volt elég gyors… Kisara elé ugrott, hogy őt védje a halálos átoktól, feláldozva így a saját életét. Fájt neki, hogy meghalni látja… Elnehezült szívvel rogyott a kőtáblába zárt Kékszemű elé a halott Kisarával a karjai közt…

Ekkor azonban felriadt.

Újabb rémálom… Kábán támolygott ki a mosdóba, hogy megmossa arcát. Most először érezte Seth érzéseit, és ez megviselte. Nem is gondolta volna, hogy ennyire… Biztos túl sokáig nézte az a képet De úgy gondolta, semmi értelme, hogy ilyenekkel terhelje az agyát, úgyhogy inkább igyekezett nem is foglalkozni vele. Ám ez közel sem ment olyan könnyen, mint szerette volna. Ha nem figyelt magára, gondolatai folyamatosan elkalandoztak, ami felettébb idegesítette. És élő Kékszemű ide vagy oda, soha többé nem akarta látni Sara Futamurát…