Dáma, Király, ÁSZ

3. rész: Nyughatatlan lelkek

Úgy, ahogy megérkeztek, egyenruhájukban siettek fel Eclipse irodájába. Mindannyian kíváncsiak voltak az igazgatóasszony gyanúira ezzel a titokzatos idegennel kapcsolatban. A férfi volt ugyanis a tizenötödik, akit le kellett volna tartóztatniuk... tovább bonyolította a helyzetet, hogy Tweedledum sem talált róla semmilyen információt, még húga segítségével sem.

Aurora egyenruhája fekete volt, benne pedig a szeme színéhez illő sötétlila, meghatározhatatlan alakú minták... leginkább talán tekergő kígyóra emlékeztették az embert. Húga ruhája pont az ellenkezője volt: lila alapon fekete minták; sőt, ő most is hordta a nyakában ezüst színű sálját, aminek akció közben is hasznát vette.

Gyorsan felértek az irodába, s Vendredi azonnal beengedte őket, a főnökasszony utasítására. Miután mindannyian beléptek a helyiségbe és elhelyezkedtek a fotelekben vagy a kanapékon, Eclipse belekezdett, hogy elmondja, amit a Hivatal tud a férfiról.

– Minden vele kapcsolatos információ elveszett még több évtizeddel ezelőtt, mikor egy igen erős vírust küldött a számítógépes adatbázisunkba, ezért nem találtatok semmit – magyarázta az igazgatóasszony. – Most elmondom nektek, amire én emlékszem vele kapcsolatban... Magát „Király”-nak nevezi, és valóban, a névjegye egy kártyalap. Legutóbb, mikor aktív volt, tehát a már említett néhány évtizeddel ezelőtt, nagy fejtörést okozott a Hivatalnak. Ráadásul egy ÁSZ-ügynök is segítette.

– Egyetlen egy ügynök? – kérdezte megdöbbenve Aurora, kiemelve az „egyetlen egy” szókapcsolatot.

– Igen – biccentett Eclipse. – A társa nem tartott vele... de nem is ez a lényeg... később az a bizonyos ÁSZ-ügynök rájött, hogy átverték és ellene fordult, bízva abban, a Hivatal talán mégsem rendeli el a likvidálását. A „Király” minden egyes akciója után hagyott egy kártyalapot maga után. Mindig eggyel nagyobb értéke volt, mint az előzőnek. A legutolsó akciója alkalmával, mikor lebénította és majdnem megsemmisítette a Hivatal számítógépes rendszerét, sőt, az egész bolygóét, akkor a kör király lapot hagyta maga után.

– Tehát még hiányzott egy lépés – morfondírozott el hangosan Discordia. – Vajon mi lehetett a szándéka?

– Arra tippeltünk, hogy ez csak a főpróba volt – folytatta Eclipse. – Gyanúink szerint minden bolygón meg akarta ismételni ezt a fajta pusztítást, kivéve a Földön... hogy ott miért nem? Talán azért, mert nouvlesse volt...

– És mi lett az ÁSZ-ügynökkel? – kérdezte Tweedledee.

– Új életet kezdett, emlékek és hivatal nélkül – felelte az igazgatóasszony, egy sokatmondó pillantást váltva az ikrekkel, aztán folytatta, immár mind a négyüknek:

– Persze, miután sikerült halálosan megsebesítenie a férfit... azóta nem is hallottunk a „Király”-ról, egészen a mai napig...

– Ez nagyon érdekes... az ő akciója után pedig jött a Deucalion-incidens – mondta ki hangosan is gondolatait Tweedledum.

– Pontosan – biccentett óvatosan Eclipse.

– Habár elvileg én is nouvlesse volnék – kezdte halkan Aurora –, sok mindenben nem értek egyet velük... elég aljas dolog volt, amit műveltek, nem is értem...

– Érezték, hogy az idejük leáldozott – szakította félbe húga, furcsa hangsúllyal. – Csupán ez ellen akartak valamit tenni.

„Ez már haladás... legalább nem beszél többes szám első személyben... régebben azt tette.” Aurora csak forgatta a szemeit és sóhajtott egy mélyet.

– Mi van? – kérdezte élesen Discordia.

– Semmi...

– Most már tudjátok, kivel állunk szemben, és mik voltak a szándékai a múltban – összegezte Eclipse.

– Az pedig, hogy egy dámát hagyott maga után, azt jelenti, már közel jár a céljához – egészítette ki Tweedledum.

– Nem hagyhatjuk, bármit is tervez! – fűzte hozzá Tweedledee, mire Aurora egyetértően bólintott, szinte automatikusan, de egyre csak Discordia szavai jártak a fejében... furcsán ismerősen csengtek, de nem tudta, honnan. Húga pedig nem szólt semmit a Tweedlee-ikrek reakciójára.

– Ráállítom az ügyre a legjobb kémeinket, az ÁSZ-csapatok feladatait is ezentúl erre az ügyre fogjuk koncentrálni – fejezte be Eclipse, miközben felemelkedett székéből. – Mára ennyi, most elmehettek pihenni, kaptok egy szabadnapot.

– Köszönjük, főnökasszony! – szavalták kórusban, azzal kisietettek az irodából.

– Te, szerinted mi lesz a következő célpontja? – pillantott nővérére a szeme sarkából Discordia.

– Mi? Kinek? Ja... hogy érted ezt?

– Látom, igen összeszedett vagy...

– Én meg látom, ismét a régi, piszkálódó Discordiával hozott össze a sors... – felelte szemét forgatva Aurora, mire húga mérgesen sóhajtott egyet.

– A Királyra gondoltam... most egy pikk dámát hagyott ott... ami azt jelenti, hogy még két lap hiányzik: egy király, s a végső, az ász... – magyarázta, türelmet erőltetve magára.

– Ó, igen... – biccentett Aurora, aki még mindig kicsit távolinak tűnt.

– Mondd, jól vagy? – vonta fel egyik szemöldökét húga. – Ugye nem ütötted be ennyire a fejed? Talán a nanorobotok nem serénykednek eléggé?

– Nanorobotok... – motyogta a kérdezett, aztán szemei elkerekedtek, s kérdő tekintettel nézett társára:

– Mondd csak, emlékszel te valaha is, hogy olyanokat kaptunk volna?

Kérdését súlyos csend követte, amit csak a lift surrogása törte meg időnként, amint viszonylag egyenletesen haladt lefelé az aknában. Discordia arcán üres kifejezés ült.

– Nem – válaszolt végül.

– Úgy van – biccentett Aurora, mikor végre kissé magához tért. – Pedig minden ÁSZ ügynökben van, úgy tudom... de akkor bennünk miért nem... aha! – a lány arca egyszeriben felvilágosodott, mintha a Király rejtélyét fejtette volna meg. – Hát persze!

– Mi persze? – pislogott Discordia, miközben kiléptek a felvonóból, s biccentettek Rickyék felé.

Nővére fojtott hangon folytatta gondolatmenetét, félig magának, félig pedig húgának magyarázva:

– Az ÁSZ ügynököknek azért vannak nanorobotjaik, hogy gyorsabban épüljenek fel egy-egy sérülésből, s hogy nehezebb legyen kárt tenni bennük; valamint, hogy a képességeik birtokában lehessenek.

– Honnan tudod mindezt?

– Ez még nem minden... – Aurora összeráncolta a szemöldökét, olyan erősen koncentrált. Úgy tűnt, mintha mélyen, a gondolataiból bányászná elő, valahonnan a tudattalanjából az információkat. – A hivatal ezzel tartja irányítása alatt őket.

– Micsoda?! – fakadt ki Discordia, mire végre ezzel visszarántotta a valóságba nővérét, aki most ijedt tekintettel nézett rá. – Hát persze... van egy parancs, aminek a segítségével olyan reakcióra kényszerítik azokat a nanorobotokat, hogy a testük ne bírja elviselni a változásokat. Igen, már emlékszem...

Most Aurórán volt a meglepődés sora:

– Mi? Honnan...?

– Ne mondd, hogy ilyen könnyen elfelejtetted! – kacsintott rá vigyorogva húga, s a fejére mutatott. –Telepata vagyok, emlékszel...?

– Ja, persze... meg még egy csomó más is – dünnyögött az orra alatt Aurora, de aztán úgy döntött, ennyit nem ér meg a dolog. Kiskoruk óta, mióta felfedezték, hogy van erejük, mindig egy kis irigykedéssel tekintett húgára, akinek úgy tűnt, több képessége van, mint neki, s nagyobb erővel bír, mint ő valaha is fog. Félretette ezen rossz érzéseit, de hiába, valami mindig előhozta őket. S ahogy múlt az idő, egyre nehezebb volt kordában tartania őket...

„Ha tudnád, nővérkém, ha tudnád...” Discordia arcára fagyott a kaján mosoly, amit testvérére vetett az előbb. Aztán megrázta a fejét, mélyet lélegzett, s folytatta útját hazafelé. „Felesleges ezen problémáznom. Úgyse tudja meg, sohasem...”

– Most, hogy szabad a délutánunk és az esténk, mondd csak, elmegyünk valahova? Vagy megint otthon akarsz ülni, beburkolózva édes magányodba?

– Az utóbbi, azt hiszem... van néhány dolog, amit tisztáznom kell a fejemben – felelte Aurora, mire húga megértően meglapogatta a vállát, s komoly tekintettel nézett rá.

– Sajnálom, hogy ki kell, hogy ábrándítsalak, de ahhoz kevés lesz ez a fél nap.

Aurora összeszűkítette szemeit, s egy halálos pillantást lövellt feléje. Discordia egy pillanatra megdermedt, de aztán elengedte magát, s önfeledten nevetett. „Ugyan már! Nem bánthat! Az ereje már rég nem őt szolgálja...!”

– Beszélni óhajtott velem, igazgatóasszony? – kérdezte udvariasan Sinistra, Eclipse irodájának közepén várakozva.

– Igen – biccentett felettese, majd pedig a szobában található egyik ülőalkalmatosság felé mutatott, jelezve a férfinak, hogy foglaljon helyet.

– Miről lenne szó?

– Emlékszik, a múltkori eligazításon, mikor mindenki jelen volt, kivéve az új csapat, s említésre került, hogy egyikük régen S-osztályú ÁSZ-ügynök volt? – kezdett bele Eclipse, s habár Sinistra bólintott, válaszát meg sem várva folytatta monológját:

– Nos, nyílván kíváncsi, hogyan hívták, amikor még itt dolgozott...

– Miért mondja el ezt nekem? A többiek is ugyanúgy ismerik, mint...

– Maga? – szólt közbe Eclipse, mire a férfi egy újabb biccentéssel felelt. Az igazgatónő szemrebbenés nélkül folytatta. – Téved.

– Hogy-hogy? – Sinistra arcára értetlenkedés ült ki.

– Megtudja, amint megmondom a nevét... – itt drámai hatásszünet következett, s a nő ezt kihúzta a legvégsőkig, csak, hogy élvezze a táncot alkalmazottja idegszálain – úgy hívták... Minerva.

Alig hagyták el ajkát e szavak, Sinistra szeme elkerekedett.

– Min-erva...? – ejtette ki a nevet hezitálva a férfi.

Eclipse komolyan bólintott, s már eltűnt az az apró mosoly is arcáról, mely ott játszott szája szegletében, mikor a hatás fokozása érdekében rövid szünetet tartott.

– Ó... – Sinistra visszasüppedt ülőhelyére, s távolba révedő tekintettel nézett maga elé. – Tehát ő volt az, aki a Királynak segített legutóbb... Aurora és Discordia... valamelyikük...

– Pontosan – biccentett komoran az igazgatónő, s kihúzta magát kényelmes székében. – Látja, ezért annyira fontos, hogy mielőtt leleplezzük a Király szándékait, valamint, hogy a két lány közül kiderítsük, melyikük volt az S-osztályú ÁSZ-ügynök, aki múltkor segítette őt... és nem ártana annak sem utánajárni, hogy vajon még most is hajlandó lenne-e segíteni neki...

– Értem... Dexterát is vonjam be a feladatba, vagy... – Sinistra nyitva hagyta a mondat végét.

Eclipse egy hosszú pillanatig még gondolkozott, végül meghozta döntését:

– Dexterát beavathatja a részletekbe, de hármunkon kívül senki sem tudhatja meg... megértette, Sinistra ügynök?

– Igen, asszonyom!

– Rendben van... akkor menjen és dolgozzon a feladatán... sajnos az idő most sem kegyes hozzánk.

– Értettem, asszonyom! – hajolt meg enyhén Sinistra, azzal kisétált a szobából.

Elérkezett a lifthez, végigment egy kietlen folyosón, s könnyed léptekkel ment ki a szabadba. Még azt sem vette észre, hogy a látszólag elhagyatott folyosón egy sötétkék hajú, alacsony lány figyelte őt fürkésző tekintettel. Miután a férfi elhaladt mellette, egyik rakoncátlan tincsét a füle mögé rejtette, ezzel felfedve apró, alig észrevehető fülesét.

– Hallottál mindent? – kérdezte halkan.

– Tisztán; minden szót – felelte egy férfihang a fülében. – Hogy reagált?

– Azt mondtad, hallottál minden szót.

– Persze, de nem láttam, hogy viselkedik! – méltatlankodott beszélgetőtársa.

– Hát, kívülről nyugodtnak tűnik, mint egy profi, aki csak a feladatra koncentrál...

– Mert elméletben az is... S-osztályú.

– De... ha megengeded, hogy befejezzem...

– Csak tessék, drágám...

– Szóval én úgy érzem, belülről eléggé nagy vihar dúl most benne...

– Csodálkozol? Kiderült, hogy az egyik új lány régen összeszövetkezett a Királlyal, ráadásul az a valaki pont Minerva volt...

– A meglepett hangjából még mindig nem felejtette el... – jegyezte meg ábrándozva a lány.

– Hogy felejthetné el élete szerelmét? – kérdezett vissza szinte azonnal a férfi.

– Hmm... – töprengett el egy pillanatra egy rövid sóhajtás kíséretében beszélgetőtársa.

– Mi a baj, Mercredi?

– Semmi... én most lelépek, nem maradhatok itt tovább, még a végén kiszúrnak.

– Jól van... találkozzunk a szokott helyen.

Erre egy titokzatos mosoly jelent meg a lány arcán:

– Rendben van, Armbrust.

Discordia korán elindult; vett egy gyors zuhanyt és azonnal átöltözött, hogy aztán belevethesse magát szabadnapja mélységeibe.

– Akkor biztos nem jössz velem? – kérdezte még az ajtóban nővérét.

– Nem, köszi... – felelte elmélázva Aurora. – Talán következőleg.

– Hát, rendben – sóhajtott vállat vonva Discordia, azzal kisétált az ajtón, de még visszafordult, miközben csukta be, s egy kacsintás kíséretében megjegyezte testvérének:

– Ne várj haza hajnal előtt!

– Ahamm... – hümmögött Aurora, s fura világából még az ajtó becsukódása sem zökkentette ki.

Vacsora után előszedte a pikk dáma kártyalapot, amelyet a titokzatos Király hagyott maga után. Töprengve nézte, miközben a kanapén ült a nappaliban:

– Mi a titkod, Király...? Mi a célod...? Ki vagy te...? – kérdezte a francia kártyalapot, mintha ez segítene neki rálelni a válaszokra.

Hirtelen valami furcsát látott...

**

– Neee! – sikoltotta rémülten egy fiatal lány, akinek még a középiskolában lett volna a helye.

Ezzel ellentétben ő a GOTT-nak dolgozott, s nap mint nap életveszélyes helyzeteknek tette ki magát... s vele együtt ikertestvére is. Mindkettőjük haja mélyvörös volt, szemük pedig a naplemente arany színeiben pompázott.

– Menj! Fuss...! – hallatszott társa elhaló hangja.

– Nem! Nem hagyhatlak itt! Nem akarom! – ellenkezett, de hiába.

– Én kérlek! Menekülj!

– De... de – a lány már szipogott, s könnyei lassan csordogálni kezdtek – De ez mind az én hibám...!

– Nem – nővére arcán jóságos mosoly játszott, de vidám szemei már nem csillogtak élettel telien, s az összképet elrontotta, hogy ajkai széléről egy vérpatak indult meg. Azért megrázta a fejét, hogy nyomatékot adjon elhaló szavainak:

– Nem a te hibád... félrevezettek...

– De ez nem igazság! Nekem kéne szenvednem! Nem neked! Kérlek...!

Ám akárhogy is próbálta nővérét kiszabadítani a ráesett súlyos épületdarab alól, mindhiába volt. A GOTT-torony nehéz anyagból épült fel.

– Menekülj, és ne kövesd el azt a hibát, amit én...

– Mire gondolsz, nővérem? – kérdezte még a lány.

– Élj! Ne hagyd, hogy... közétek álljanak! – testvére megszorította kezeit, de lassan elernyedtek izmai, ahogy feje oldalra bukott.

– Neeem! – sikoltotta kétségbeesetten a lány, s gyásza bűntudattal párosult.

**

Az ajtó becsukódására tért magához.

– Discordia...? – kérdezte vakon; még épp, csak hajnalodott, s a függönyök be voltak húzva.

– Igen, én vagyok... mindjárt indulhatunk is, csak átöltözöm, meg egy kicsit felfrissítem magam... – válaszolta húga.

– Indulhatunk...? – értetlenkedett Aurora.

– Persze, dolgozni, miért, mit gondoltál, mit kéne csinálnunk ma reggel? – sóhajtott szemét forgatva Discordia, miközben bevonult a fürdőszobába.

– Oh... – Aurora felkelt a díványról, s elsétált az ablakhoz.

Óvatosan húzta szét a függönyöket, nehogy túlságosan bántsa a szemét a hirtelen világosság. A Nap éppen felkelőben volt, s a keletre néző ablakból tökéletesen látni lehetett kerek formáját, amint átszelni készül az égboltot.

Aurora elmosolyodott a látványra, de aztán sóhajtott. Eszébe jutott valami: még mindig a kezében markolta a pikk dáma kártyát. „Egész délután és éjjel fogságban tartottál? De... mit mutattál nekem...?” kérdezte némán, zavartan a kártyalapot, aztán egy határozott kifejezés jelent meg az arcán: „Ki fogom deríteni, mi az igazság!”

Folytatása következik...