És ez így ment heteken keresztül…

Akik a Kaiba család közelében éltek, hamar megbarátkoztak az új helyzettel. Sara minden egyes napot Seto irodájában ülve töltött, és a titkárnők nem győzték hordani a papírt, hogy „Sara kisasszonynak” legyen mire rajzolnia. Néha, amikor főnökük a gyártási részlegen járt a holoszoba tesztelését ellenőrizni, még portrérajzolásra is megkérték a lányt, amit apró ajándékokkal háltak meg.

Sarán kívül majdnem mindennapos vendég lett az irodában az a magánnyomozó is, akit Seto Mr. Futamura előkerítésével bízott meg, és aki tartotta a frontot a türelmetlen rendőrség felé is, hogy miért nem engedik át nekik Sara védelmét. Seto viszont nem bízott bennük. A lányt akarták, az már világos, de még mindig nem merte elhinni, miért… Pedig Sarával már vagy századszorra mondatta el, mire emlékszik abból estéből, de semmi: csupán egy hatalmas villanást látott, ha látta egyáltalán, amilyen sokkos állapotban volt… Ennyi pedig nem volt elég ahhoz, hogy megtudja, valóban megidézte-e Sara a Kékszeműt vagy sem… És ha igen, akkor hogyan…

Futamurának se volt semmi nyoma, és ráadásul még a cégét is kezdte veszélyben érezni, ennek ellenére nem tett semmit. Csak várt… Hogy mire, azt maga se tudta megmondani. Minden esetre számára is meglepő volt, milyen hamar megszokta Sara jelenlétét, leszámítva persze azt, hogy az irodán kívül a  lehető legkevesebb időt szándékozott vele együtt tölteni. De amikor ott ült a sarokban a rajzaiba mélyedve… Folyamatosan azon kapta magát, hogy őt figyeli: a kezét, ahogy rajzol, az arcát, a szemeit… Kisara nem ilyen volt. Benne volt valami szürkeség, valami téboly, ami Sarából teljesen hiányzott.

Viszont, amint hazaértek, inkább bezárkózott dolgozószobájába, és Mokuba gondjaira bízta a lányt.

Így volt ez aznap délután is. Amikor átvágott a kényelmesen, elegánsan berendezett nappalin, öccse épp Sarával sakkozott nevelőapjuk üvegsakkjával. Csak egy pillantásnyit engedett meg magának a játékra, de így is fel tudta mérni a helyzetet.

—    Futó B4. — mondta, és el is tűnt dolgozószobájában.

Mokuba és Sara egy emberként bámultak utána, majd pedig a táblára, végül a lány vette észre Seto mondatának értelmét, és meglépte a lépést.

—    Sakk matt. — mondta egy angyali mosoly kíséretében, Mokubának pedig elkerekedtek a szemeit.

—    Te… — kezdte döbbenten, majd felpattan helyéről és bátyja után rohant — Seto!!! Ugye tudod, hogy ez nem volt fair?

—    Micsoda? — kérdezett vissza bátyja közönyösen, mikor kopogás nélkül berontott a szobájába. De Mokuba ismerte már őt, akár a tenyerét, és látta Seto szemein, hogy most benne van a játékban, bármilyen fejet is vágjon hozzá.

—    Segítettél Sarának… Pedig megvertem volna!

—    Talán pont azért… — hangzott a válasz, és Seto úgy tett, mint aki oda se figyel.

—    Áruló! — húzta fel az orrát Mokuba, hogy aztán a lehető legváratlanabb pillanatban nevetve a nyakába ugorjon.

Seto egy alig észrevehető pillanatra magához szorította kisöccsét, majd hónaljánál fogva felültette őt íróasztalára és pakolászott tovább a szobában.

Mokuba egy darabig némán figyelte, de hamar ráunt.

—    Még meg se mutattam, miket szereztem ma! — jelentette be vidáman, és előhúzott a zsebéből néhány kártyalapot.

Seto elvette őket, és hosszasan tanulmányozta mindegyiket.

—    Egész jó lapok. — mondta végül — De ha a Sötét Boszorkányban bízol, könnyen sebezhetővé válsz.

Mokuba igyekezett eszébe vésni a tanácsot, de máris újabb dolog jutott az eszébe:

—    Ma játszottam Joeyval.

—    És?

—    És megvertem…

—    Még szép… — mormogta az orra alatt Seto.

—    … de csak mert Yugi segített egy kicsit… — fejezte be Mokuba a mondatot.

—    Az nem számít.

—    Tényleg? És az miért számít, hogy te az előbb segítettél Sarának?

Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással, majd Seto elfordult és úgy tett, mint akinek még rengeteg dolga van a délután folyamán. Mokuba megértette a célzást: bátyja nem akar vitát nyitni a dologról, és már indult is az ajtó fele.

—    De azért vacsoránál majd látunk, igaz?

Seto bólintott és leült asztalához.

Sara kérdőn nézett rá, mikor Mokuba végre visszatért a nappaliba. Nem egészen értette az imént lezajlott jelenetet, és most attól félt, hogy a fiú esetleg haragszik rá. Ám Mokuba ehelyett inkább szélesen rávigyorgott.

Tudod, néha meg kell egy kicsit szeretgetni… — intett a fejével Seto dolgozószobája felé — Nem tudja szegény, mi a jó neki.

Ám hiába tett ígéretet Seto, hogy velük vacsorázik, késő estig ki se tette lábát a szobájából, amit Mokuba kénytelen volt tudomásul venni. Pedig azt remélte, hogy fog még vele foglalkozni aznap este, ám hiába. Sara észrevette csalódottságát, majd papírt és ceruzát vett elő.

—    Lerajzolhatlak?

—    Hogy engem? —lepődött meg a fiú — Végülis…

Sara rögtön hozzá is kezdett, de nem volt könnyű dolga, mert Mokuba folyamatosan izgett mozgott.

—    Maradj nyugton! — rótta meg kedvesen a lány — Még a bátyád se mozog ennyit munka közben…

—    Te lerajzoltad őt is?

—    Hát… — Sara mintha zavarba jött volna, de Mokuba észre se vette.

—    Hány éves is vagy?

—    Tizennyolc. 

—    És hova jártál suliba?

—    Magántanuló voltam. De ha nem maradsz nyugton…

—    Bocs… — Mokuba megmerevedett székében és igyekezett veszteg maradni. — És nem volt rossz, hogy nem voltak osztálytársaid? Egy darabig én is magántanuló voltam, és nagyon utáltam. De aztán meggyőztem Setot, és most már rendes suliba járok. Még szerencse, hogy az utóbbi időben, ilyen engedékeny…

—    Nekem nem volt rossz egyedül lenni. — mondta Sara, miközben magában mosolygott azon, ahogy Mokuba a testvéréről beszél. Rajongott érte, ez látszott rajta, és biztos volt benne, hogy Seto részéről sincs ez másképp, csak hát ő vele is olyan hideg akart lenni, ami persze sose sikerült neki.

—Nagyon szép arcod van… — jegyezte meg Sara úgy öt perc hallgatás után.

Mokuba fülig pirult.

—    Köszi… — mondta teljesen megilletődve — Seto régen azt mesélte, hogy olyan vagyok, mint a mamánk… De én már nem emlékszem rá…

—    Mi történ vele? — kérdezte Sara óvatosan. Nem volt benne biztos, hogy udvarias húzás volt ez tőle, de kíváncsiságának nem tudott parancsolni.

—    Hát… — kezdte egy kissé szomorkásan Mokuba — Igazából nem tudjuk… Eltűnt, apával együtt. Aztán Gozaburo Kaiba fogadott örökbe minket, de ő egy szörnyű ember volt…

Sarának mindenféle rémkép futott át az agyán, mit érthet Mokuba „szörnyű ember” alatt, de nem mert tovább kérdezősködni, mert érezte, hogy már így is túl messzire ment. Meg már késő este is volt ahhoz, hogy ilyen szomorú dolgokról beszéljenek. Apja mindig arra tanította kislány korában, hogy a rossz dolgokat ne vigye magával az ágyba, mert csak rémálmai lesznek tőle, és Sara babonásan hitt neki.

Az órára tekintett, és már épp javasolta volna Mokubának, hogy ideje nyugovóra térniük, amikor ajtócsukódást hallottak, és kisvártatva Seto jelent meg a szobában. Borzasztó fáradtnak tűnt, és csak egyszavas mondatokkal válaszolt Mokuba kérdésáradatára, hogy mit sikerült aznap este megcsinálnia. Haja kócos volt, ingje pedig rendetlenül állt rajta, Sara mégis rajtafelejtette a tekintetét, és halvány pír jelent meg az arcán. Mivel azonban jelenléte látszólag észrevétlen maradt, összepakolta rajzait, és szobája felé indult.

—    Ez a tied. — nyújtotta oda Mokubának a róla készült képet kifele menet.

—    Köszi szépen! — felelte lelkesen a fiú — Seto, nézd! Lerajzolt…

És a kép pillanatokon belül bátyja kezei között landolt. Seto néhány fáradt pillantást vetett a rajzra, majd pedig úgy nézett fel Sarára, hogy a lány szinte beleszédült.

Egyszerűen nem hitte el, hogy nem bírta ki. Hogy képes volt félbehagyni munkáját és kijönni, csak hogy lássa. Mérhetetlenül gyengének és ostobának tartotta magát, de ez jelenleg nem számított, mert ahogy nézte a lányt, legszívesebben a karjaiba kapta volna, és…

Ám a pillanat elmúlt. Sara pedig gyorsan jóéjszakát kívánt mindkettejüknek, és már el is tűnt a szobából.

—    Undok vagy. — jelentette ki dacosan Mokuba — Igazán lehetnél Sarával kedvesebb, ha már egyszer a vendégünk. Olyan magányos szegény… Legalább a rajzát megdicsérhetted volna.

—    Ne kezdd ezt Mokuba. — mondta Seto és szeme vészjóslóan megvillant. Utálta, ha kisöccse megpróbálta kioktatni, és ráadásul most még csak igaza sem volt.

Mokubának elég volt ennyi, ahhoz, hogy rájöjjön, ha most vitatkozik össze bátyjával, annak könnyen lehet igen csúnya vége, így csak sértődötten elfordult. Néha nagyon nem értette, Seto miért olyan, az emberekkel, amilyen.

—    Akkor sincs igazad. — tette még hozzá, már csak azért is, hogy mégis övé legyen az utolsó szó, majd gyorsan témát váltott — Ugye holnap aludhatok Yugiéknál? Megígérted…

Merthogy Joey másnapra éjszakába nyúló hálózat játékot szervezett Yugiékhoz, hogy megünnepeljék a nyári szünet kezdetét, amiből a világért sem akart kimaradni. De hamar rájött, hogy a lehető legrosszabbra időzítette a téma felhozatalát, és átkozta magát, hogy miért nem gondolkodott előre.

De Seto túlságosan is magába volt esve ahhoz, hogy még ezért is dühöngeni kezdjen.

—    Felőlem… — sóhajtott fáradtan, és halántékát masszírozta, hogy egész este kínzó fejfájása végre elmúljon.

—    Köszi! — lelkesült fel újra Mokuba, és felpattant helyéről — Akkor… jó éjt! — és kiviharzott a szobából, lehetőleg még azelőtt, hogy bátyja meggondolja magát.

Seto egyedül maradt. Erőtlenül rogyott le az egyik fotelbe, és egy percen belül elaludt ültében.