[…]

 Kyoko némán bámult a nyitott ajtóra, melyet csak a huzat lengetett. Állát tenyerén nyugtatva sóhajtott egy mélyet, ábrándozva gondolt arra, hogy milyen is lenne, ha valakik egyszer érte párbajoznának… megállta azt, amit talán rajta kívül senki más. Úgy állt mindig Kaname oldalán, hogy teljesen tisztában volt vele, egészen szürke egérré válik a lány mellett. De ez nem zavarta (annyira), mert tudta, hogy a másik számára viszont ő is van olyan fontos, mint akárki más, és ez kárpótolta bármilyen hátrányért.

 Igazán romantikusnak találta ezt az egészet!

 Még ha Kaiba és Sousuke mindketten rettentő furcsa figurák voltak is.

   - Kyoko?

 Mert akárhogy is, de mégis csak két igen helyes fiúról volt ám szó!

   - Kyoko… ?

 És igen, talán Kanamének nem is lenne könnyű döntenie, talán jobb is a párbaj…

   - Kyoko!

   - Igen? - kapta fel végre fejét a lány.

 Bakura állt előtte, kezében egy megrágcsált végű, közepesen tompa ceruzával és egy kissé megviselt négyzetrácsos füzettel. Derűs mosoly látszott arcán.

   - Elkérhetném a füzetedet? Nem sikerült mindent leírnom - adta elő kérését.

 Kyoko kissé zavart pillantást vetett a táblára, melyen az összes példa hiánytalanul szerepelt, de azért bizonytalan mozdulattal csak átadta a narancsmintás tömböt. Bakura követte a lány tekintetét, majd halkan elnevette magát.

   - Nem tudom kiolvasni Migi írását - vonta meg a vállát, majd padjához sétált, serényen írni kezdett.

 Kyoko követte a szemével, nézte a fiú ujjának görcsös mozdulatait, ahogy az egymás után következő számjegyeket lerótta, aztán kellőképpen zavarba jött, mikor az felnézett és rámosolygott.

 Egy őrült, fájdalmas hangú üvöltés cikázott végig a folyosón, egy pillanattal korábban, mint ahogy a küldő végigloholt a terem előtt.

 Tücsök Tádé igazán úgy érezte, hogy ennél gyorsabban még nem szaladt életében. Nem is igazán érezte szükségét, bár most, hogy három, nála jóval nagyobb egyén kergeti, talán nem is olyan rossz ötlet, sőt, egész kielégítő indok.

 Így hát rohant. A folyosók tömve voltak a tokiói középiskolák átlagos egyedeivel, és mind nagyon, nagyon furán, néhányan egész rosszallóan néztek a közülök olyannyira kirívó, s most virnyogva sikoltozó Tádéra. Kivételesen nem érdekelte.

 Még az sem érdekelte, hogy ennek a borjú közösségnek az összes tagját is kenterbe verné párbajkártyában. Pedig máskor ez igazán büszkévé, s önbizalommal telivé tette, ha emberek közé ment.

 Rántást érzett a bokáján. A fotocellás bejárati ajtón hason csúszva száguldott ki - szerencsére, az ajtó kinyílt, s nem szegődött Tücsök társául ezernyi üvegszilánk. Ellenben egy máris a hátán csücsülő egyénnel. Ez az egyén pedig nem volt már, mint Sagara Sousuke.

   - Ez az, Sousuke, és most szorítsd ki belőle a szuflát! - bátorította két oldalról Joey és Tristan.

   - Neee! - nyüszítette Tádé.

   - Igazán szükség van erre? - érdeklődött finoman Sousuke is.

 Valójában nem nagyon érdekelte a kis „gennypaca” sorsa, annál inkább a dobhártyáié. Melyek máris megszenvedték az eddig való kergetőzést. Sajnos, az iskola folyosói meglehetősen fel tudják erősíteni azt a kellemetlen effektet, melyet Tádé hangjának neveznek.

 Sousuke erősen a kölyök gerincébe térdelt, s annak bal karját egy egyszerű mozdulattal kicsavarta, majd felrántotta, hogy az sikoltozni kezdett.

 Tristan és Joey gyermeki örömmel tapsikoltak.

   - Ki fogod törni a karomaaat! - nyivákolta Tádé.

   - Inkább úgy mondanám, hogy kiugrasztom a vállízületedet, de attól még kellőképp messze vagyunk - közölte a másik nyugodtan, bár szemöldökeit továbbra is szorosan összevonva tartotta.

 Igazán nem tartotta sportszerűnek, hogy egy nála jóval kisebb és esetlenebb egyént így tartson sarokban. Ráadásul számára érthetetlen okokból!

   - Ez annyira tök jó! - ujjongott Joey.

 Lelkesedésének (és ezzel együtt Tücsök szenvedéseinek) a csengő hangja vetett véget. Sousuke lemászott a fiúról, arra már nem méltatta, hogy felsegítse, helyette inkább őrült tempóban loholt két, már rég elhúzott osztálytársa nyomában.

[…]

 Bakura arcán vigyor sejlett föl, ahogy - a másolás végeztével - az ablakban álldogálva figyelte a szerencsétlen Tádé föltápászkodását. Mindig örömmel emlékezett vissza arra a napra is, mikor Yugi oly ügyesen elpáholta a volt területi bajnokot. Akárhogy is, mókás volt.

   „Bogaras…” - kuncogott még egy sort, s jókedvét csak a csengetés csendesítette el.

 Bár mit érdekelte őt az iskola!

 Persze, tanult, a maga módján igen szorgalmasnak is érezte magát… de mit neki iskola, mit neki barátok vagy barátnők!

 Az egyetlen dolog, ami számít, épp most fityeg be az ajtón, egy szerencsétlen, alulfejlett kölyök nyakában. Ryou megint elbambult, amint a fényt figyelte, amint a medálon végigsuhan, s észre sem vette a lelkére telepedő sötétséget, a hangot, mely szíve mélyén arra bíztatja, hogy vegye el, szerezze meg magának…

   - Üljenek le!

 Bakura megrázta a fejét, az előbbi árny, mely gondolataira telepedett, egy pillanat alatt feloszlott, s a srác már helyet is foglalt, ahogy tekintetét átfuttatta a padokon, legsűrűbben földrajz tankönyvek látott előfordulni, a szendvicsek, félig megivott szénsavas üdítők, egy-két kártyapakli, egy Ezeréves Ikon, japán irodalom puskák és miegyebek mellett.

 Az Ezeréves Ikon… tekintete újra megakadt rajta, s egészen megbűvölte a fuksz.

 Csak az mentette meg a teljes révülettől, hogy ceruzája legurult a padról, de mire utánahajolt volna, egy barátságos, szemüveges, copfos archoz tartozó kéz már felé is nyújtotta.

   - Köszönöm, Kyoko - suttogta, aztán felvillantott egy gyors hálamosolyt.

 Tehát a téma: földrajz. Szemeit szigorúan a betűkön igyekezett tartani, de pillantása mindig el-elkalandozott. Nem akart megint arra az átkozott fukszra nézni!

 Így hát akarattal kényszerítette magát, hogy a passzátszelekre koncentráljon. Lévén, hogy könyvének lapjait ezernyi Ezeréves Szem díszítette, ez igazán nem volt könnyű… s mikor néha-néha mégis sikerült, ujjai a saját nyakbavalójával kezdtek el kalandozni.

 Hát ennek soha nem lesz már vége?!

   „Dehogynem. Ma este, a párbajon, így vagy úgy, de vége lesz” - hangzott a válasz, valahonnan nagyon mélyről, és Bakura ezt elég kielégítőnek találta ahhoz, hogy inkább a zsebében tartott paklira vándoroljon keze.

   - Akkor nézzünk egy felelőt!

 Na, ez aztán már igazán kizökkentette mindenféle ezer meg ezer ábrándjából.

   - Nézzünk… - egyezett bele valaki a hátsó padsorból, rögtön utána meg is próbált lapulni a tankönyve mögött.

 Sousuke arca is verejtékezni kezdett.

 Hogy passzátszél? Persze, tudna róla regélni…

 Egyszer, Szibéria északi partjainál egy bevetésen… nem, nem, ez valószínűleg nem lehetne ötös értékű felelet, nem szólva arról, hogy az osztály előtt a Félhülye cím után immár a Tökhülye megnevezést is elnyerhetné.

   - Shinji Kazama - mondta ki végül a tanár a nevet.

 Egybehangzó, idillikus jövőt jósló, hosszú élet reményét érző sóhaj hallatszott a terem minden részéből. Kivéve, persze, abból a szegletből, ahol épp az említett foglalt helyet. Onnan talán inkább halálhörgéshez hasonlító horkantás szökött fel.

 Még maga Kaname, az osztály éltanulója, pedáns diák is egyetértett a nagy többséggel. Úgy érezte, ez a felelete a „Kitűnő, Kaname” helyett ezúttal csak egy „Ennyit el is vártam, Chidori kisasszony”-nyal végződne. Az pedig roppant kínos lenne!