Állati szerelem XIII.

Jó pár óra eltelt azóta, hogy Elliotot bevitték a műtőbe. Egy óra múlva Kurama is csatlakozott Westleyhez és Renéehez. Csendben, de annál izgatottabban várták, hogy kihozzák a fiút a műtőből. Egyszer csak megszólalt Westley telefonja.

-         Haló!

-         Szia Westley, Zoey vagyok! Hol vagy? Nagy a forgalom és alig bírjuk az iramot.

-         Most sajnos nem tudok bemenni, de egy óra múlva zárjátok be a kávézót és gyertek a nagykórházba.

-         A nagykórházba? De miért? Csak nincs valami bajod?

-         Nem, nem erről van szó. Csak gyertek be, és majd meglátjátok.

-         Rendben, akkor majd megyünk. Szia.

-         Szia.

-         Ki volt az?

-         Csak Zoey keresett, hogy hol vagyok. Ma még nem mentem be dolgozni.

-         Ja értem.

Ekkor kinyílt a műtő ajtaja és egy csapat orvos és jó pár nővér jött ki onnan.

Mindhárman azonnal felálltak és közelebb mentek az orvoshoz.

-         Mondja doktor úr, hogy van?- kérdezte aggódva Renée.

-         Nagyon is jól! A vér a legjobb volt. Megfelelőbbet nem is találhattunk volna. Mintha csak apa és fia lennének. Most még egy ideig aludni fog, de már ma este ébren lesz, mihelyt elmúlt az altató hatása.

-         Ez remek!- örvendeztek.

-         Most ha megbocsátanak el kell mennem, de még benézek majd.

-         Persze. Mindent köszönünk!

-         Nagyon szívesen.

Egy óra múlva Elliot ébren is volt. Ekkor érkeztek meg a lányok a kórházba. Találkoztak Westleyvel a folyosón. Kurama elindult haza, mert neki holnap tanítás lesz.

-         Re… Renée!- kiáltották a lányok, mikor megpillantották a lányt Elliottal.

-         Oh, lányok!- a lány felpattant és mindenkit megölelt.

-         Annyira örülök, hogy élsz!

-         Én is.

-         És énnekem már nem is örültök? !

-         Elliot! Jaj, annyira hiányoztál te is!- mindenki megölelte és megpuszilta a fiút is.

-         Hogy éltétek túl azt a borzalmat? (Bridget)

-         Hát, elég nehezen. Elliotnak most volt műtétje. Pihennie kell még, de már a jövő héten haza mehet.

-         Ez remek hír!

Ekkor Renée elmesélt mindent, ami az elmúlt időben történt. Aztán a lányok és Westley hazamentek, de mindennap meglátogatták őket.

Egy hónappal később a kávézóban.

-         Haló!

-         Szia Kurama, Renée vagyok.

-         Szia.

-         Azt szeretném megkérdezni, hogy lenne- e kedved eljönni ma este valahova.

-         Persze, miért is ne. Mikor menjek érted?

-         Mondjuk este 5-kor?

-         Rendben. Akkor majd ott találkozunk. Szia.

-         Szia.

-         Renée! (Elliot)

-         Igen?

-         …

-         Mi van?

-         Mond már el, kitől kaptam vért!

-         Nem mondom el, nem lényeges. Csak az, hogy egészséges vagy.

-         De nekem igenis számít!

-         Ha annyira érdekel, kérdezd meg az orvost.

-         Már megkérdeztem és érdekes módon, azt mondta, hogy egy hölgy megkérte arra, hogy ne mondja el nekem.

-         Nahát, vajon ki lehetett az?

-         Hé! Ne idegesíts fel!

-         Ne húzd fel magad.

-         Még hogy ne húzzam fel magam. Heh, vicces vagyon. Mi a baj azzal, hogy meg akarom tudni, hogy ki mentette meg az életemet?

-         Azzal semmi.

-         Hát akkor?

-         Na jó, tényleg meg akarod tudni, hogy ki volt az?

-         Igen.

-         Rendben. Kurama volt.

-         …

-         Na mi van?

-         MMMMMMMMMMIIIIIIIIII???? (ekkor lépett be Kurama a kávézóba. Bridget és Zoey fogták be a száját, nehogy megszólaljon)

-         Jól hallottad. Kurama volt.

-         De… miért? Jobbat nem is találhattatok volna!

-         Hogy merészeled bántani, azért amiért megmentett téged!

-         Hagyd csak Renée, ne fáradj! Majd én elintézem.- szólt közbe Kurama.

-         Hát te meg mikor érkeztél meg?

-         Nemrégen. Szia kedves.- azzal megcsókolta a lányt. Renée és Elliot is meglepődött.- Hogy is mondtad? Jobbat nem is találhattak volna?

-         Igen.

-         Hát, pedig az orvosok szerint én voltam a legalkalmasabb a feladatra.

És mások szerint is.

-         Szerintem viszont nem.

-         Az nem érdekel.

-         MI?

-         Nem érdekel.

-         Hagyjátok már abba! Ezzel csak tovább feszítitek a húrt. (Renée)

-         Nem kellene inkább megköszönnöd?

-         Nem.

-         Biztos?

-         Az.

-         Elég szomorú. Hálátlan vagy.

-         Én? Te meg…

-         ELÉGLEGYEN! Az senkit sem érdekel, hogy én mit érzek? ! – üvöltötte Renée. Mindenki felé fordult.- Lehet, hogy jó ideig nem találkozhatok… egyikkőtökkel sem. Mert… kaptam a minap egy ajánlatot egyenesen New Yorkból egy főszerepre egy sorozatban. És elvállaltam, tehát elmegyek 3 évre, és addig nem jövök haza.

-         Hogyan?

-         És… akkor mi lesz velünk?

-         Hát, ez egy próba Kurama. Ha ezt az időt kibírja a szerelmünk, akkor jó, de ha nem, akkor… ez van.

-         De… Elliot hova mész? (Zoey)

-         El.

-         Ennek meg mi baja?

-         Nem tudom.

-         Most… el kell mennem. Sziasztok.- azzal Renée elrohant könnyes szemekkel.

-         Szegényke.

-         Utána megyek.

-         Ne! Hagyd most. Szerintem egyedül akar lenni.

-         Inkább igyál meg egy teát és beszélgessünk, rendben?

-         Oké.

Azzal leültek, és sokáig elbeszélgettek. Westley bement *,hogy kihozzon valamit a konyhából*. Nem találta sehol sem Elliotot. Inkább visszament a többiekhez. Eközben Elliot egy fényképet nézegetett és valami furcsát érzett a szemével kapcsolatban. Valami olyasmit, ami még életében csak egyszer történt, sírt. Aztán letette a képet és elment zuhanyozni. Másnap mindenki kint volt a reptéren, hogy elbúcsúzzanak Renéetől. A lány kedvesen mosolygott és igyekezett nem sírni. A lányok egy kis apróságot is hoztak, Kurama pedig adott neki egy kis növénykét, amit gondozhatott ráérő idejében. Csak egyvalaki nem volt ott: Elliot. Renée emiatt nagyon szomorú volt. Éppen át akarta adni a jegyét, amikor egy hangot hallott.

-         Renée, várj!

-         Hm?

-         Szia.

-         Öhmm… szia. Én csak… szóval… tudod… tudod nagyon sajnálom a tegnapi dolgot és remélem jól fogod érezni magad ott ahova most mész.

-         Ööö… kösz. Ezt jól elhadartad.

-         Igen. De benne volt a lényeg. Ezt neked szeretném adni. Tessék. De kérlek, csak azután bontsd ki, hogyha odaértél.

-         Rendben.

-         Akkor, szia.

-         Szia.- azzal a nyakába borult is sírni kezdett. Aztán elengedte és letörölte a könnyeit.

-         Most menj, mert lekésed a gépedet. És ne feledd nem szabad sírnod, mert akik szerződtetni fognak nem ilyen lányt akarnak.

-         Tudom. Köszi, szia.

-         Szia.

Azzal a lány elindult a repülő felé és integetve fel is szállt rá.

Folyt. Köv.